Pénzt remélve ereszti szélnek a szemetet a kormány

Miközben szinte nemzeti üggyé vált a Szentgotthárdtól néhány száz méterre tervezett osztrák szemétégető elleni tiltakozás, a kormány már évekkel ezelőtt döntött: a keletkező hulladék mennyiségének csökkentése helyett, a megállíthatatlanul növekvő szeméthegyek elégetését tekinti a hosszú távú megoldásnak. Utóbbi ráadásul jövedelmező üzlet is, amihez jelentős uniós forrásokat lehet hozzá felhasználni.

"Most sok pénzt kapunk az EU-tól hulladékgazdálkodásra, de ha ezt belerakják az égetőkbe, az 30 évre determinálja, mit csinálhat Magyarország a szemetével, és nem lesz jövője egy valódi hulladékhasznosítási rendszernek" - magyarázta az [origo]-nak Szuhi Attila, a Hulladék Munkaszövetség (HuMuSz) munkatársa, miért tartja különösen károsnak az inotai égető példáját. Az égetők ugyanis, mint mondja, azt a látszatot keltik, hogy nyugodtan lehet szemetet termelni, úgyis elégetik, és még energiát is termelnek vele.

Hasonlóan vélekedik Illés Zoltán, a Fidesz szakpolitikusa is, aki szerint 50 milliárd forintból - azaz két, a Várpalotára tervezetthez hasonló szemétégetőnyi pénzből - az egész országban meg lehetne valósítani az ajtótól ajtóig tartó teljes szelektív hulladékgyűjtést, vagyis nem lenne szükség égetőkre. Szerinte az égetők építése csak azoknak a vállalkozásoknak az érdekeit szolgálja, amelyek részt vesznek majd a megépítésükben és az üzemeltetésükben - legalább 20 évig.

A környezetvédők szerint mindenekelőtt a szemétbe kerülő csomagolások mennyiségét kéne visszaszorítani. A Miskolci Egyetem vizsgálata szerint ugyanis városi környezetben a csomagolóanyagok teszik ki a települési szilárd hulladék tömegének negyedét, miközben térfogatarányuk az 50 százalékot is elérheti. A kibocsátás pedig egyre nő: 2006-ban például 790 millió liter ásványvíz fogyott (a 2007-es adat valószínűleg megközelítette az egymilliárdot), miközben a vizet szinte kizárólag eldobható palackokba csomagolják. A szemétbe kerül az a napi 1,3 millió nejlonszatyor is, amit a boltokban jórészt ingyen osztogatnak.

A környezetvédő civilek olyan rendszert szeretnének, amelyben az ipart és a kereskedelmet a visszaválható csomagolások arányának növelésére szorítják, a biohulladékot (például a konyhai zöldségmaradékot) már a háztartásokban külön gyűjtik, a lakosságot pedig betétdíjjal ösztönöznék arra, hogy vigyék vissza az eldobható csomagolásokat az üzletekbe. Ez utóbbit a hulladékgazdálkodás anyagi terheit viselő önkormányzatok is támogatják.

A Németországban 2003-tól működő rendszer lényege, hogy a fogyasztónak minden palackozott ital után betétdíjat (németül Pfand, vagyis zálog) kell fizetnie, amit a sértetlen palackért cserébe visszakap. Míg a nálunk is ismert gyűjtőszigetes megoldással a visszagyűjtés arányát nem tudták 50 százalék fölé tornázni, a betétdíjjal 90 százaléknál is több csomagolást tudnak begyűjteni, anélkül, hogy ki kellene válogatni közüle az egyéb, a gyűjtőedényekbe dobált hulladékokat.

A betétdíjat ráadásul úgy szabták meg, hogy ösztönözzék az újratölthető csomagolások vásárlását: egy visszaváltható üveg után 8 centet (20 forintot), míg egy műanyagpalack vagy alumínium doboz után 25 centet (60 forint) kell fizetni, ami gyakran több, mint amennyibe másfél liter ásványvíz kerül. A gyártók és kereskedők természetesen Németországban is ellenezték a betétdíjat, de hiába pereskedtek, nem sikerült versenyellenesnek nyilvánítani.

Nyugat-Európában sok helyen elterjedt gyakorlat, hogy a hulladékot már a háztartásban külön kell válogatni, ellenkező esetben vagy egyáltalán nem szállítják el, vagy jelentősen nagyobb (akár hatszoros) díjat számítanak fel érte. Ezzel szemben Magyarországon a hulladékszállítás ára szinte egyáltalán nem ösztönzi az embereket arra, hogy kevesebbet szemeteljenek, hiszen azt a lakás alapterülete, vagy az abban lakók száma alapján, esetleg 120 literes kukánként állapítják meg. A díjak is viszonylag alacsonyak, hiszen egy felmérés szerint a háztartások összes rezsiköltségének mindössze 4,2 százalékát teszi ki a hulladékszállítás.

