Tönkretett himnusz: Bonnie Tyler a Várban

2012.08.24. 11:57
Bonnie Tyler egy kedélyét nem vesztett nagynéninek tűnik, de hiába a tarkó mögül eljátszott gitárszólók, zenekara ellene dolgozott. Beszámoló a Várban tartott Unique Fesztiválról.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

További képekért kattintson a fotóra!

Bonnie Tyler jobbára úgy él az emlékezetünkben, mint akinek volt három slágere a  nyolcvanas években, majd ezeknek az árnyékában folytatta egyre kevésbé érdekes pályafutását egészen napjainkig. Nos, való igaz, ez a három szám (It's A Heartache, Total Eclipse Of The Heart, Holding Out For A Hero) mentén lehet Bonnie Tyler pályafutását legegyszerűbben elmesélni. 1977-ben, az első lemeze felvételei közben meg kellett műteni a hangszálait, aminek következtében egy darabig nem szólalhatott volna meg. Ő azonban valami kis hülyeség folytán, az összegyűlő feszültség levezetéseképpen beleordított a több hetes kényszerű csendbe. Így még jobban sérült hangszálai miatt már-már lemondott az énekesnői karrierről, azonban az új, később védjegyévé lett rekedtes hangon előadott, melankolikus It's A Heartache éppen emiatt ütött akkorát, hogy a walesi énekesnőre felfigyelt Amerika is.

Bonnie Tyler '77-es első lemeze mindennek ellenére egy visszafogott, közepszerű, a megállapodott felnőtt közönséget megcélzó anyag lett. Ezzel a számmal Bonnie úgy tűnt volna el a süllyesztőben, hogy ma talán már csak nagyon kevesen emlékeznénk rá. A '80-as évek elején azonban, amikor már amolyan félig elfeledett előadónak számított, sikerült megnyerni a korszak emblematikus popproducerét, Jim Steinmant - hogy vele készítsék el azt a lemezt, ami Bonnie Tylert egy rövid időre kora legnagyobb énekesnői közé emelte. A Faster Than The Speed Of Night nem is annyira Bonnie Tyler pályafutásának következő állomása volt, hanem inkább Steinman találta meg a tökéletes személyt a maga úgynevezett wagneriánus rockzenéjéhez, amit Meat Loaffal korábban már sikerült kipróbálnia. Nem is sikertelenül.

A Faster Than The Speed Of Night a poptörténelem egyik méltatlanul elfeledett lemeze. Bár Jim Steinman mindössze két hétperces, bombasztikus slágert írt a lemezre, de az 1977-es Bat Out Of Hell Meat Loaf-lemezzel a tökély közelébe vitt hangzásvilágát a lemez mindhárom feldolgozására és egyéb szerzők által írt dalaira is át tudta vinni. A Faster... így egy három pilléren nyugszik: a Total Eclipse Of The Heart mellett a címadó dal és a Take Me Back. De vannak itt további klasszis számok is, mint mondjuk a Ramones által is játszott Cleerdance Revival-dal, a Have You Ever Seen The Rain szélesvásnú feldolgozása, vagy mondjuk a Clash nagyvárosi reggae-jétől se távol álló It's A Jungle Out There. Ezek a dalok végre kihasználták Bonnie Tyler iszonyú erős, eddig csak tingli-tangli popsztenderdekre pazarolt hangját, így lett az album egy igazi popremek.

Az ezt követő Holding Out For A Hero megkésett diszkóslágere sajnos már a hanyatlást jelentette Bonnie számára, hiszen a következő lemezből már hiányzott az összetartó erő, a változatosságot is rokonszerűvé tévő egység, ami előtte megvolt. Az őt a poptörténelembe beíró Jim Steinmannal lassan elváltak útjaik, Bonnie pedig már csak Európában számított egy közepesen, vagy inkább még kevésbé érdekes előadónőnek. Mára pedig egyértelműen a lesajnált nosztalgiavonalba sorolandó rocknagyi lett. Viszont érdemes betenni és próbálni szűz füllel hallgatni a '83-as lemezt, vagy akár csak a Total Eclispe Of The Heartot, ami valahogy egy olyan időtálló dal, amit talán a leggonoszabb irónia se tud kikezdeni (ha lemezről szól), hiába a giccses ívek és az indokolatlannak tűnő pátosz.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

További képekért kattintson a fotóra!

