Szeretem az embereket elvarázsolni ebben a nagyon durva, vad világban

2019.09.12. 18:48

Hegedűs Endre előtt bizonyos ajtók sokáig zárva maradtak. Azt mondja, az, hogy felvették a Filharmónia szólistájának, a csoda kategóriájába tartozott. Pedig akkor már elismert zenész volt. Először ráadásul csak próbaidős szólista volt. Csakhogy közben a legrangosabb nemzetközi versenyekről hozott díjakat. Megnyerte többek között Monzában a Rina Sala Gallo zongoraversenyt, majd a Rahmanyinov Nemzetközi Zongoraversenyt, és II. lett Sydney-ben a Nemzetközi Zongoraversenyen, valamint a milánói Scalában. Nem nagyon lehetett vele mit kezdeni, pedig, ahogy meséli, a tanácsadók állandóan mondták, hogy el kell őt küldeni. Az élet végül őt igazolta, többek között 84 turnéja volt Japánban. Annyi, hogy már beszél is japánul. És 24 az Egyesült Államokban. De játszott ezenkívül a legnagyobb koncerttermekben. A Kossuth-díjas zongoraművész ma már túl van bántásokon, és ahogy mondja, arra koncentrál, hogy visszaadjon abból a csodából valamit az embereknek, amit akkor kap, amikor egy művet gyakorol. Azt is mondja, neki nem az a fontos, hogy tökéletes produkciót szólaltasson meg, hanem hogy az adott darabot minél jobban eljátssza. Illetve azt is fontosnak tartja, hogy nemcsak az atom-tengeralattjáró civilizációs csúcsteljesítmény, hanem a zongora is.  

Azt kérte, hogy az interjút a házában készítsük el. Ennyire nyitott ember, nem zavarja, hogy belelátnak a privát szférájába?

Drága feleségemmel itt élünk már bő két évtizede, negyven éve vagyunk házasok. Mindig is álmunk volt, hogy legyen két zongora egymás mellett, hiszen ő is zongoraművész. Gyakran játszunk kétzongorás műveket, vagy egy zongorára, négy kézre írt darabokat. Néha van egy kis lökdösődés, de ez szeretettel áthidalható.  Ő inkább kamaramuzsikus, én pedig szólistának érzem magam – összesimulunk. Mindig is arra vágytunk, hogy legyen a házunkban egy közösségi létre alkalmas tér. Itt lakunk már 22 éve, s nagyszobánkban 30-40-en is le tudnak ülni.

Hegedűs Endre zongoraművészFotó: Szabó Gábor - Origo

Gyakran előfordul ilyen?

Hogyne! És akkor bizony nagyon ritkán ússzák meg, hogy ne játsszunk nekik. Nyilván azért is jönnek, hogy a beszélgetés mellett halljanak szép muzsikát is.

Mondják, hogy szakmabelit elvenni nem biztos, hogy szerencsés, mert annak vannak buktatói. Mondok néhány példát: rivalizálás, túl őszinte mondatok... Önöknél ezek sohasem fordultak elő?

Katicával mi úgy illünk össze, mint a zár és a kulcsa. Nagyon különböző karakterek vagyunk. Ő szenvedélyes, heves, gyorsan reagál. Én lassabb, melankolikus alkat vagyok. Ilyesformán nyilván megvannak a harcaink, vagy inkább megvoltak, ugyanis azok jelentős részét már megharcoltuk. Maga a zeneművelés az egyik legszebb házastársi kommunikáció. Katicából velem ellentétben hiányzik minden karriervágy. Nagyon szeret muzsikálni, boldog, ha koncerten játszhat, de soha nem lép fel egyedül. Szólót legutóbb annak idején a főiskolai koncertjén játszott. Viszont a kamaramuzsikában kiválóság. Én inkább egy „magányos hős" vagyok, aki a színpadon megküzd az anyaggal. Mégis nagyon szeretünk együtt játszani.  Idén 16. alkalommal béreljük ki a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermét. A koncert szeptember 26-án, csütörtök este lesz. 1200 jegyet szoktunk eladni, és ami érdekes ezen az esten, hogy én két zongoraversenyt játszom el zenekarral egy este. Ez eléggé unikális. Az emberek szeretik a csúcsteljesítményeket. Egyébként volt olyan is, hogy három egyenként félórás versenyművet játszottam egy este.

Hegedűs Endre zongoraművészFotó: Szabó Gábor - Origo

Önben jól érzem, hogy a jó értelemben van egy nagy adag exhibicionizmus, amely nélkül egyébként egy művész nagyon nehezen boldogul?

