A múlt csapdái elkerülhetők! Hét idei brit poplemez

Lehet, hogy ismét lesznek izgalmas új brit zenék? Hét bemutatkozó lemezt hallgattunk meg: van köztük folkos, van elektronikus, és van folkos-elektronikus is. Az is kiderül, miért nem lényeges, hogy kivel jár Anthony Kiedis.

Az utóbbi években nagyon ritkán fordult elő, hogy izgalmas és jó, elsőlemezes brit zenekarokkal találkozzunk, ezért is volt némiképp meglepő, hogy az idei év visszahozta ezt az elfeledett érzést. Miközben a szigetországi gitárszíntér még mindig nem tudta kiheverni a brit dance/hiphop szcéna páratlan népszerűsége illetve kisebb részben a Libertines/Arctic Monkeys utáni epigonok pusztítása előidézte visszaesést, egyre több jel utal rá, hogy pár év aszály után újra izgalmas dolgok történnek a független színtéren is.

Számomra elsősorban a Django Django és az Alt-J idei lemezei hozták vissza a reményt, és leginkább az ezredforduló időszakát idézik, amikor szintén az elektronikát és a hagyományos pop/rockot újszerűen és ötletesen keverő előadók jelentették az izgalmat, szemben a britpop-korszakból megmaradt zenekarok parttalan nosztalgiájával. Jelenleg sem a Vaccines vagy a Tribes súlytalan indie rockja a legérdekesebb arrafelé, míg a Foals, Wild Beasts, Maccabees nevével fémjelzett komoly, letisztult felnőttpop sikeres ugyan, de izgalmasnak pont nem lehet nevezni. Na de mi van akkor még? A célhalmaz leszűkítéséhez ezúttal egy kicsit amatőr módszert választottam, és a Last.fm segítségét kértem: mely előadók csinálnak a Django Djangóhoz vagy az Alt-J-hez hasonló zenét? Úgyhogy az alábbiakban elsőlemezes, fiatal, hol folkos, hol elektronikus, hol csak simán nehezen besorolható brit előadók lemezeiről olvashatók kritikák. A közös pont pedig az, hogy a Quart nem írt róluk - egészen mostanáig.

Beth Jeans Houghton & The Hooves Of Destiny: Yours Truly, Cellophane Nose

Erre a 22 éves szőke, newcastle-i lányra leginkább azért figyelt fel a média tavaly, mert kiderült, hogy ő az idén ötvenedik évét is betöltő RHCP-énekes, Anthony Kiedis barátnője. Pedig Beth Jeans Houghton már több folkos beütésű kislemezt is megjelentetett, ám Los Angelesbe költözéséig nem sok vizet zavart. Idén tavasszal aztán kísérőzenekarával megjelentette első lemezét, és végre úgy tűnik, hogy elindult a karrierje. Azért mondom, hogy végre, mert amit Houghton csinál, az kimondottan jó. Kiindulópontja a brit folk, ám sokkal izgalmasabban nyúl hozzá, mint a gyakori párhuzamként emlegetett Laura Marling: az ő zenéjében a folk mellett sok minden más keveredik, a Yours Truly, Cellophane Nose pedig egy változatos és kifejezetten élvezetes lemez lett.

Houghtonban találkozik a folk-tündér Vashti Bunyan ártatlan világa az első Kate Bush-lemez játékosságával (sőt, legjobb pillanataiban még a Fiery Furnacesre is emlékeztet), és ennek köszönhetően sosem lesz unalmas, illetve - ellentétben pár felkapott mai énekes-dalszerzőnővel - kiszámítható. Nem amolyan akusztikus gitáros poroszkálásra kell gondolni, hanem dúsan és ötletesen hangszerelt, telten megszólaló dalokra, melyekben a vonósoknak is sok szerep jut. Sok minden történik a nyitó Sweet Tooth Bird pszich-pop fúvósai és a kabarés hangulatú zongorára épülő, záró Carousel között (az én kedvencem a hipnotikus Nightswimmer), de nincs nagyon gyenge pont a lemezen, és a végén a rejtett trackes punkőrjöngés után nagyjából utolsóként jut eszünkbe Anthony Kiedis neve. B+ (Mute)

