Blitzkrieg Pop - rockzenészek és a nácizmus

Bryan Ferry szerencsétlen kijelentése a nácizmus esztétikájáról egyáltalán nem számít elszigetelt jelenségnek a rockzenében, hiszen így vagy úgy, de flörtölt Hitlerrel a Rolling Stones, David Bowie vagy Marilyn Manson is. Vajon lehet-e ötletet lopni a Harmadik Birodalomtól anélkül, hogy az ember automatikusan nácivá válna? Cikkünkből kiderül, hogy lehet, csak nem mindegy, ki, mikor és hogyan csinálja.

A Laibachtól aztán más előadók is eltanultak ezt-azt, és ötletesen építették be imidzsükbe a fasizmussal kapcsolatba hozható elemeket (Marilyn Manson, Rammstein), ám esetükben ez egy átgondolt koncepció része volt, melyet szándékosan úgy alkottak meg, hogy ne lehessen fogást találni rajtuk.

Laibach - Across The Universe

Nem volt ilyen elővigyázatos azonban a kilencvenes évek közepének rövid ideig sikeres brit zenekara, a Kula Shaker, melynek frontembere, az India-mániás Crispian Mills egy interjúban a horogkeresztet, mint szimbólumot magasztalta, és kifejezte abbéli reményét, hogy egyszer még felléphet lángoló horogkeresztek előtt is. Ehhez még hozzátette, hogy a demokrácia, mint olyan nem működik, és nem választott testületnek kéne irányítania az országot. Az interjú kezdetben alig tűnt föl valakinek, végül azonban az Independent komoly cikket kanyarított belőle, megspékelve néhány részlettel, melyek közvetve ugyan, de kapcsolatba hozták Millst neonáci szervezetekkel.

Hiába jött aztán a menetrendszerű bocsánatkérés, sőt, Mills még egy zsidó nagymamát is fel tudott vonultatni, mégis a Kula Shakert "new age nácikként" könyvelte el a közvélemény, és ez is komoly szerepet játszott abban, hogy a zenekar második albuma hatalmas bukás lett, végül az együttes fel is oszlott.

Ennek kapcsán lyukadtunk ki oda, hogy egyáltalán nem mindegy, ki, mikor és hogyan keveri magát gyanúba, hiszen Bowie és Mills példáit összehasonlítva látható, van, akinek a Hitler-fixáció is bocsánatos bűn, míg egy kezdő, kialakult rajongótáborral nem rendelkező zenekar esetében hasonló félrelépés végzetes is lehet (főleg, ha az egy gyengécske második lemezzel még segíti is a folyamatot...).

A fiatalon Bowie-hoz hasonlóan szerepeket játszó és kosztümökbe bújó Bryan Ferry esetében ugyanúgy egyáltalán nem mindegy az időzítés és a többi körülmény sem. Az énekesről nem árt tudni, hogy régóta a véleményformáló brit értelmiség begyében van, hiszen szegény, északi bányászcsaládból indulva, mára gyakorlatilag a képeskönyvből kibújt konzervatív, retrográd földbirtokos megtestesítője lett, aki ráadásul (fiával, Otisszal együtt) a régi "úri sport", a rókavadászat betiltása ellen harcol. Nyilvánvaló volt, hogy őt egy kisebb félrelépés esetén is "kicsinálná" a sajtó, éppen ezért volt komoly hiba a részéről a nyilatkozat, függetlenül attól, hogy mit és hogyan mondott.

Bryan Ferry és a Roxy Music 1975-ben

Azt ugyancsak tudhatta volna, hogy a sokszor túlzásba vitt és leegyszerűsített politikai korrektség nem szokott mérlegelni, és bár semmi jel nem utal arra, hogy Ferry mondjuk antiszemita lenne (éppen idén készített albumot kizárólag Bob Dylan-feldolgozásokból...), elég volt egy botlás, és máris itt a baj. Főleg, hogy egy 62 éves embernek már kevésbé nézhető el a fiatalos polgárpukkasztás is.

Ami egyébként a téma másik vonzatát jelenti, a nácik évtizedek óta kedvelt szereplői a brit komikusok műsorainak (gondoljunk csak a Monty Pythonra és a csoport példaképéül szolgáló, Spike Milliganre), és a velük való viccelődésnek is régi hagyománya van (bár két évvel ezelőtt kisebbségben voltak, akik Harry herceg alakítását is ebbe a vonalba sorolták, amikor Afrika Korps-egyenruhában jelent meg egy jelmezbálon). Éppen ezért többen azzal érvelnek, hogy a fentiek következtében annyira sikerült már demisztifikálni a nácizmust, hogy felnőtt, tanult emberek is viccelődhetnek azzal, hogy mondjuk Führerbunkernek nevezik a saját stúdiójukat. Más kérdés ugyanakkor, hogy nem dicsekednek el ezzel egy német újságnak.

Inkei Bence