Flúgos pozőr a gyerekszobában. Az Ariel Pink's Haunted Graffiti új lemeze

Ariel Pink a Beverly Hills-ről indult, előbb kívülálló lett, majd szép lassan beszivárgott a popzene élvonalába. Úgy lemezén már tisztán szól, de megmaradtak erényei - mert valójában nem a koszos megszólalás és a "ciki dolgok felfedezése" itt a lényeg.

Csillagfényes nyári éjszaka az óceánparton, a hülye Brenda távollétében Dylan és Kelly végre rájönnek, hogy menthetetlenül egymásba szerettek, és együtt, de azért külön hálózsákban töltik a nyári szünet hátramaradt óráit: magyarországi szemmel a magam részéről ilyen határozott elképzelésekkel voltam, sőt voltaképpen vagyok is arról, hogyan néztek ki egy Beverly Hills-i tinédzser mindennapjai a kilencvenes évek első felében. Viszont akármilyen muris lenne is, Ariel Pinket mégis elég nehezen tudom behelyettesíteni Luke Perry karakterébe, holott ő is pontosan ezekben az években járt, akkor még Ariel Rosenbergként, abba a gimibe, amiről a 90210 West Beverlyjét is mintázták. Csak hát ő Dylan McKayjel ellentétben nem James Deant, hanem az outsider énekes-dalszerző R. Stevie Moore-t választotta ikonjául, hogy aztán kamaszként már maga is elkezdje rögzítgetni a nyolc-tíz éves kora óta a fejében gyülekező dalait. Most harmincnégy múlt, és ha annyira kétségbeejtő módon nem is követhetetlen a diszkográfiája, mint R. Stevie Moore-é, azért nála sem lehet tudni, végül is megközelítőleg hány száz számot rögzített már életében, és hogy ezek aztán pontosan hány lemezen jelentek meg, mert sokszor azt is lehetetlen eldönteni, hogy egy (fél)hivatalos Ariel Pink-anyagra bukkantál-e a neten, vagy valaki egyszerűen csak egy mappába húzta a kedvenc Haunted Graffiti-számait, és felpakolta őket torrentre.

Ennek a kiterjedt életműnek köszönhetően az elmúlt több tíz-tizenöt évben rengeteg lehetőség nyílt rácsodálkozni Ariel Pinkre. Az mindenesetre elég menő, hogy nagyjából az első rajongója éppen R. Stevie Moore lett, miután egyik lemezét, a Doldrums 1999-es verzióját átküldte neki e-mailen (itt megnézhető egy közös interjú velük, de vigyázat, a hivatkozás mögött nagyon, NAGYON cuki kontent!). Az Animal Collective-et a Trepanated Earth rántotta be,meg is jelentették saját kiadójuknál néhány cd-jét, amivel Ariel Pink bloggerkedvenc-karrierje új lendületet nyert. A nagy változást, a legtöbb hallgatót viszont persze 2010 és a Before Today hozta meg, ami nemcsak azért jelentett új kezdőpontot a zenekar számára, mert egy viszonylag nagy kiadóhoz, a 4AD-hez került, hanem mert a korábban inkább csak a frontembert és az ad hoc hozzácsapódó zenészeket összefogó Haunted Graffiti eddigre elkezdte tényleg felvenni a zenakarság ismertetőjegyeit. A Before Todayjel Ariel Pink lett a padláson felejtett dobozokból a nyolcvanas évek popját kicsomagoló, szétkent és rosszul szóló zenei mozgalom (hypnagogic pop! glo-fi!) legerősebb embere. A zeneblogoktól a Pitchfork 9.0-ján keresztül hamar eljutott mindenki kedvenc, állandó fáziskésésben lévő nagypapája, az NME elismeréséig is, bár ő még dalt is írt arról, hogy a brit magazin tiszteletére nincs szüksége (aminek némileg ellentmond, hogy még egy most augusztusi NME-interjúban is azon élcelődik, a lap milyen sokáig nem volt hajlandó tudomást venni róla). A mezőnyből kiemelkedéséhez az is sokat nyomott a latban, hogy ellentétben például John Mausszal vagy James Ferraróval, ő kimondottak jól ikonizálható figura: frusztrált és flúgos, egy igazi pozőr, ha úgy tartja kedve, sztrájkol a színpadon, az interjúiban pedig legtöbbször vagy végletekig introvertált, vagy csupa sületlenséget hord össze.