Breton: Other People's Problems

Az sose jelent jót, ha egy zenekart "multimédia kollektívaként" emlegetnek, és ha ők még ráadásul a szürrealizmus atyjáról is nevezik el magukat, akkor az már tényleg gyanakvásra ad okot. Ehhez képest a Breton bemutatkozó lemezében semmi szürreális vagy artszkúlos nincs, helyette van egy zenekar, amely sokadikként játszik el az elektronika és a rockzene keverésével, de olyan nagyon messzire nem jut, leginkább a korai Kasabian-féle suttyó dance-rock vonalra kell gondolni, annak slágeressége és bombasztikussága nélkül.

A frontember Roman Rappak skandálásáról még akár a "huligán house" Audio Bullys is eszünkbe juthat, és amikor mindez skrillexes gellert kap, mint a Ghost Note-ban, akkor még fel is sejlik a dubstep-rock stadionokat töltő víziója, de a legtöbbször inkább azt érzem, hogy ezeket a rockos szerkezetű számokat egyszerűen nem nagyon tudják begyömöszölni az elektronikus keretek közé a fiúk. Hol az ének zavaró kicsit, hol az elektronika tűnik erőltetettnek, kevés az olyan jó pont, amikor eltalálják a helyes arányokat (lásd Edward The Confessor), és jobban áll nekik az, amikor nem akarnak nagyon futurisztikusnak hangozni. Mert hiába a dubstepes zúzás és az aktuális ütemek, a Breton sokszor a kilencvenes évek olyan valamelyest szórakoztató, de már joggal elfeledett vadhajtásaira emlékeztet, mint a Campag Velocet vagy Lo-Fidelity Allstars, még ha náluk komolyabban is veszi magát. Ha eldöntenék, tényleg mit is akarnak csinálni, akkor azért még elkerülhetnék a múlt csapdáit. C+ (Fat Cat / Neon Music)

Citizens!: Here We Are

Ebből a bagázsból a Citizens! az, amely leginkább rászolgál az indie pop jelzőre, és ebből a szempontból valamennyire kakukktojás is, viszont van olyan jó, hogy végre szóljunk róla. Az öttagú londoni együttes már tavalyi kislemezével is érdeklődést váltott ki, az igazi hír viszont az volt velük kapcsolatban, hogy maga a Franz Ferdinand vezére, Alex Kapranos vállalta az első lemez produceri munkáit, az album pedig a már nem annyira divatos, francia Kitsuné kiadónál jelent meg májusban. Ez utóbbi is tehet róla talán, hogy a Citizens!-t egyelőre nem igazán veszik komolyan, pedig több van benne, mint az átlagos brit indie popegyüttesben.

Tény, hogy a Citizens! pár évet elkésett - de hát nem tehetnek róla a tagok, hogy 2006-2007 körül még csak gimibe mentek, és ez a szintis, elegáns, táncolható, new wave-es beütésű pop akkor lett volna igazán menő. Kár lenne az együttesért, ha emiatt eltűnne, mert egyáltalán nem tehetségtelen, bár az igazi vonzereje az énekes Tom Burke-ben keresendő: igen, énekes, pedig először én is úgy hallottam, mintha egy nő énekelne. A dolog akkor kezdett gyanússá válni, amikor az egyik számban ráindult egy haverja csajára - mellesleg a Girlfriend talán a legjobb szám a lemezen -, és igen, Burke egy nagyszerű énekes, aki az érzelmek kifejezetten széles skáláját is képes megszólaltatni (lásd a nosztalgikusan szép I Wouldn't Want To nagyívű refrénjét). Leginkább tehát neki köszönhető, hogy a Citizens! többre hivatott zenekar, mint a Two Door Cinema Club, és talán nem örökké az a zenekar marad, amelynek Alex Kapranos producerelte az első lemezét. Várjuk a folytatást. B- (Kitsuné / Neon Music)

