"Feszültség van a művészet és a reklám között" - interjú Rafael Y. Herman izraeli fotóművésszel

rafael herman, fotós
Vágólapra másolva!
Fotózta Latin-Amerika országait, az izraeli sivatag fáit és Giorgio Armanit is. Rafael Y. Herman Milánóban élő izraeli fotós saját reklámfotója előtt beszélt arról, hogy van-e különbség a dzsungel és a divatvilág sűrűje között; hogy Steve Jobs is hippi volt; illetve hogyan változtatja meg a művészet egy ország életét. A harminchét éves fotós egy ékszercég versenyének zsűrijébe érkezett Budapestre.
Vágólapra másolva!

Ha jól tudom, Wim Wenders hatására lett fotós.

Tulajdonképpen én is a Buena Vista Social Club című film miatt döntöttem úgy 2000-ben, hogy Kubába utazom. A kubai zenei színtérrel dolgoztam nem sokkal azután, hogy Wim Wenders megcsinálta a filmet, aminek elképesztő hatása volt világszerte. Éppen befejeztem közgazdasági tanulmányaimat a Tel Avivi Egyetemen, és nem tudtam pontosan, mit akarok kezdeni magammal. Egy ügynökség segítségével megpályáztam egy kubai munkát, amit meg is kaptam: az ottani zenéről készülő német könyvhöz kellett fotóznom, közvetlenül a film által kiváltott robbanás idején. Ebből is látszik, hogy milyen nagy a művészet ereje, akár egy egész ország helyzetét meg tudja változtatni.

Úgyhogy elkezdtem dolgozni a Buena Vista Social Club sztárjaival, követtük őket a fél országon át, Havannából Santiago de Cubáig, és olyan tehetségek után is kutattunk, akik nem szerepelnek a filmben. Kuba elképesztő hely, minden a zenéről szól, megy az ember az utcán, és mindenhol olyan emberekbe botlik, akik a saját szórakoztatásukra játszanak. Egyszerűen csak fogják a gitárjukat ebéd után és elkezdenek zenélni.

Fotó: Mudra László [origo]
Rafael Y. Herman saját fotója előtt

Ezt több mint három éven át tartó latin-amerikai utazás követte, amelynek során több országban is megfordult, Brazíliában például a bahiai kormány megbízásából dolgozott.

Két hónap Kuba után kezdett lejárni a vízumom, és úgy döntöttem, maradok. Általában nem szoktam félni a spontán döntésektől. Ekkor még persze nem gondoltam, hogy ebből közel négy év lesz. Egészen új módon kezdtem el élvezni az életet, és professzionálisan kezdtem fotózni, ahogy korábban sosem.

Miután meghosszabbítottam a vízumomat, pár újonnan megismert emberrel tovább utaztam Mexikóba. Ott festészetet tanultam, és egy évig maradtam, aztán tovább mentem Dél-Amerikába, Chilébe - ahol portréfotózást tanultam egy híres fotóstól -, aztán jött Argentína, Paraguay és Brazília. Végig fotósként dolgoztam, és mindenhol, ahova mentem, rendeztem egy kiállítást. Paraguayban az Amnesty Internationalnak dolgoztam, Bahiában pedig a 2002-es karnevál idején a helyi kormánytól kaptam munkát. Ekkor a bahiai zene nagy alakjait fotóztam, amilyen Daniela Mercury, Ivete Sangalo vagy Gilberto Gil. Utóbbi nem sokkal később lett Brazília kulturális minisztere. Nagyon fiatal voltam, és ezek az emberek olyan távol voltak a mindennapjaimtól, csak a nevüket ismertem meg néhány számukat. Aztán hirtelen ott találtam magam egy karneváli teherautón Gilberto Gil mellett, aki cigivel kínált, miközben a karneváli tömeggel vonultunk át a városon. Az biztos, hogy már ott gyűjtöttem egy életre elegendő sztorit (nevet).

