Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Már önmagában örömtelinek tartom, hogy a HVG megkérdezte Vitray Tamást az előéletéről, mert azzal, hogy a korábbi rádió- és tévériporter korábban megírta a saját visszaemlékezését, azzal gyakorlatilag előre kész narratívát alakított ki magáról. Szerintem nem is véletlenül – minderről Mező Gábor kutató-újságíró, A Hálózat című oldal főszerkesztője beszélt az Origónak annak kapcsán, hogy Vitrayt 90 éves születésnapja kapcsán a múltjáról is beszéltették.
Ez az úgynevezett önéletrajzi írás, ami korábban jelent meg egyébként, egy rettentően szórakoztató olvasmány, mert ahogyan a megjelent interjúban, így a korábban kiadott könyvében is központi magyarázó szerepet kap a szerencse. Vitraynak mindig szerencséje volt, mindenki kedves vele, és minden helyzetből jól jön ki. „Engem kicsit Münchausen báró kalandjaira emlékezetet". Mező felhívta a figyelmet arra, hogy
Vitraynál az ÁVH-sok és katonák minden esetben mosolygósak és rendesek, míg az 1956-os forradalmárok két durva, bunkó, neki beszóló ember képében jelennek meg a memoárjában, ahol fenéken billentik a fiatal katonatisztet, akit „komcsi vitéznek" neveznek.
Egy tetszőleges világban minden elképzelhető, de az 1950-es évek általános tapasztalata nem ez volt az ÁVH-ról és a diktatúra elnyomó szerveiről – tette hozzá.
A most megjelent interjúban is Vitray büszke arra, hogy nemet mondott az ÁVH-nak, és ezt később a Szabad Európa Rádió is beolvasta. Az utóbbi állításra azonban semmilyen bizonyítékot nem találtam – mondta a kutató. Nagyon furcsa, hogy ezt a történetet eddig sem Vitray, sem más nem hozta elő 1990 óta, pedig neki is az érdekében állt volna, hiszen ez egy fantasztikus, felemelő történet, legitimálná Vitrayt azok előtt, akik a régi rendszer átmentett emberének tartják.
Mező felhívta a figyelmet arra, hogy meglehetősen furcsa az is, hogy az 1950-es évek elején egy átlagos civil egy katonatisztet tanítson angolra, főként úgy, hogy utána a történet szerint utóbbi viszi magával a Néphadsereghez. Furcsa az is, hogy Vitray arról is beszélt most, hogy 1956-ban a nagymamáját ápolta egy kórházban, miközben korábban arról írt, hogy otthon bujkált, a Lukácsba ment fürdőzni, illetve a szomszédasszonnyal enyelgett.
Sőt, bár azt állítja, szeptemberben leszerelték, memoárjában még arról írt, hogy egyenruhában járkált a forradalom és szabadságharc idején, és úgy akarta felkeresni Rákosi Mátyás rokonát, Rákosi Endre magasrangú katonatisztet, aki akkora már Moszkvába menekült.
Állítása szerint azt akarták, álljon be az ellenforradalom elleni harcba, de erre is nemet mondott, és erre sem volt válaszlépése a polgárháborús helyzetben lévő hadseregnek. Érdekes az is, hogy a szabadságharc leverése után, miért akart disszidálni Vitray. Az önéletrajzában ez még szerepel, az interjújában már nem. Pedig különös történet ez is: az állítólag leszerelt katonatisztet elfogják a határon a szovjetek, majd átadják a határőrségnek, de ott az ÁVH-s tisztekhez hasonlóan mosolygós és engedékeny határőr a memoár szerint megígéri nekik, hogy megússzák az ügyet. Ezt sem így képzeljük el. Összességében nagyon sok a billegős, hihetetlen rész.
Vitray Tamás ebben az interjúban már arról sem beszélt, hogy a rádiós munkája előtt a kínai nagykövetségen dolgozott, valamint ezt követően a Chemolimpexnél. Az utóbbi szervezet a hírszerzés fedőszerve volt – mondta Mező Gábor. Most már valamiért nem is említette ezt a két igen bizalmas állást. Érdekes, hogy Vitray a memoárjában másként emlékezett arra is, hogyan került a rádióhoz, mint a mostani interjújában. Akkor még azt írta: az Idegen Nyelvek Főiskolájának párttitkára vitte oda. Most már csak egy ismerős – jobban hangzik.