Csak hát ne felejtsük el, hogy nem mellékesen elképesztően jó dalokat ír. Ha csak a Doldrumstól számoljuk a lemezeit, akkor is minden anyagon legalább 2-3 szuper számra akadunk, amiknek java részét a Grandes Exitoson (2009) egybefogva is megtaláljuk. Ezek kicsit weirdök, persze, pláne, ha hozzávesszük a csináld magad-hatású klipeket is, de az átszűrt zörejeken és a sistergéseken, a kísértetieskedő hangalámondásokon és -kiabálásokon túl legtöbbször ott van bennük valami magával ragadó és teljesen magától értetődő könnyed ív, dallam, ami miatt nehéz rájuk nemet mondani. Sejted, hogy ez a papagájos felsőben pózoló ripacs, és úgy általában ez az egész talán csak egy vicc, és te is ki akarsz kacsintani, de közben azért mégsem tudsz nem azonosulni a túlzóan szentimentális dalszövegekkel és dallamvezetésekkel: tök klasszakat lehet röhögni a hard rockos frontemberi mozgáskultúrát parodizáló Gray Sunset klipjén, Ariel Pink hanghordozásán, közben meg mégis van benne valami nyugodni nem hagyó komolyság. Vagy hát akkor legyen a nyilván legegyértelműbb példa: a Can't Hear My Eyes már tényleg csak akkor lehetne gejlebb, ha úgy szólna a refrénje, hogy "your kiss, your kiss is on my list". Beautiful lady, miiiii vaaaaan?! De onnantól, hogy a nyolcadik másodpercben Ariel Pink énekelni kezd, bármilyen affektálás vagy torzítás nélkül, a minden szégyenérzetet mellőző szoftrockos alapokra, el vagy veszve örökre.

Az Ariel Pink-jelenség az ún. akadémiai irodalomban is vsizonylag sűrűn előkerül, amikor a nullanullás évek popzenéjét próbálják jellemezni. Szegény például valószínűleg nem is számolt vele, hogy zenekarának névválasztása rímel Jacques Derrida egyik jelentésekkel agyonterhelt fogalmára, így a Before Today után még a kihalás szélén álló dekonstruktőrök is megtalálták maguknak. De elsősorban persze Simon Reynolds Retromániáján keresztül lett ő a példa arra, milyen is a popzene, amióta egy átlagos netkapcsolattal is egy-két óra alatt komplett diszko- és filmográfiák szaladnak rá a gépedre. Nagy vitákat elindító kötetében a Melody Maker egykori újságírója ugyan nem állítja, hogy azzal, hogy mindenki elkezdett turkálni a digitalizált múltban, ne születnének jó zenék, sőt, ő maga is bevallottan nagy Ariel Pink-es, de végtére mégis csak oda jutunk el vele, hogy azon derpegünk, miért nem találnak már ki valami újat ezek a mai fiatalok. Pedig attól, hogy meglévő elemeket rángatnak elő, abból még nagyon is új minőségek keletkeznek akár Ariel Pinknél, akár mondjuk a barátjánál, John Mausnál: anyagaik lehet, hogy olyan proli szintihangokkal szólnak, amikről néhány éve még kevesen gondolták volna, hogy valaha rehabilitálódni fognak; de azért mégsem jutna eszembe, hogy a Round And Round akár 1986-ban is kijöhetett volna, mert nem. A múltidézések nem arról szólnak, hogy bárcsak megint a Fleetwood Mac uralná a Billboard-listát, meg hát az, hogy húha, szoftrock, önmagában amúgy sem egy nagy bátorság - ezen már a Maroon 5 és a Phoenix is régen túlvan.

Ariel Pink a gyerekszoba elhagyása óta egyre nehezebben reprodukálható zenehallgatási élményt adja vissza: azt a szabadságot, amiben nincsenek elvárások, nincsenek kontextusok, csak a magadra csukott ajtó. És ez nem az a szoba, ami a lakásod egyik helyisége, amiben történesen alszol is, hanem az, amelyiken kívül nincs másod, az ajtaján túl már valakivel közösködni kell, beszélgetni, hülye kérdésekre hülyeségeket válaszolni. De a négy fal között nem kell szégyellned, hogy valamilyen kánon szerint ciki számot teszel a lejátszóba, és egymás után tizenötször hallgatod meg, mert semmi nem fontosabb annál, hogy végre összeálljon a lista a világ legjobb dalaiból. Kiemeled a Hall & Oatest a rárakódott értelmezések alól, és nem egyszerűen csak cikiből nemciki lesz, giccsből nemgiccs, hanem nem is lesznek értelmezhetőek ezek az ellentétpárok, és egy koherens, minden elemet egymáshoz ezer szállal kötő saját univerzumot építesz fel. A Haunted Graffitiben pedig az a szép, hogy Ariel Pink ebből a szabadságból nem (vagyis hát tekintettel a korai anyagok felemásságára: nem csak) hallgathatatlan, agyonönreflektált vackokat eresztett ki a kezei közül, hanem a saját lábukon megálló dalokat.