Továbbra sem világos, hogy sikerült egy másik kontinensen utazgatva, kevés szakmai tapasztalattal ilyen jó munkákra szert tennie. Miközben még kapcsolatrendszere sem volt.

Elég bátor voltam, ami sokat segített: ajtókon kopogtattam, telefonálgattam, kérdezősködtem. És általában követtem a megérzéseimet. Például amikor elkezdett Bahia érdekelni, fogtam magam és odamentem. Amikor az embernek elkezdődik a karrierje, rohan a dolgok után és keresgél; aztán amikor a karrierje fejlődik, hozzá jönnek a dolgok és választhat, hogy mi érdekli és mi nem, mivel mindenre egyszerűen nincs elég ideje. Szóval az elején csak felültem a repülőre anélkül, hogy tudtam volna, mi vár rám, és amikor jöttek a lehetőségek, lecsaptam rájuk. Mindig a megérzéseim után mentem, és persze volt, hogy tévedtem: nem mentek mindig úgy a dolgok, mint egy filmben.

Fotó: Mudra László [origo]

És amint véget ért ez az utazó hippi-életstílus, máris a divatvilág sűrűjében találta magát? Elég nagy váltásnak tűnik.

Először is a hippi életstílus sosem rossz, nézze meg Steve Jobs-ot, igazából ő is hippi volt. Vagy ott van Vivienne Westwood, aki punk. Szóval ez inkább egy hozzáállás.

A latin-amerikai időszak tényleg nagyon messze van attól, ahova utána kerültem. Négy év után arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy letelepedjek valahol. Meghívtak egy olaszországi munkára, megérkeztem Milánóba, ahol minden a divatról szól. Sétálgattam az utcán és olyan embereket láttam, akiket korábban csak a tévében a kifutókon: a kávézókban szuperhíres designerek ültek mellettem. Ez beszippantja az embert. Ha már Milánóban voltam, szerettem volna részt venni benne. Elkezdtem fotóasszisztensként dolgozni. A portréfotózásban és riportok során addig megszerzett tudásomat kezdtem el használni és igyekeztem valahogy összehozni a két világot. Volt egy olyan érzésem, hogy nincs is olyan nagy különbség a dzsungel és a divatvilág között, ami beigazolódott.

A kétféle fotózás nem igényel különböző látásmódot és hozzáállást?

Nem feltétlenül. Ha a divatfotózásban elkezded kialakítani a saját stílusodat, előbb-utóbb felfigyelnek rád, mert olyan dolgot csinálsz, ami különbözik a korábbiaktól. A megrendelő persze mindig jön az igényeivel és megpróbálja átvinni, amit ő akar. Ilyenkor néha hatalmi játszma alakul ki, megpróbáljátok meggyőzni egymást, ami vagy sikerül vagy nem. Ha nem, akkor lehet, hogy elveszíted a munkát, máskor viszont rábólintasz.

Ha már a kompromisszumokról van szó: a divatipar nagy alakjairól azt lehet hallani, hogy rettentő sokat dolgoznak, elhivatottak, ugyanakkor nagyon öntörvényűek. Dolgozott együtt Vivienne Westwooddal és Giorgio Armanival is. Mit tapasztalt?

Valóban elképesztő szorgalmasak és elszántak, ezen kívül nagyon profik: ez is egy ipar. Egyébként meg teljesen normális a hozzáállásuk: értékelik, ha érzékenyen reagálsz a dolgaikra, ha őszintén elmondod nekik, amit gondolsz, nem csak folyamatosan bólogatsz mindenre. Szeretnek konfrontálódni. Szóval eléggé az ellentétét tapasztaltam annak, amire számítottam.