Én nem magamat szeretném megmutatni, hanem a zeneművet, amely megragadott. Az a nagy kérdés, hogy hogyan lesz a fáradságos gyakorlásból igazi örömszerző forrás. Én annyi, de annyi örömet kapok a mesterművek gyakorlása közben, hogy azt nem tudom megtartani, túlcsordul. Ezt pedig oda akarom adni a közönségnek. Akkor sokszorozódik meg az öröm, hogyha sokan élik át.

Most nem fellépő művésznek, hanem a zenepedagógusnak vetem fel: amíg a gyerek a gyakorlással el tud jutni addig, hogy valami jól szóljon, az egy nagyon rögös, néha őrjítő út a körülötte élőknek. Ezt meg lehet úszni valahogyan?

A gyakorlás kérdése az is, hogy a két kezünkkel úgy tudjunk játszani, hogy azokat függetlenítjük egymástól. De mondok mást: én csodálom a színészeket, akik öt-hat egész estés színdarabot tudnak kívülről! Én egyetlen verset nem vagyok képes megtanulni, 

indultam iskolai versenyen, és bizony belesültem. Nem arra vagyok kondicionálva. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy bizonyos emberek bizonyos dolgok megtanulására alkalmasak, másokra nem.

Budapest, 2016. A Hegedűs Katalin-Hegedűs Endre zongoraművész-házaspár a házasság hete rendezvénysorozat keretében tartott koncertje a Pesti VigadóbanForrás: MTI/Balogh Zoltán

Ez azért egészen furcsa, mert ön számtalan teljes koncertet játszik kívülről, ezt látjuk, hiszen soha nem tesz ki egyetlen előadáson sem kottát, én legalábbis bizonyosan nem láttam ilyet.

Igen, a hangok hosszú sorát meg tudom jegyezni. A világegyetem legbonyolultabb szerkezete az agy. Tele van titkokkal, máig is fejtjük a működését. Az emberi agy a Jóistennek egy megmagyarázhatatlan csodája. Nem hiszek abban, hogy a mesterséges intelligencia villámgyorsan átveszi majd a vezetést. A zongora is csoda! Nemcsak az atom-tengeralattjáró, meg az űrrakéta civilizációs csúcsteljesítmény, a zongora is az.  Hány millió ember, zenetanár, profi muzsikus, műkedvelő és zongoragyártó álmodta tovább, hogy egyre szebb és hosszabb hangú, édesebben csengő hangszer jöjjön létre. Ezért nem nagyon látom értelmét azoknak a vitáknak, hogy nem szabad Bachot játszani a mai zongorán, mert az nem úgy szól.

Hegedűs EndreForrás: Hegedűs Márton

Mi az ön álláspontja?

Azt gondolom, ha Bachnak lett volna egy ilyen Bösendorfer zongorája, mint ami itt áll a nappalinkban, akkor örömmel játszott volna rajta. Az európai zene elmúlt évszázadai arról szólnak, hogy a hangszerek megpróbálnak valamit visszaadni az emberi hang szépségéből. Nem nagyon vitatják az emberek azt, hogy az énekhang a legszebb. Gondoljunk csak arra, hogy egy Pavarottinak milyen rajongótábora van. Nemcsak amikor élt, most is. Ez a fajta utánzás vált egyre tökéletesebbé, ahogy változott a zongora. Az a kérdés, hogy ez fejleszthető-e még tovább. Erre vannak kísérletek, én megmaradok ennél az 1916-ban lerakott Steinway patentnél. A Bösendorferem egyszer mozdul ki egy évben, akkor szállító barátainkkal elvisszük a Pesti Vármegyeháza díszudvarára, ahol immár 21 éve minden nyáron Holdfény Esteket tartunk. 

Klasszikus-romantikus koncertek. Nyilván szabadtérre nem is tudnánk megfelelő zongorát bérelni, ha megtennénk, az elvinné az összes hasznot.

Nézem a teraszajtót közben. Az egész kert a fákkal együtt úgy van megtervezve, hogy a zongora kivihető, szállítható legyen, az említett ajtóval együtt?

Dehogyis. Szépen az előszobában viszik ki. Olyan ügyesek a zongoraszállítók, hogy hihetetlen.

Olyan szempontból is nehéz hangszer a zongora, hogy bizony önök nem mindig a saját hangszerükön játszanak. Ahogy mondja, évente egyszer viszik ki a zongoráját a házból, miközben számtalan koncertje van. A többi hangszeres viszi magával a sajátját. Előfordult már, hogy nagyon rossz hangszert kapott?

