Az új rock-forradalom túlélői

Már öt éve, hogy előbb a Strokes, majd a White Stripes, a Hives és társaik megjelenése kapcsán új rock-forradalomról cikkeztek először a szakírók. Forradalom nem tört ki ugyan, de alaposan átrajzolódott a világ popzenei térképe, melyben nagy szerepük volt a fenti, túlnyomórészt The névelővel ellátott zenekaroknak. Az aktualitást a Strokes most megjelent harmadik albuma adta, ideje megnézni, ki mit váltott valóra az ígéretből.

The Libertines

Bár az összeállításban említett zenekarok szinte kivétel nélkül Nagy-Britanniában futottak be először, a szigetországi zenekarok elég lassan ébredtek csipkerózsika-álmukból. Közülük a Libertines volt az első, amely a Radiohead helyett a Jamhez és a Clashhez nyúlt vissza, hogy valami sajátosan brit hangzást hozzon létre, melyben azonban a Strokes és társainak hatása is érezhető. A két gitáros-énekes, Pete Doherty és Carl Barat partnerségén alapuló Libertines elsőrangú kislemezeivel hívta fel magára a figyelmet 2002 nyarán, mire az NME egyből le is csapott rájuk, és a Strokes brit megfelelőiként futtatta őket.

A volt Clash-gitáros, Mick Jones produceri közreműködésével elkészülő első lemez, az Up The Bracket nem is okozott csalódást: energikus, pimasz lemez lett, a brit rockzene negyven évének legjobbjait felelevenítve. A jövő fényesnek tűnt, ám jött a heroin és a crack, Pete Doherty pedig megkezdte pokoljárását, aminek következtében többször is otthagyta a Libertinest, kész csoda, hogy a második lemez, a 2004 nyarán megjelent The Libertines egyáltalán el tudott készülni. És bár a siker nagy lett, az album egy szétesett zenekart mutatott, melyből Doherty még abban az évben végleg kilépett, hogy Babyshambles nevű új zenekarával tépázza tovább saját hírnevét: a tavaly novemberben megjelent album ugyanis egy crack-fűtötte, életlen, kaotikus zűrzavar. Hogy Carl Barat mire megy Doherty nélkül, az idén kiderülhet, hiszen új zenekart toborzott maga köré.

The Coral

A Liverpool melletti halászfaluból származó Coral szintén kakukktojás, hiszen ez a hattagú brit zenekar sem reszelős, punkos garázsrockot játszott, hanem leginkább a hatvanas évek pszichedéliáját frissítette föl, a legvalószínűtlenebb hatásokkal (matrózdalok, ska, folk stb.) egybegyúrva. Mivel az akkor még tizenéves tagok nagy feltűnést keltettek korai kislemezeikkel, 2002-re hirtelen a Libertines mellett a Coral lett a brit popzene legnagyobb reménysége. A helyenként zavaró gimnazista attitűd ellenére a bemutatkozó lemez ugyanazon év őszén befért a Top 5-be, de még az amerikai albumlistára is felkerült.

Forrás: www.thecoral.co.uk

A James Skelly vezette szextett - amely nem éppen az a lazsálós zenekar - a következő évi lemezén kicsit visszavett a káoszból, és helyette countrys hatásokkal nyugodtabb hangzást alakított ki. A középtempós Pass It On nagy sláger is lett, és a második album No. 1 lett - ekkor, a Libertines tetszhalálának is köszönhe- tően egy rövid időre úgy tűnt, hogy a Coral a szigetország legmenőbb új zenekara. Ám aztán megjelent egy bizonyos Franz Ferdinand nevű együttes, nyomában egy sereg új együttes, melyekhez képest a Coral - a tagok fiatal kora ellenére - öregesnek, konzervatívnak és főként uncoolnak tűnt. És bár a tavalyi Invisible Invasion egyáltalán nem sikerült rosszul, úgy tűnik, hogy a zenekar pünkösdi királysága már sosem tér vissza - viszont ettől még várható tőlük egy sor kitűnő lemez.

Inkei Bence