Armaniról portrékat készítettem. Amikor Milánóba költöztem, elkezdtem kísérletezni, hogy hat a fény a portrékészítésre, mivel a fénnyel teljesen meg lehet változtatni a személyiséget. Vivienne Westwooddal a Cannes-ban rendezett Fashion Photography Festivalra dolgoztunk együtt 2008-ban vagy 2009-ben. Akkor csinálta azt a kollekcióját, amelyben az Al-kaida terrorszervezet ruházatából használt fel elemeket.

Nemrég fotóztam John Chamberlain szobrászt. Februárban az egyik portrémat a New York-i, aztán a bilbaói Guggenheim Múzeum állítja ki. Mostanában kezdtem el folytatni a Genesis-projektemet (Rafael Y. Herman a Bereshit - Genesis című projektjével vált ismertté, melynek során holdvilágnál fotózta az izraeli sivatag fáit, éjjeli fotóit nem manipulálta digitálisan, mégis nappalinak tűnnek, a szerk.). Fotózok éjjel az erdőben, a tengerparton, vadvirágmezőn. Az összes képet Izraelben készítem, mivel nekem ez jelenti a kezdeteket - a genezis szó jelentése "kezdet". És továbbra is keresem az éjszaka olyan új dimenzióit, amik szabad szemmel nem láthatók. Mostanában egyre kevesebb reklámfotózást vállalok, és egyre inkább a saját munkáimra koncentrálok.

Miért?

Az ember ideje nagyon korlátozott. El kell döntenem, mi az, ami igazán érdekel. Az utóbbi években észrevettem, hogy szépművészeti formákban jobban ki tudom fejezni magam, mint bármilyen más fotográfiai műfajban. A divatipar egész embert kíván: mindig jelen kell lenned, jó kapcsolatot kell ápolnod a cégekkel, a színtér része kell, hogy legyél. Érdekes, hogy vannak olyan divatcégek, amelyek elkezdték gyűjteni a munkáimat, szóval mostanra megfordult a dolog.

Harmincéves korom körül Milánóban közösen béreltem egy stúdiót egy hatvanéves befutott olasz fotóssal, aki jó barátom lett. Eleinte minden munkát elvállaltam, ami csak jött, mert valamiből fedeznem kellett a költségeimet. "Akarsz egy fotót gyümölcsökről? Oké, hozd a gyümölcsöket!" - ilyen volt a hozzáállásom. Emlékszem, egyszer egy kamionnyi tárgyról kellett csendéletet csinálnom, szó szerint éjjel-nappal dolgoztam, mert pár napon belül be kellett fejeznem. A partnerem, aki ismert fotós volt kialakult klientúrával, látta, ahogy ott küzdök meg panaszkodom, mennyire elegem van az egészből, mire azt mondta, hogy ha előre akarsz lépni, mindig arra kell gondolnod, hogy a világ létezik neked és nem te létezel a világnak. Nem az a dolgod, hogy szolgálj, hanem, hogy fordítva legyen. Ez egy olyan mondat, amit azóta mindig, minden esetben megpróbálok szem előtt tartani.

Fotó: Mudra László [origo]

Függetlenedni akar a divatipartól, most mégis egy ékszercég felkérésére érkezett Budapestre, ahol MOMÉ-s egyetemisták készítenek fotókat egy gyémánt-gyöngy medálról, ön pedig a verseny zsűrijében ül majd novemberben.

2006-ban tanácsokat adtam a Caprice ékszerháznak, magyar modellekkel elkészítettem nekik az első naptárukat, amiből aztán hagyomány lett. Most egy fotósverseny zsűrijébe kértek fel, és gondoltam, milyen jó ötlet, hogy fiatal magyar fotósoknak lehetőségük van kreálni valamit, tetszett, hogy ráadásul ez egy helyi kezdeményezés. Mindig van egy feszültség a művészet és a reklám között, de ha jobban belegondolunk, a történelem során minden művésznek volt támogatója. És nem is a díj a legfontosabb ebben, hanem, hogy egy ilyen versenyen mindig felbukkanhat egy új tehetség, akinek aztán a verseny megváltoztathatja az életét.