Diagrams: Black Light

A Diagrams gyakorlatilag Sam Genders projektje, aki korábban a folktronikában nyomuló, tavaly Budapesten járt Tunng alapító tagja volt, az együttesből kiválva pedig Diagrams néven folytatta tovább. A Black Light az első albuma, melyhez ugyan igénybe vette néhány zenész barátja segítségét, de alapjában véve Genders műve a lemez, és ez, illetve az első zenekara kalandozásai okán azt hihetnénk, hogy a Black Light is valamiféle hálószoba-elektronikát tartalmaz majd, pedig nem pont ez a helyzet.

A Diagrams ugyanis többségében gitáralapú dalokban utazik, melyek azért finom, puha elektronikus körítést kapnak, sőt, néha vonósok és fúvósok is beszállnak. A folkos-bukolikus hangulat így is megmarad, és mindezt tovább segíti Genders Gruff Rhyst idéző énekhangja, a dalok viszont már kevésbé direktek, mint mondjuk a Hotel Shampoo slágerei. Vannak persze könnyebben dekódolható, kifejezetten popos szerzemények (Tall Buildings, Ghost Lit), de a lemez a közepe fele fokozatosan unalomba süpped - kész szerencse, hogy ekkor jön a két perc után grandiózus és szép kórusban kulmináló zárószám, a Peninsula, amely bármelyik neopszichedelikus nagyágyúnak büszkesége lenne. Szép, őszies-télies, melankolikus lemez a Black Lights, elsőre senkit sem vesz le a lábáról, de érdemes neki időt adni, meg fogja hálálni. B (Full Time Hobby / Neon Music)

The Magnetic North: Orkney - Symphony Of The Magnetic North

A neolitikus kőrakásairól híres, festői Orkney-szigetekről származó Gawain Erland Cooper és az egykori Verve- illetve beugró Blur-gitáros, Simon Tong közös zenekara, az Erland & The Nightingale tavalyi lemezével már felkerült egyszer a Quartra, most viszont a páros egy északír folkénekesnővel, Hannah Peellel kiegészülve egy új projektet hozott létre The Magnetic North néven. A trió nemcsak Erland szülőhelye előtt tiszteleg ezen a lemezen, hanem egy 18. századi lány, Betty Corrigall emléke előtt is, aki öngyilkos lett, miután elhagyta az a férfi, aki teherbe ejtette, és emiatt nem temethették el rendesen, hanem koporsója csak a múlt század harmincas éveiben került egy magányos és festői sírhelybe.

A lemez mindezeknek megfelelően kicsit misztikus, álomszerű, és az irányadó stílus a brit folk, amelybe azonban finoman bele-beleszövődik némi elektronika is, sőt néha még nagyszabású kórus is megszólal a régies melódiákat megtámogatandó. Mindezek alapján az Orkney lehetne egy elvarázsolt, egyedi atmoszférájú és szép dalokkal telezsúfolt remekmű is, de sajnos nem az. A dalok közül sokadik hallgatásra is kevés van, ami megjegyezhető, és Peel énekmelódiái is túl hasonlóak, kevés az emlékezetes dallam. A kivételek közé tartozik a monumentálisan melankolikus remekműbe torkolló Bay Of Skaill, vagy a grandiózus énekkórussal megtámogatott Orphir. Nem rossz lemez az Orkney, és annyiban el is éri a célját, hogy lesz valami fogalmunk a skót partoknál fekvő sziget hangulatáról, de poplemezként csak nagyon speciális hangulatokhoz passzol, és akkor sem könnyű rá végig odafigyelni. Vagyis reméljük, az érdekes kirándulást követően Erland és Tong visszatérnek az Erland & The Nightingale izgalmasabb hangzásvilágához, mert ez a lemez jóval kevesebbet ad annál, mint amit ígér. B- (Full Time Hobby / Neon Music)

