Kiábrándító, ha ez vár ránk a halál után

Nina Dobrev az Egyenesen át című filmben

Az Egyenesen át azt ígéri, hogy az élet nagy kérdéseivel fog minket ijesztgetni. Egy csapat fiatal átkukkant a túlvilágra, és amit ott találnak, attól garantáltan elborzadunk. Igazuk lesz: az új Flatlinersen sokat lehet szörnyülködni. Ilyen kíméletlen gyilkosságot ritkán látunk a moziban.

Volt egy jó kis horror huszonpár éve, a Flatliners, magyarul Egyenesen át, ami csinos kasszasiker lett Amerikában. Hangulata volt, plusz egy jó ötlete, és az sem volt utolsó, hogy akármerre néztünk benne, egy fiatal sztár jött velünk szembe: Julia Roberts, aki fél évvel korábban csavarta el a fél világ fejét a Micsoda nő!-ben, Kevin Bacon, akiért a Gumiláb-ban lelkesedett az összes Flashdance-rajongó, és Kiefer Sutherland, akiről épp a Flatliners-t is rendező Joel Schumacher előző filmjében, az Elveszett fiúk-ban gondoltuk, milyen menő rákkenrollvámpírként. A partvonalon pedig ott integetett Alex Baldwin öccse, és Oliver Platt, aki bármilyen hihetetlen, de itt még pofátlanul fiatal volt.

Kevin Bacon, Kiefer Sutherland, Julia Roberts, Oliver Platt és William Baldwin az 1990-es Egyenesen átban Forrás: Columbia Pictures

Meg hát a sztori is olyan érdekes volt, hogy ha műsorújságban olvassuk, hezitálás nélkül tapadunk a képernyőre. Öt orvostanhallgató úgy dönt, megnézi, mi vár rájuk a halál után: leállítják a szívüket, majd felélesztik egymást, és megvitatják, mit láttak odaát. Csakhogy a túlvilágon nem Istennel, hanem a lelkiismeretükkel találkoznak, és a bűntudatukat hozzák vissza magukkal, ami életre kelt szörnyként vadászik aztán rájuk.

Ezt forgatták most újra Sutherland helyén a junós Ellen Page-dzsel, Julia Robertsén a vámpírnaplós Nina Dobrevvel, Kevin Baconén pedig a zsivány Diego Lunával, akit a legutóbbi Star Wars (kritikánk) ellenállójaként kedveltünk meg. De a gond nem azzal van, hogy a hollywoodi másodvonalra cserélték le Julia Robertséket, hanem minden mással. Ez a remake következetesen legyilkol mindent, amiért az eredetit szeretni lehetett: a hangulatot, a látomásokat, a gondolatot.

James Norton, Ellen Page, Kiersey Clemons, Diego Luna és Nina Dobrev az Egyenesen át című filmben Forrás: InterCom

És ez még úgy is rettenetesen idegesítő, hogy az új Flatliners hátrányból indul, hiszen ami 1990-ben még újszerűnek számított, az ma már nem több egy újrahasznosított ötletnél. A nyolcvanas évek végén azért is ütött nagyot a film, mert szembement mindazzal, amiről a horror szólt akkoriban, és nem egy maszkos gonosz gyilkolta sorra a kisvárosi tiniket, mint a Halloween és a Péntek 13 után elszaporodó slasherekben, hanem a lelkiismeretük. A frászt az embereket feszélyező nagy, lételméleti kérdések hozták el: miért támadnak látomásaik a halott embereknek, mielőtt újjáélesztik őket? Miért számolnak be fehér fényről, különös energiaáramlásról? Az agyuk szórakozik velük, vagy tényleg van élet a halál után?

Diego Luna, Nina Dobrev és Ellen Page az Egyenesen át című filmben Forrás: InterCom

Az persze már az eredetiben is zavart, hogy milyen hamar túllendül ezeken a kérdéseken, hogy a horrorra terelje át a szót, de annak a filmnek legalább volt hangulata. Schumacher és Jan de Bont, aki két évvel később az Elemi ösztön-t fényképezte észbontóan szexire, ezt a filmet is kiszakította a klisék szorításából, és hideglelős fényekbe – másvilági kékbe meg lidércnyomásos vörösbe – festette a tereket. Hátrahagyták a túlontúl ismerős kórházi folyósokat, és egy elhagyott múzeumba vitték ki az újraélesztős kísérleteket, ahol már attól szorongtunk, hogy ódon festményekről bámult le ránk az Isten.

Kitalálhatják: a remake-ben a kórházé és a klinikai hidegségé a terep, a legújabb orvosi kütyüké, szkennereké és számítógépeké, amiknek hangulata nincsen, ellenben a történethez sem tesznek hozzá semmit, mert két mondatnál most sem beszélnek többet arról, mi van a túlvilágon. Ebben a filmben nem borzongat köd az utcán, nem ráz a hideg pusztán a képektől, de a horror sem tartja fenn a figyelmünket, mert az éber rémálmok helyett csupán előrelátható ijesztgetések várnak ránk.