Teljesen egyértelmű, hogy Vitray egy tehetséges és igen megbízható ember volt a diktatúra szemében, ráadásul nem is volt buta, így fontos szerepe volt a rádiónál, majd különösen a tévénél 1956 után. Olyan emberek lettek ekkor ott kulcsszereplők, mint az ÁVH-s, majd munkásőr-alapító Ipper Pál, aki a nyolcvanas években a munkásőrök lapjának arról beszélt, hogy ő tett rendet a vidéki szerkesztőségekben a megtorlás időszakában.
Mert ekkoriban rendet „kellett rakni". Nem véletlenül vezette a rádiót később két exbelügyes egymás után, előbb Tömpe István, aztán az ÁVH-s Hárs István. Az, hogy Vitray ennél a rádiónál ilyen hamar befutott, azt nemcsak kétségtelen tehetségének, de hátterének is köszönhette. Ezt nem lehet azzal elfedni, hogy azt hangoztatja – mint a hasonló memoárok szerzői –, hogy neki mindenhol szerencséje volt – hívta fel a figyelmet Mező.
A kutató az Origo kérdésére elmondta, Vitray rendszerszerűen bélyegzi meg azokat, akik ezekre az ellentmondásokra felhívják a figyelmet, ezért nem veszi személyesre. Ezért amúgy sem szabad rá haragudni,
Vitray a kommunizmusban úgy tanulta, hogy aki kritizálja őket, az csak szélsőjobboldali lehet, mert 1990 előtt mindenkire ezt a bélyeget használták. Csak akkor inkább mindenkit lefasisztáztak
– tette hozzá.
Fontos megjegyezni azt is, hogy Vitrayval kapcsolatban nem tudunk olyan iratról, amely alapján leszögezhetnénk, hogy ő hírszerző lett volna vagy kém, de nehéz is lenne, mivel ő a katonaságnak dolgozott, és a katonai iratok nagyrészt ma is kutathatatlanok. Azt is tudjuk, hogy az állambiztonsági iratokat, milyen nagy erővel tüntették el a rendszerváltás idején, és személyre szabottan is eltüntettek dossziékat, vagy akárcsak fontos lapokat – mondta Mező Gábor.
Így nem marad más a történészek és kutatók számára, hogy az egyes elejtett megjegyzésekből, vagy utalásokból felépítse az adott személy valós életrajzát, hogy legalább a valóság töredékét megpróbálja bemutatni. Ez azért is fontos, mert így szembe lehet menni azzal a tudatos történelemhamisítással, amely ez esetekben kettős célt szolgálnak:
a Vitrayhoz hasonló ismert emberek nemcsak a saját múltjukat, de a Kádár-rendszert is igyekeznek jóval pozitívabb színben feltüntetni a valóságnál. Érthető: így az ő kollaborációjuk, szerepük is menthetőbb.
Érdekes, hogy ahogyan Vitray az ÁVH-nak, Bolgár György az állambiztonságnak mondott állítása szerint nemet – utóbbi persze jóval később, és láss csodát: mégis kimehetett Amerikába tudósítani. Éppen ezért fontosak a megjelent életinterjúk, mert sokszor ezekben találjuk meg azokat a mankókat, amelyekre támaszkodhatunk – mondta Mező Gábor.
Könnyen elképzelhető, hogy Vitray Tamásról majd évek, évtizedek múlva kerül elő olyan irat, ami megváltoztathatja az eddigi tudásunkat róla.
És az is lehet, kiderül, hogy úgy dolgozott a hadseregnek, aztán a Chemolimpexnek, a rádiónak, úgy kapott amerikai ösztöndíjat és úgy utazhatott külföldre folyamatosan, hogy közben végig kijátszotta a szolgálatokat. Persze ehhez annyi szerencse kellene, hogy azzal tíz hasonló memoárt megtölthetnénk
– zárta némi iróniával a kutató.