NZCA/Lines: NZCA/Lines

Michael Lovett nem is olyan régen a szépreményű Your Twenties zenekarban basszusozott, amely például olyan jó kis power pop-számot is össze tudott hozni három éve, mint az Annie. Aztán Lovett önállósította magát, és felvette a NZCA/Lines művésznevet (a perui Nazca-vonalakról), de stílusban inkább haverjai, a Metronomy felé húzott, és leginkább az Aaliyah fémjelezte R&B és a befordult, introvertált elektropop köszönt vissza felvételeiből.

A Metronomy olyannyira stimmel, hogy a lemez első száma, a Compass Points simán felférhetett volna Joseph Mount zenekarának eggyel ezelőtti albumára: stimmel a magas énekhang, és a funkos-elektrós alap is. A további dalokról azonban már inkább a Hot Chip lassabb dalai és pláne a Junior Boys érzelmes szobaelektronikája ugorhat be, azzal, hogy Lovett énekére talán mindegyiküknél inkább hatott az R&B. Az alapok viszont pont, hogy az említetteknél sokkal kevésbé szakadnak el a hagyományos szintipoptól, ami nem is baj, de mégis azok az igazán jó részek, amikor Lovett húz egy váratlant: egy Beach Boys-os a capella kórust, vagy mer kifejezetten bulizós, táncolható lenni, mint az Atoms & Axisban. Ezekkel együtt is egy elidegenítő hatású és magányos album ez, de a jól felismerhető hatáshoz Lovett tud annyit hozzátenni, hogy működjön egységes hangzású lemezként. B (Loaf)

Zulu Winter: Language

Ez az öttagú londoni zenekar csak tavaly alakult, és a világtól elvonulva dolgozott a dalain, hogy aztán rögtön teljes fegyverzetben jelenhessen meg a brit indie popszíntéren, ahol mindjárt a Vaccines és a Howler mellett az újabb hullám sokra hivatott tagjai közé került. A hype nem is maradt el, és a fiúkról hamar kiderült, hogy rendkívül olvasottak, műveltek, jól öltözöttek, jó ízléssel áldotta meg őket a sors, és ezek után még abban is lehetett bízni, hogy na, most talán megint itt egy jó zenekar. Aztán az ember meghallgatja a Zulu Winter zenéjét, és nosztalgiája lesz a prolikból álló együttesek iránt.

A Zulu Winter ugyanis pont olyan, mintha laboratóriumban kísérletezték volna ki, hogy egyensúlyozzon már említett Foals- és Wild Beasts-féle, profin semmitmondó indie pop és a Coldplay-féle monumentális szoftpop között. Will Daunt énekhangja ennek megfelelően néha Chris Martint, néha viszont Hayden Thorpe-ot idézi, a többiek pedig még nyakon is öntik mindezt a Friendly Fires vagy a Delphic hűvösen szellemtelen elektropopjával - nem véletlen, hogy a zenekart a Keane vitte el előzenekarnak idén. Mindez azért bosszantó, mert egyáltalán nem tehetségtelen zenekar a Zulu Winter - a Silver Tongue például kimondottan fülbemászó és ügyes popdal, nyugodtan szólhatna bármilyen rádióból. A lemezen azonban pontosan felismerhetőek a hatások, ami még mindig nem lenne baj, de például a NZCA/Linesszal ellentétben ők még csak nem is jó helyekről nyúlnak. Jó lenne, ha szólna valaki a fiúknak, hogy ez nem a jó irány - kivéve persze, ha a legfeleslegesebb brit zenekar címére hajtanak. C+(Play It Again Sam / Neon Music)