Az életműre én viszonylag későn, a Grandes Exitosszal csatlakoztam rá, hogy nem sokkal később már az én magas pontszámom is hozzájáruljon ahhoz, hogy a Quarton a Before Todaylegyen az év legjobbja. A Mature Themes megjelenésének híre ennek ellenére nem zaklatott fel különösebben, mert hát olyan régen volt már 2010. És nagyon gyanútlanul, különösebb elvárások nélkül, ellenben a legkevésbé tudományosan megalapozott, gyarló okoból vágtam neki a hallgatásnak: az augusztusi Wire címlapján Ariel Pink a maga zavarba ejtő módján olyan valószerűtlenül és megfogalmazhatatlanul gyönyörűnek tűnt az újságospolcon, hogy gondoltam, abból nagy baj nem lehet, ha teszek egy próbát az albummal. Majd a például itt is végighallgatható tizenhárom dalt elég volt egyszer meghallgatnom ahhoz, hogy érezzem, ez a világ soha többé nem lesz ugyanolyan nekem; vagy hát legalábbis azt, hogy ez egy kurva jó lemez.

Pedig nagyon sok szempontból ugyanazok a minták idéződnek itt fel, mint 2010-ben. A korábban a megfelelő stúdiókörülmények hiánya miatt szükségszerű, majd a később direkt reprodukált lo-fis szétkentség helyett ugyan a Mature Themes már szinte mindenütt tisztán szól, a szabad barkácsolás öröme megmaradt: itt egy kis jangle pop a There She Goesból (Only In My Dreams), amott egy idézet a Shadowstól (Symphony Of The Nymph), szintizúgás fehér funkkal (Pink Slime), de akkor már ne maradjunk devós ökörködés nélkül sem (Is This The Best Spot?). Hát ez így nem tűnik valami baromi izgalmasnak, igaz? Pedig az. Amíg még a Before Today is elsősorban a korábban felhalmozott dalokat hasznosította újra, a művész úr nyilatkozatai szerint ezen a lemezen elvileg már tényleg csak friss számok vannak (ami azért nem teljesen így van, a Live It Up csontváza például már évekkel ezelőtt keringett a válogatásain). De hogy a dalok megszületése és felvétele között kevesebb idő telt el, talán az is hozzásegített az album nagyon is frissességéhez.

Az album címe alapján tartani lehetett tőle, hogy ezek az érett témák biztosan a sexet akarják jelenteni, és így is van: G-pont, gender-bending a nimfomán Ariellel, sőt, ha jól kódfejtettem, a Pink Slime sokkal inkább szól az énekes testnedveiről, mint erről a húspépszerű izéről, na tessék! De hát ezek egyáltalán nem komolyak ám, azért mégsem egy R. Kelly ő - ellenkezőleg, ezek a "figyelj, én most a szexről énekelek!" dalok inkább olyan ártatlanok, mint amikor egy kisgyerek nevetgél azon, hogy felnőttársasságban ki mer mondani csúnya szavakat. De azért két szexi dolog mégiscsak akad itt: amikor a Pink Slime refrénje után hármat belenyög a a mikrofonba, na az például szexi, csak le merném fogadni, hogy az amúgy éppen egy ún. parodisztikus elem. A másik pedig, hogy magának a lemeznek a hallgatása tök szexi: minden észérvnek és törvénynek ellentmond, de az egész Mature Themes úgy ahogy van, rettentően szórakoztató, leülések, unalmas ismétlések nélkül. Ariel Pink mindenhol eltalálja, mikor kell a manírokat mellőznie, mikor ökörködni, affektálni, mikor elragadónak lenni. A címadó dal és az Only In My Dreams a Can't Hear My Eyesszal bejáratott teátrális megoldásokkal teszik ellenállhatatlanná magukat; a tiszta hangzásba az Early Birds Of Babylon és a Schnitzel Boogie kevernek bele egy kis maszatot. A Pink Slime és a Live It Up szintijeitől nem lehet nem azonnal megőrülni, a nyomott hangulatában is megállíthatatlan sodrású Symphony Of The Nymphtől nem rettenetesen menőnek érezni saját magadat.

És akkor itt még annyit kötelezően elmondhatnék, hogy a Nostradamus And Me-t és a lemezről először közzétett Donnie & Joe Emerson-feldolgozás Babyt csak akkor nem léptetem tovább, ha éppen nem vagyok gépközelben, de elég legyen a bohóckodásból, az osztályzat kicentizgetéséből! Augusztus 21. van, 2012-ben eddig ennél jobb lemezt nem hallottam, és ez egy határozott A betű.