Egy nem működő rendszer

A gyártókat és a forgalmazókat az 1995-ben bevezetett környezetvédelmi termékdíj lenne hivatott rászorítani, hogy minél legkevesebb hulladékká változó csomagolóanyagot bocsássanak ki. Mentességet azok a gyártók kaphatnak, amelyek termékeik egy meghatározott hányadát újratölthető csomagolásban forgalmazzák (2008-ban a sör 68, a szénsavas üdítőital 11, az ásványvíz 7 százalékát kellene visszaváltható palackba tölteni), illetve azok a cégek, amelyek csatlakoznak egy, a szelektív gyűjtést koordináló szervezethez. Az ÖKO-Pannon Kht. és hasonló cégek ugyanis licence-díj ellenében átvállalják tőlük a hulladékká váló csomagolóanyagok begyűjtését és hasznosítását.

Az EU előírásai szerint 2006-ban az egyszer használatos csomagolóanyagok 51 százalékát kellett hasznosítani (2007-ben 52, 2008-ban 53 százalékot). Ezt az ÖKO-Pannon teljesíteni is tudta, tehát biztosította ezzel tagjainak a termékdíj-mentességet, és nem mellékesen 363 millió forint adózás utáni eredményt is termelt. A kht közhasznúsági jelentéséből azonban kiderül: a hasznosított anyagnak csak 11 százaléka, 41 ezer tonna (az összes települési szilárd hulladék kevesebb, mint egy százaléka) származik szelektív lakossági hulladékgyűjtésből.

Bár a visszaváltható palackok aránya alacsonyan van megszabva, és csak nagyon lassan emelkedik, a gyártók ezt sem tudják, illetve akarják teljesíteni. A KvVM-mel, a civilekkel és az önkormányzatokkal tavaly február óta folyó egyeztetéseken azt szorgalmazzák, hogy szűnjön meg a visszaváltható palackok arányát megszabó rendelkezés. Helyette azt vállalnák, hogy az EU által előírtnál magasabb begyűjtési arányokat vállalnának, azaz a kötelezőnél több hulladékot hasznosítanak.

A tárca kezdetben visszautasította a javaslatot, sőt, Persányi Miklós akkori miniszter 2007 elején még biztosra ígérte a német mintájú kötelező betétdíj-rendszer bevezetését 2008. január 1-től. Ezt a gyártókat képviselő szervezetek elfogadhatatlannak minősítették, majd az Európai Bíróság előtt indítandó perrel fenyegették meg a minisztériumot. Azt állítják - és ezzel részben egyetért az Európai Bizottság is, amely felszólította Magyarországot, vizsgálja felül a termékdíj-szabályokat -, hogy a visszaváltható palackokra vonatkozó szabály nem hatékony, ráadásul diszkriminatív, hiszen az előírásokat a hazai bázissal nem rendelkező importőrök nem tudják teljesíteni.

A sör- és üdítőital gyártók, ásványvíz palackozók azért ellenérdekeltek az újratölthető csomagolások újbóli elterjedésében, mert az új gépsorok vásárlása mellett újra ki kellene építeni az üres üvegek visszavételének rendszerét. Az italcsomagolások kötelező betétdíja ellen viszont elsősorban a kereskedelmi láncok tiltakoznak, mert nekik jelentős beruházásokat kellene végrehajtaniuk, hogy fogadni tudják a visszaáramló PET-palack hegyeket.

A legnagyobb érvágás azonban a csomagolóanyag-ipart érné, hiszen egy visszaváltható üvegpalack akár ötvenszer is megfordulhat a rendszerben, mire használhatatlanná válik. Eldobható palackból tehát nagyságrendekkel kevesebbre lenne szükség: a jelenleg Magyarországon forgalomba kerülő 500 millió alumíniumdoboz helyett elég lenne tízmillió sörösüveget legyártani.

A vállalkozások érvei előtt kormányzat is meghajolt. 2007 júliusában, néhány nappal azután, hogy a gyártók kilátásba helyezték a próbaperek megindítását, Dióssy László korábbi szakállamtitkár már azt nyilatkozta, hogy a kötelező betétdíj aránytalanul nagy infrastruktúra-fejlesztés elé állítaná a gyártókat és a kereskedőket, és hajlott arra is, hogy "a jelenleginél rugalmasabb" szabályozást vezessenek be. A jogszabálytervezetet 2008 első félévére ígéri a tárca, de az már ma tudható, hogy a minisztérium gyakorlatilag elfogadta az ipar javaslatát: azok a cégek, amelyek a kötelező szint felett vállalnák hulladékaik visszagyűjtését, mentesülnének a termékdíj fizetése alól.

(A cikk elkészültét a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet Oknyomozó programja (www.oknyomozo.hu) támogatta. Az Oknyomozó a CEE Trust (www.ceetrust.org) segítségével működik.)