Ellen Page az Egyenesen át című filmben Forrás: InterCom

Schumacher még erősen szürreális látomásokban keltette életre a medikák rossz lelkiismeretét, itt az ócska horrorok húzásai dominálnak. Pedig bármi megtörténhetne, hiszen épp az a lényeg, hogy ezek az emberek a saját tudatukkal, bűneikkel, emlékeikkel küzdenek, de csupa olyasmi történik, amit csak tehetségtelen horrorírók tartanak félelmetesnek.

Megint önműködő lifttől kéne rémüldöznünk, és a gonosz halott kislánytól, aki se fésülködni, se hajat szárítani nem szeret, ezért vizes hajjal mászkál a lakásban (ez mondjuk a szülőknek tényleg rémálom lehet). Ahelyett, hogy az életre kelt lelkiismeret tényleg úgy viselkedne, mint a lelkiismeret, és attól rettegnének az emberek, hogy velük is megtörténik, netán kitudódik, amit elkövettek, mert az tényleg félelmetes. Sokkal inkább, mint egy sápadt hulla, aki néha felbukkan a vállunk felett.

Ellen Page az Egyenesen át című filmben Forrás: InterCom

Lehet, hogy ez túl nagy elvárás, de attól még a horrorjeleneteket meg kéne rendezni normálisan, és nem félbevágni, mielőtt a lényeg jönne. Paródiába hajlik, ahogy próbálják megfagyasztani a vérünk, de miután kést vágnak valakinek a kezébe, és nem tud kimászni a mélyvízből, rögtön ugrunk egy napot, és az emberünk már a barátaival borozgat kedélyesen. De arra is nagy pénzben fogadhatunk, hogy ha feltápászkodik egy tetem a hullaházban, azonnal felkapcsolják a villanyt, nehogy már magunk alá csináljunk egy nyavalyás zombitól!

Nina Dobrev az Egyenesen át című filmben Forrás: InterCom

Elvégre ez nem egy szimpla horror, ebben komoly kérdéseket feszegetnek: ez a film szólni akar valamiről, és látszik, hogy sokkal többre tartja magát, mint amennyit ér, és ezért nem meri vállalni a durva jeleneteket. Tipikusan olyan filmnek tűnik az Egyenesen át, amit kiherélt a stúdió, és az állásuk miatt aggódó öltönyösök újravágatták, hogy még véletlenül se legyenek benne túl rizikós dolgok. Hiányzik az igazán szaftos horror, olyan jelenetekkel együtt, amikkel nemrég még a filmet reklámozták (például azzal, amikor Nina Dobrevnek felgyújtják a karját).

Nina Dobrev az Egyenesen át című filmben Forrás: InterCom

Vannak azért jó gondolatai a remake-nek, de azokat is kalapáccsal veri a fejünkbe. Ben Ripley, aki a remek Forráskód-ot írta, az amerikai egyetemen egészségtelen méreteket öltő versenyszellemből vezeti le a horrort, a diákok itt azért ölik meg magukat, hogy jobb jegyet szerezzenek (a halálélmény után mindenki okosabb lesz, mert jobban kihasználja az agyát), és a múltbeli bűnök is részben abból erednek, hogy a fiatalok mindent megtesznek azért, hogy az ország egyik legjobb egyetemén tanulhassanak, hiszen csak így van esélyük érvényesülni a szakmában.

De mindezt fájdalmasan giccses mondatokban rágják a szánkba, és ez a didaktikus stílus még azt a tanulságot is érvényteleníti, amit egyébként sikeresen átmentenek az eredetiből. Peter Filardi forgatókönyvírót a nyolcvanas évek politikai botrányai, egészen konkrétan az Irán-kontra ügy ihlette meg, amely során Ronald Reagan kormánya letagadta, hogy a szélsőjobbos nicaraguai terroristákat, a kontrákat pénzelte – de hiába derült ki, érdemi következménye nem lett a dolognak.

Ellen Page, Nina Dobrev és Kiersey Clemons az Egyenesen át című filmben Forrás: InterCom

Filardi ezért írt egy horrorfilmet, amiben elszámoltatják az embereket, és a bűnöknek még következményeik vannak. Részben azért is lett kultsiker a film, mert rátapintott a korszellemre, és arra, hogy mennyire frusztrálta az amerikaiakat a politika, és hogy a fejeseknek nem lehet olyan pofátlan húzásuk, amit ne tudnának sűrű vállrángatások közepette megúszni. Ezt a témát bármikor lehet így vagy úgy aktualizálni, a remake mégsem kezd vele semmit azon felül, hogy olyan bölcselkedéssé fogalmazza át az egészet, amit maximum szerencsesütikből szoktak kiolvasni az erre fogékonyak.

Így pedig tényleg nem marad semmi a filmben, amit élvezni lehetne, se a horror, se az egzisztenciális kérdések nem nyomasztanak, csak Diego Lunát csodáljuk, hogy milyen jól áll neki a mexikói akcentus. Az Egyenesen át egy butácska film, ami még a legizgalmasabb kérdésekre is lenyűgözően unalmas választ tud adni. Ki gondolta volna, hogy ilyen érdektelen is lehet a halál utáni élet?