Úriember az olajfoltos kezeslábas alatt. A Dexys új lemeze

Közel harminc év után jelentkezett új albummal az együttes, amit majdnem mindenki csak a Come On Eileenről ismer. A Dexys (Midnight Runners) balhés frontemberét és régi-új zenésztársait azonban mégsem nyomta agyon az elvárás terhe, és egy könnyed, élvezhető lemezt szállított le.

Valószínűleg a bemutatkozó lemezekhez lehet a legkönnyebb számokat válogatni, hiszen ilyenkor a legnagyobb még a merítés, és koncepcióhoz igazítva persze, de bármelyik dal, ami az előadó fejében addig megfordult, rákerülhet. A Dexys ugyan a legkevésbé sem nevezhető kezdő zenekarnak, most mégis hasonlóan dőzsölhetett a saját ötletei között, hiszen utoljára 1985-ben jelent meg albuma. Az akkoriban még Dexys Midnight Runners néven működő brit együttes aztán 1986-ban hivatalosan is feloszlott, ami egyáltalán nem csoda, mert rövid története jócskán bővelkedett veszekedésekben, és kis túlzással minden lemez után lecserélődött a teljes tagság. Az együttes életének egyetlen stabil pontja a drámakirály Kevin Rowland volt, aki már az 1981/82-es első nagygenerál után közleményekben kérte ki magának, hogy az átalakult felállás után magyarázkodásokat és változtatás nélküli folytatólagosságot kérjenek rajtuk számon akár a rajongók, akár a szemétláda újságírók.

A frontember énekes-dalszerző Rowland a színpadi és a videókbeli vizuális összhatásra mindig odafigyelt, de a Dexys három lp-je nem csak abban ütött el markánsan egymástól, hogy a külvárosi egyszerű vagányokból előbb a műszak leteltével a kocsmában kikapcsolódó, olajfoltos kezeslábast viselő izzadt gyári munkások, majd Bryan Ferry-sen elegáns figurák lettek. Hanem, nyilván a sűrűn cserélődő zenészek miatt is, albumaik hangzásilag is eléggé különböztek egymástól annak ellenére, hogy a közös nevezőt minden esetben az északi soul jelentette számukra. Igaz, a zenekar birminghami, Rowland ír származásának köszönhetően a dalokban nem csupán ír kulturális utalások, témák, de népzenei elemek is dögivel akadnak - viszont nem ám úgy, hogy öncélúan ide is, oda is hegesztettek egy kis folkot, mert az úgy is tök jó ötlet. Hanem ezek egyrészt nem voltak túlontúl feltűnőek, így sokszor gond nélkül belesimultak a dalokba, másrészt abszolút szervesen egészítették ki a lemezek többi zenei elemét: a Searching For The Young Soul Rebelsen (1980) a még nyersebb, skásabb alapokat, majd a Too-Rye-Ay-en (1982) a pattogósabb és könnyedebb new wave-et, a Don't Stand Me Now-on (1985) pedig a már kicsit felnőttpopos íveket.

Noha már bemutatkozó albuma is jól sikerült (már klasszikussá is nemesedett), és a Genóval slágerlistás első helyet is szerzett a Dexys, a világszerte nagy robbanást, amiért - tudva vagy sem, de - minden magyar ember is ismeri a zenekart, a Too-Rye-Ay, pontosabban annak is második single-je hozta meg: igen, természetesen a Come On Eileenről van szó. A hallgatóját nem eresztő, tökéletesen fülbemászó dal sikerét azonban nem sikerült az együttesnek megismételni, és röviddel a harmadik lemez után következett tehát ez a bizonyos közel harminc évig tartó hiátus. Ez idő alatt Kevin Rowland két, halvány érdeklődéssel kísért szólóanyagot vett fel, és a My Beauty (1999) is inkább a férfitest szépségeit harisnyakötőben bemutató szuper lemezborítója miatt emlékezetes, mintsem a rajta szereplő ún. klasszikus dalok újraértelmezéseiért. A Dexys feltámasztása viszont már régen a lehetőségek között szerepelt, közel tíz éve már egy nosztalgiaturnét is lezavartak. Ugyanakkor bár a 2012-es lemezen szereplő dalok némelyikének alapjai akár már a kilencvenes években megszülettek, a végeredmény szerencsére egyáltalán nem egy görcsösen és mindenáron akart Chinese Democracy lenni.

Az altató kezdés után Rowland továbbviszi a My Beauty-n is kipróbált, barokk poppal összeeresztett Frank Sinatra-i dalnoki hagyományt, és a megtörtségében is erős férfi szerepét a One Day I'm Going To Soaron is sok iróniával és könnyedséggel értelmezi, úgy, ahogyan egy ideális világban egy olyan pasi tenné, aki az irritáló harsányság és az olajfoltos melósruha alatt is mindig megmarad tetőtől talpig úriembernek, és akinek nem lehet nemet mondani, akire nem lehet haragudni. Mindebben az együttes - amelybe hárman is visszatértek az első-második lemezek zenészei közül - Rowland teljes értékű társa, mintha a tagokat egyáltalán nem is nyomasztaná közel három évtizednyi elvárás terhe. A hegedű és a gitár korábban meghatározó összjátéka helyett 2012-ben leginkább a hegedű és a zongora kettőse határozza meg a Dexys-hangzást. A vonósok néha vékony emelkedettséget, drámaiságot hoznak, legtöbbször azonban inkább csak egyszerű és játékos dallamokat, amiket időnként feldob egy-egy fúvós téma. A legjobban sikerült részek, amikor Rowland partnereket talál a nyolcvanas évekbeli idegesen élesből mára kissé megmélyült hangjához: Pete Williamset a Free-ben, de legfőként Madeleine Hylandet az Incapable Of Love-ban és az I'm Always Going To Love You-ban. Ezeket a duetteket leszámítva a lemez azonban többnyire simán csak kellemesen eltelik rajtunk, különösebb akciók nélkül.

A Dexys negyedik albumánál nagyjából ugyanazt a kérdést lehet feltenni, mint az újratöltött Dallasnál: nem árt-e ez többet a rajongóknak, a zenekar / a sorozat popkultúrában már megérdemelten elfoglalt helyének, mint használ? Meg egyáltalán, biztosan szükség volt erre? A Dallas új pilotját és első részét sajnos még nem láttam, és tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy ne lehetett volna teljes értékű életet élni a 21. században a One Day I'm Going To Soar nélkül. De azért rosszul semmiképpen nem jártunk Kevin Rowland és régi-új társai nyughatatlanságával. B