Rolling Stones-szal és leukémiás kislánnyal indult a Berlinale

Tegnap este a Shine a Light-nak, Martin Scorsese Rolling Stones-koncertfilmjének gálavetítésével elindult az 58. berlini filmfesztivál. Az [origo] filmklub csapata sajnos csak a fesztiválpalota előtt fagyoskodva várhatta Micket és Martyt, mert ahhoz minimum német szappanopera-sztárnak kell lenni, hogy az ember bejusson a fesztivál nyitóvetítésére. A hétre kiírt kezdési időpont előtt fél órával elkezdtek szólni a palota előtti hangszórókból a Rolling Stones slágerei, de olyan szolid hangerővel, hogy a lelkesen várakozó Stones-rajongók gyakran túlénekelték az aláfestő zenét. Fél nyolc is volt, mire a rendező feltűnt a vörös szőnyegen, szokása szerint energikus léptekkel érkezett, lendületesen kiosztott jó pár autogramot, de mire, vagy tízperccel később, a szőnyeg közepére ért, már kissé zavart vigyorral integetett - az egykori papnövendék szemmel láthatóan nem különösebben élvezi a reflektorfényt. Jó negyedóra múlva végre a zenekar is befutott, bevonulásukból mi két dolgot szűrtünk le: hogy Mick Jagger vagy húsz éve nem öregedett egy percet sem, és hogy a német Stones-osoknak Keith Richards a kedvence, ő kapta messze a legtöbb sikolyt.Keith Richards füle, Martin Scorsese orra és Mick Jagger a BerlinalénMa reggel a fesztivál kollektíven tempót váltott, és a kínai Zuo You (Bízunk a szeretetben) című kétórás realista drámával belevetettük magunkat a versenyfilmek mostantól bő egy hétig tartó dömpingjébe. Wang Xiao Shuai filmje egy második házasságában élő nőről szól, aki megtudja, hogy első férjétől született kislánya leukémiás, és hogy sem - azóta szintén újraházasodott - volt férje, sem ő nem megfelelő gerincvelődonor. A kislány megmentésére egy esély van: ha a nő szül még egy gyereket volt férjétől, a kistestvér valószínűleg jó donor lesz. Amit az elején viszonylag egyszerű szülői gyászfilmnek hihetünk, négy ember intim viszonyainak finom felfeszegetésévé válik. A rendező olyan szép visszafogottsággal bogozgatja a morális és érzelmi hálót, amibe főhőseit belegabalyította, hogy nem csak a melodrámát kerüli el kilométerekre, hanem igazából még a néző nyomasztását is, túl életszerű pillanatokból áll ez a film ahhoz, hogy kiboruljunk rajta. Bár a figurák fokozatos feltárulkozása végig leköt és a befejezés kifejezetten ütős, középtájról lehetett volna vágni egy kicsit a filmből. Nagyon úgy fest viszont, hogy az önmagukkal szigorú rendezők ideje sajnos továbbra sem jött el: megint alig akad olyan film a versenyprogramban, amelyiknek két óránál rövidebb a játékideje.