Népünnepély a turkálóban

Mi emeli ki a középszerűségből azt a zenekart, amelyik a T. Rexet és a Corey Hartot egyszerre nyúlja? Mi lesz a elfeledett baszk operából a Sziget Arénájában? A Crystal Fighters és a Citizens! koncertjén jártunk.  

A képre kattintva még több fotó a Citizens! koncertjéről

A kora délután az A38 helyszínén fellépő Citizens! (így, felkiáltójellel) koncertjére alapvetően a külföldiek voltak kíváncsiak, és én is brit lányokkal bandukoltam befelé a koncertre, akik indie-electróként definiálták egymásnak a londoni együttes zenéjét. Nos, mivel a ritmusszekció két gitárossal egészül ki (igaz, az egyikük néha odaszalad egy szintihez) az indie rock, illetve indie pop skatulya inkább tűnik helyesnek. Sőt, hiába a híres-hírhedt NME magazin minden erőlködése, az ezek alatt a címkék alatt található zenekarok átlagos teljesítményénél sokkal többet egyelőre nem is tud felmutatni a Citizens!, bár a lehetőség megvan bennük. Ennek megfelelően a koncert is kicsit időutazásként hat, és nemcsak azért, mert az énekes úgy öltözött fel, mint akit három percre bezavartak egy kilencvenes évekbeli magyar ruhaturkálóba, hanem azért is, mert az idézett stílusirányzatok kétezres évek közepén csúcsra futó együtteseitől nem különbözteti meg sok minden őket. A legmarkánsabban talán az Alexis Taylor (Hot Chip) orgánumát és Marc Bolan manírjait idéző énekes az, aki miatt érdemes odafigyelni rájuk, hiszen az ő negédes vagy épp nosztalgikus-elvágyódó dallamai azok, amelyek kiemelik a középszerűségből a produkciót, bár élőben sokkal direktebb és fésületlenebb az előadásmódja a lemezen hallhatónál.

A képre kattintva még több fotó a Citizens! koncertjéről

A baj az egésszel az azonban, hogy igazából sem ő nem annyira karizmatikus, sem pedig - az amúgy megsüvegelendően lelkes - zenekar nem annyira energikus, hogy a kezdésként eljátszott Caroline és a T. Rex hommage Reptile után ébren tartsák a figyelmem. Ezért a koncert közepe egy kellemes délutáni zenés matinéra emlékeztet, hiába a Corey Hart-féle Sunglasses At Night szintifutamát megidéző (lenyúló?) Let's Go All The Way menetelése, vagy az egy lecsupaszított Friendly Fires-dalra hasonlító Love You More kedvessége. A lötyögős - tinglitangli részből a Monster funkos lüktetése rángatja ki a koncertet, végre rendesen beindul a közönség részéről is a totyorgós táncikálás, amely aztán a koncert végén a tényleg remek sláger, a True Romance és az electroclash-lüktetésű Girlfriend kettősére egészen klassz bulizássá alakul. Igaz, ehhez az is kellett, hogy az énekes félmeztelenre vetkőzzön (női sikolyok!) és bevesse magát a közönségbe, ami jelzi, hogy a Citizens! kifejezetten a húszas éveikben járó lányok zenekara lehet a későbbiekben (ez utóbbi csak tényszerű megállapítás, nem kritika). B-

A képre kattintva még több fotó a Crystal Fightersről

Népünnepély, B osztályzat. Tulajdonképpen ennyivel el is lehetne intézni a szintén londoni - illetve nyomokban baszk gyökerekkel rendelkező - Crystal Fighters arénás koncertjét. A még 2010-ben megjelent bemutatkozó lemezükön (Star Of Love) hallhatókat pedig sommásan úgy, mintha az akkor menő blogkedvenc stílusokból lapáltolták volna össze saját zenei világukat. Mindezt úgy - és ez volt benne a bravúr - hogy mégsem egy zavaró katyvasz született, hanem szerethető, pörgős, vagy éppen szép dalok egy láthatatlan vezérfonal mentén kitűnő arányérzékkel összefogva és nyakon öntve némi baszk népzenei elemekkel. Bizarrnak bizarr, de kiválóan működött és - talán kicsit az érdemükön is túlmutatóan - igen kedveltekké és elismertté váltak Európában. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy csordultig megtelítették az Aréna sátrát, míg az ugyanennek a hallgatói szegmensnek zenélő Friendly Fires-ön félház volt (bár az A38 nagy sátrában az is sok embert jelent), igaz minden különösebb indok nélkül egy időben volt a két koncert (amihez külön szeretnénk gratulálni a szervezőknek).

Vajon kinek integet az indián fejdíszt viselő lány? Kattintás után kiderül.

A közönségen már a koncert előtt érződött, hogy jöhet bármi, nekik bizony itt karnevál lesz. És persze, ahogy az az első mondatból már kiderülhetett, az is lett. Rásegített erre, hogy a dalokat nagyszínpad-jellegűre szabták át, ami alapvetően a gitárok, illetve a "rockolás" előtérbe kerülését és a látványelemnek sem utolsó baszk népi ütős hangszer, a txalaparta táncoltató ütemeinek beépítését jelentette. És bár ezáltal háttérbe húzódtak a finoman táncoltató megoldások, de valahol érthető, miért van erre szükség. Azonban nem a változtatások voltak azok, amelyek miatt néha annak ellenére megküzdöttem a dalok felismerésével, hogy rongyosra hallgattam az albumot. Közhely a Sziget évről évre visszatérően hektikus színvonalú hangosítását szidni, de ezen a koncerten konkrétan a mélyek csak tompán döngtek, a közép egy függöny mögé menekült szégyenlősen, a magas tartományok felől pedig senki nem is hallott. Annyira kásásan szólt az egész, hogy a közönség már taglalt hozzáállása nélkül másképp is alakulhatott volna a fellépés.

Kattints a muzsikusra!

Azonban ide táncolni és a Plage-t - az örök nyár sokadik himnuszát - együtt énekelni jött mindenki, és ennek a célnak az elérése a zenekaron nem is múlott. Az énekes, Sebastian Pringle örökmozgó hippi-sámán figurája még a gyengébb pillanatok fölé is hidat ver, még beszélgetnie sem kell nagyon a közönséggel, az okosan elhelyezett folkos elemek pedig folyamatosan mozgásban tartják a közönséget. Bár a Star Of Love-ot egy állítólagosan meglelt baszk opera (!) koncepciójára fűzték fel, ezen a koncerten a zenekar nem akart többet, mint egy jó fesztiválkoncertet adni, és amit vállaltak, azt teljesítették is. Az, hogy nekem szimpatikusabb a lemezen hallható Crystal Fighters, az legyen az én problémám, ettől még klassz buli volt.