Ne hajtsd agyon magad

Sok vállalkozó hajlamos úgy gondolni, hogy a hosszúzás egyenes arányban áll a munka becsületével. Hogy aki sötétedés előtt hazamegy, az valamit nem értett meg a piac működéséből.

Az előbb-utóbb extrém menedzserbetegségek légiójához vezető, heti 70 munkaóra eredetileg a menő jogászok és befektetési bankárok kiváltsága volt. Ebben az életformában munka hajnalig tart, ezt többnyire hatvan perc futás követi – mert az a természet rendje, hogy a munkaholizmusból óhatatlanul előburjánzik a gym junkie-életforma –, hogy néhány órával később kezdődjön elölről a taposómalom. Egy-két szorgos év ebben a brutális világban, és már kopogtatnak is a pszichológiai és testi zavarok.

Hosszúzni csak a rövid távú célokért érdemes Forrás: Mudra László

Természetesen először a kapcsolatok sínylik meg az ilyenfajta váltást. A barátságok meglazulnak, a házasságok kihűlhetnek, a gyerekek meg súlyosan hiányolják többnyire a papát. Az életet azért tagolják különböző ciklusok, hogy ne egyen meg minket a stressz. Minden elemi váltakozások legelemibb példája ébrenlét és alvás, de nagyon fontosak az ennél finomabban árnyalt különbségek is. A fellélegzés, a lazítás, a nyújtózás, a feltöltődés kiváltja a munkát, majd alkalmassá tesz rá. A munkaholizmusban az, amit úgy nevezünk, élni az életet, luxusnak számít, teljesen háttérbe szorul. A hosszúzás kimutathatóan romboló hatást gyakorol a közösségekre. Nyugat-Európában akkor szoktak le a klubokról, a társaságokról, az egyesületekről, amikor bevezették a munkaórákat.

Mindez pedig nem egyszerűen a valamit valamiért ridegsége. Talán meglepő, de a hosszú munkaórák a vállalat egészséges működésének sem tesznek jót. Aki kezd kiégni, hajlamos értelmetlenül kockázatos, esetleg egyenesen érthetetlen, indokolatlan döntést hozni. Az EU tagállamokban a skandináv országokban, Franciaországban és Németországban jellemzően alacsony a munkaórák száma, mégis magas a GDP: rövidebb idő alatt többet végeznek. Talán eljött az a pont, amikor megértették, hogy valamennyi fél így jár jobban.

Amióta mindenki elér mindenkit

A klasszikus munkaholista számára a hétvége nem más, mint kínlódó kísérlet arra, hogy kipihenje a hétfőtől péntekig tartó gyötrelmeket, a nyaralás pedig konstans bejelentkezés a munkahelyre. Ezzel a munkavégzés minden ébren töltött órában jelen van. És kiszorul belőlük az élet. Az interkonnektivitás korában különösen nagy probléma ez. Tekintve, hogy az ember a zsebéből és az autójából eléri az egész világot, az egész világ is eléri őt a legeldugottabb zugban. Ami pedig magát az irodát illeti, ott épp az interkonnektivitás csempészi be a meghosszabbított munkaidőt: a Facebookkal, YouTube videókkal, a tengernyi blogposzttal és online cikkekkel eltöltött láthatatlan órákat.

Az induló vállalkozó ugyan nem csillagászati árakon dolgozó ügyvéd, vagy magas körökben mozgó pénzember, de könnyen belecsúszik abba a meggyőződésbe, hogy ha széthajtja magát, attól majd az lesz. Pedig a 40 órát meghaladó munkahét meredeken lerombolja a produktivitást, és nagyon, nagyon fáradttá tesz.

Nem mindig ördögtől való

Az igazság az, hogy tíz óra alatt az ember nem végez többet a munkahelyén, mint nyolc óra alatt. Ha azonban nyolcszor hatvan percben stabilan, megbízhatóan teszi a dolgát, elégedettséggel zárja a napjait, a produktivitása pedig nem csorbul. Emellett érdemes megjegyezni, hogy rövid, határozott idejű és határozott célú intervallumokban indokolt lehet a hosszúzás. Ha olyan pályázatnak közeledik a határideje, amely megfordíthatja a cég sorsát, ha átmenetileg jóval több a megrendelés, mint ahány alkalmazottra a munka egészségesen kiszabható, annak örülni kell, és ugyanezzel az örömmel egy percre sem elfeledkezni róla, hogy ez egy véges, átlátható korlát, és amint túljut rajta, amint a feladatot kipipálhatja a vállalkozás, megszervezi, elrendezi, kilogisztikázza az egészséges ütemet. Mert ha a munkaidőt 50 százalékkal megnöveli a cégvezető – 40 helyett 60 órával számolva –, attól garantáltan nem dübörög majd a 150 százalékos termelékenység.

Miért maradunk bent mégis?

Nem ritka, hogy az önbecsülés és a munkavégzés között nagyon közvetlen, nagyon erős kapcsolat áll fenn. Hogy az ember attól érzi magát valakinek, ha az orra hegye sem látszik ki a munkahelyi feladatokból. A társadalom kompetitív, a versenyszférának meg még egyenesen ez is a credója. Aki a napi 13 óra munkára és az alváshiányra panaszkodik, és arra, hogy a munkahét hossza inflálódott, két lábon járó bizonyítékkal szolgál arra, hogy elkötelezte magát a szakmája mellett. Sokkal kevésbé az a cél tehát, hogy többet végezzünk ugyanannyi idő alatt, mint az, hogy már megint bizonyítsunk önmagunknak.

Arra pedig vannak kipróbáltabb, hitelesebb terepek. Az önbizonyítással semmi baj nincs, de esetleg fontoljuk meg, rámenjünk-e. Mindehhez csak egy nagyon magvas, nagyon régi igazságra vagyunk képesek asszociálni: nem azért élünk, hogy dolgozzunk. Azért dolgozunk, hogy éljünk.