Sokat gondolkoztam, mi lenne Bonnie Tyler számára az a bizarr módon megfelelő kontextus, ami mondjuk Roy Orbisonnak volt David Lynch Kék bársonya; talán egy lerobbant, sötét gyártelep, vagy netán egy szeles ipari kikötő - de sose jöttem rá. A Unique Fesztivál várteraszos része mindenesetre eszembe nem jutott volna, és ha valaki mondja, akkor le is intem, hogy hagyjuk ezt a felvágást. Viszont amikor megtudtam, hogy a 2009-es, számomra nagy élményt jelentő rövidke győri koncertje után ilyen kivételes helyen láthatom Bonnie Tylert, azért csak elkezdtem bízni benne, hogy igazolni fogja magát ez a kézenfekvő papírforma.

Azon még túltettem magam, hogy a kilátást egy az egyben kitakarja a színpad előtti tér 40%-át kitevő VIP-rész, hiába dicsérte Bonnie is a panorámát; viszont a koncert maga már nagyon lelombozott. Mint azt a bulvárlapok is megírták, az idén egy új, country-s lemezzel előálló Bonnie lefogyott, és visszanyerve versenysúlyát, a koncerten is sokkal dinamikusabbnak, erőteljesebbnek tűnt, mint múltkor, de a koncert csak nem akart beindulni. Hiába hízelgett a zenészeinek, odabújva hozzájuk egy-egy refrénért, megemlítve őket néhány jó szó erejéig két szám közt: az alapvetően szoftrockos, fáradt zenekar csak kedvtelenül tolta azokat a dalokat is, amiket Jim Steinman még egy egész más, földrengető hangszerelésben adott át Bonnie-nek. Mindezen nem segítettek se a dicséretek, se maguk a dalok, se a tarkó mögött elővezetett gitárszólók, és hiába tette oda mindazt Bonnie Tyler, amire így hatvan felett még módja volt, a zenészek szívtelen játéka totál eliminálta az ő lelkesedését; így az lett a koncertből, amit igazából várni lehetett, és amitől én is tartottam.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

További képekért kattintson a fotóra!

A műsor szinte csak a slágerekre épült, én country-s dalt például nem is hallottam. Előkerült minden, akár csak szűkebb körben említésre méltó slágerecske, köztük a Lonestar-féle Amazed, a Baby Blue, és természetesen a vége felé a Total Eclipse Of The Heart is, amit hasonlóan a többi dalhoz a végén ugyan ováció, de közben inkább csak csendes figyelem kísért. Ez a dal tényleg egy csoda, hiába, hogy semmilyen később is releváns szempontból nem tölt be poptörténelmi szerepet, grandiózusságával mégis a mainstream popzene egyik kikezdhetetlen momentuma lett. De még ezt is, amiről azt hittem, nem lehet nem himnuszként eljátszani, sikerült tönkretenni. Ez és az egész koncert pont olyan kiszámítottan, mégis tehetetlenül úszott előre, ahogy én sose szeretnék élni. És bármilyen jó is volt technikai értelemben a két számonként az énekesnő által megdicsért gitáros, ő mégiscsak azt az iskolának csak gúnnyal nevezhető csoportot képviselte, akik miatt elutasítani szokás értőbb körökben ezt a felnőtt-orientált (adult) rockot.

Persze ez a koncert nem a jelen ambícióiról szólt, hanem egy könnyed nyáresti nosztalgiázás volt néhány ismerős vagy annak tűnő régi dallal, és egy, az idővel kedélyét nem vesztő szimpatikus, korához képest magát meglepően jól tartó nagynénivel, aki ha kedve tartja, akár férjét is a színpadra hívja, hogy bemutassa a közönségnek - jövőre lesznek 40 éves házasok. Viszont az általam hasonlóképpen várt, szintén az elmúlt hetekben megtekintett Lady Gagával, Anna Calvival és a többi ígéretes fiatallal szemben volna igazságtalan, ha Bonnie-nak minden tiszteletem ellenére most jobb osztályzatot adnék, mint C.