A 2007-es IPCC-jelentés elemzése - 2. rész: A közelmúlt tényei

A szakma és a közvélemény is izgatottan várta az ENSZ klímaváltozási testülete, az IPCC által február 2-án közzétett összefoglaló áttekintést, mely egy hatéves munka lezárása. A főbb megállapításokat már bemutattuk olvasóinknak, új cikksorozatunkban azonban részletes elemzéseket közlünk, nemzetközileg elismert hazai szakemberek tollából. Sorozatunk második részében a klímaváltozást kiváltó közelmúltbeli tényeket vesszük sorra.

Az utóbbi száz évben a felszín közelében a levegő hőmérséklete 0,74 Celsius-fokkal emelkedett. (Ez az érték az évenkénti globális átlaghőmérsékletekre illesztett egyenes szerint 100 év alatt végbement változás.) Ezzel összefüggésben, a legutóbbi tizenkét évből tizenegynek a globális átlaghőmérséklete magasabb volt, mint az 1995 előtti évek bármelyikének. A hőmérséklet a 20. század második felének átlagában minden valószínűség szerint meghaladta az elmúlt 500 év, sőt bizonyára az utóbbi 1300 év hasonló hosszúságú időszakainak átlagát. (Rövidebb időszakok a múltból globális léptékben kevésbé rekonstruálhatók.)

Az újabb vizsgálatok során a felszíni változásokkal összhangban álló egyértelmű melegedést a troposzféra (a légkör legalsó rétege) alsó és középső szintjein is sikerült kimutatni. Ez azért lényeges, mert a korábbi jelentések (1996 és 2001) szerint ez az összefüggés nem állt fenn. További lényeges, új megállapítás, hogy a legmagasabb nappali hőmérsékletek, illetve a legalacsonyabb éjszakai hőmérsékletek közel azonos mértékben járulnak hozzá a napi középhőmérséklet emelkedéséhez. (A korábbi számítások és megfigyelések alapján még a változás nagyobb hányada az éjszakai órákra esett.)

A melegedés az óceánok felső, legalább 3 km-es rétegében kimutatható, ami - a szárazföldi jég egy részének olvadásával együtt - eddig 17 centiméterrel emelte a tengerek szintjét. A 20. század elejétől a csapadék egyértelműen növekedett Észak-Európában, mindkét amerikai kontinens keleti partjainál, valamint Ázsia északi és középső térségeiben. Ezzel szemben szárazabbá vált az éghajlat a Száhel-övezetben, a Földközi-tenger térségében, valamint Afrika és Ázsia déli részén.

Időjárási szélsőségek és légköri cirkuláció

A csapadék időbeli megoszlása mindkét félteke kiterjedt mérsékletövi térségeiben kétszeresen előnytelenül alakult, hiszen mind a hosszú csapadékhiányos időszakok, mind pedig az egyedi nagy csapadékmennyiségek gyakorisága növekedett. A hőmérsékleti szélsőségek szerencsére nem ennyire kétarcúak. A majdnem mindenhol végbemenő, átlagos melegedéssel párhuzamosan nőtt a hőhullámok és extrém meleg hőmérsékletű napok gyakorisága és erőssége, eközben a nagyon hideg szélsőségek gyakorisága többnyire lecsökkent.

A tengerfelszín hőmérséklete és a hótakaró változásai nyomán módosult a mérsékeltövi általános légkörzés. A változás fontos sajátossága, hogy mindkét féltekén erősödött a mérsékletövi nyugat-keleti cirkuláció. Bár nehéz megítélni miért, hiszen a jelenség motorja, a földrajzi szélességek (az Egyenlítő és a pólusok) közötti (meridionális) hőmérséklet-különbség gyengült.

Az elmúlt évek eseményei és kutatásai nyomán először került a trópusi ciklonokkal kapcsolatos megállapítás a jelentésbe. Eszerint az észak-atlanti (Közép- és Észak-Amerikát érintő) ciklontevékenység az 1970-es évektől megerősödött, párhuzamban a tengervíz hőmérsékletének emelkedésével. A változás alapvetően az esetek intenzitásában (szélsebességében, csapadék-mennyiségében) mutatható ki, az események gyakoriságában kevésbé.

Néhány fontos időjárási esemény olyan kisméretű képződményekkel függ össze, amelyek tendenciáit egy-egy térség geográfiai sajátosságai, illetve a nagytérségű cirkuláció alakulása nagyon változatosan tudja befolyásolni. Az ilyen jelenségek, mint például a tornádók (mérsékeltövi forgó tölcsérek), a jégeső, a villámlás és a porviharok gyakoriságában nincs általános és egyértelmű tendencia.