Én játszom a világ nagy koncerttermeiben, a legjobban tuningolt zongorákon. Azok természetesen remek hangszerek. De játszom kis művelődési házakban is. Ott nyilván más a helyzet.  A zongoristának ez a sorsa.

Az emberek ebből mindössze azt látják, hogy van egy fekete zongora, rajta fehér és fekete billentyűk, de maximum a vájt fülűek hallják meg, ha egy kicsit más a hangszíne. Azt pedig csak ön érzi, ha a billentyűk billentése nem az igazi...

Minden zongorának más a lelke, hiszen fából van. Én élőlénynek tekintem őket, egy igazi partnernek. Nekem nem az a fontos, hogy tökéletes produkció szólaljon meg, hanem hogy én az adott darabot minél jobban eljátsszam. Én emberből vagyok, a lónak is négy lába van, az is megbotlik.  Az alapfeltétel: a megfelelő hangot, a megfelelő időben eljátszani. Az emberek egy rossz hangszeren eljátszott műtől is kaphatnak komoly élményt. A közönségnek van egy inspiráló ereje, én ebben nagyon hiszek. Az emberek nem azért vannak ott, hogy azt figyeljék, hogy hányat ütök mellé. Azt szokás mondani, hogy a Fischer Annie-nak még a pacái is művésziek voltak. Ha kivetítenék Beethoven szonátáinak a kottáját a közönség elé, akkor mindenki visszakövetelné a pénzét, pedig ott van az információ. Le van írva, de elégtelen, mert kellek hozzá én is a szívemmel-lelkemmel, hogy lássák-hallják, hogyan interpretálom.

Hódmezővásárhely, 2014. Hegedűs Endre a közadakozásból vásárolt Steinway zongorán játszikForrás: MTI/Kelemen Zoltán Gergely

Nagyon fiatalon tíz nemzetközi versenyen kapott valamilyen díjat. Ez hogy hatott a karrierjére?

Én voltam akkor lekicsinylően az „ügyeletes versenyló". Ezt még megelőzte a tehetségtelen vidéki zongorista titulus. Aztán jött, hogy minek jöttél haza elvenni mások kenyerét?

Nyilván ezeket a díjakat nem küldhette ki a koncertpódiumokra, de ahogy az előbb mondta, többen már azért is bántották, mert hazajött. Az egyes versenyek után mennyi rosszmájú megjegyzést kapott?

Léteznek a „mértékadó körök". Sokszor anélkül alkotnak véleményt, hogy valaha is hallottak volna. Ha zenekarral játszom, akkor nyilván más a helyzet. Az, hogy engem felvettek a Filharmónia szólistájának, az a csoda kategóriája volt, mert előttem minden kapu zárva volt. Igaz, csak próbaidős szólista voltam, de közben folyamatosan hoztam a díjakat. A tanácsadók állandóan mondták, hogy a Hegedűs Bandi nem jó, el kell küldeni. Négy év után mégiscsak felvettek rendes szólistának a Filharmóniába. Majd '89-ben jött a lehetőség, hogy kimehettem koncertezni és tanítani Japánba az egész családdal.  Ez a kapcsolat mind a mai napig él, most megyek Japánba a 84. turnémra. Közben még meg is tanultam japánul. De az Egyesült Államokban is 24-szer turnéztam. Ott is tanítok.

És a később szerzett díjak - elsősorban a Kossuth-díjra gondolok - hogyan hatottak, például a pedagógusi pályájára? Tartanak öntől a növendékek?

Egy tanárnak azért híre van. Azt lehet rólam tudni, hogy „nem eszem zongoristát". Én abból indulok ki, amikor megkérem a növendéket, hogy játsszon elő, hogy mi az, ami tetszik, nem pedig azt kezdem el sorolni, hogy mi rossz. Persze nagy kérdés az arány.

Fotó: Hegedűs Márton

Megmutatja nekik, ha valamit máshogy szeretne hallani?

Persze, előjátszok sokszor. Akár hosszabb részeket is, de van, hogy egy kisebbet elemzünk aprólékosan. Vannak ízlésbeli különbségek. Azt szoktam mondani, hogy egymillió jó Beethoven-előadás van, hiszen nagyon sok kiváló zongorista van. A zenének ez a varázsa. Én a szeretetből indulok ki, szeretem az embereket tanítani, elvarázsolni, és megnyugtatni őket ebben a nagyon is durva, vad világban. Egyre jobban elgépiesedünk, és ezért egyre inkább szükség van a lélekre. Az emberek a boldogságot keresik, és azt a kapcsolatokban találják meg. Szerintem a művészet az egyik legszebb kapocs.