Egy kis bulizás, egy kis gyilkolás

2013.01.13. 9:22
2012 egyik legvitatottabb alakja a popzenében nem egy kábítószer-függőséggel és zűrös magánélettel küzdő sztárénekesnő volt, és nem is valami hedonista botrányzenekar. Hanem egy alig 17 éves chicagói srác.

Chief Keef ráadásul úgy volt képes magára irányítani az amerikai sajtó figyelmét, hogy egyrészt egy rendes lemezt sem adott még ki korábban, másrészt a nagymamája házát is alig hagyta el az év nagy részében. A legenda szerint akkor kezdte el felpakolgatni a számait a YouTube-ra, amikor a nagyija nappalijában élt házi őrizetben, amiért 16 évesen fegyvert fogott egy rendőrre.

 

 

Nyers, erőszakos dalai hamar népszerűek lettek a chicagói színtéren, a nevét pedig akkor ismerte meg a szélesebb közönség, mikor egyik számát feldolgozta a város híres szülötte, Kanye West. Innentől alig kellett pár hónap, hogy rappelgető, pitiáner bandatagból napjaink popzenéjének egyik legellentmondásosabb figurájává legyen. De ez nem egyszerűen egy újabb, erőszakról handabandázó tinédzser története: Chief Keef minden megnyilvánulása mögött fölsejlik a tomboló erőszak miatt szabályos háborús övezetté vált Chicago nyugtalanító képe, ami az egész jelenség igazi tétjét adja.

Az erőszak fővárosa

Chicagóban 2012-ben összesen 487 gyilkosság történt, több embert öltek meg, mint a háromszor akkora lakosságú New Yorkban vagy a szintén népesebb és többek közt legendás bandaháborúiról ismert Los Angelesben. Az év első felében 39 százalékkal (!) több gyilkosság történt a városban, mint egy évvel korábban ugyanebben az időszakban, ami szinte példátlan növekedésnek számít. A nyári hétvégéken általában több tucat lövöldözésről érkezett bejelentés, augusztus utolsó előtti hetében pedig 22 embert öltek meg néhány nap leforgása alatt. Chicagót néhányan már mint Amerika gyilkosságfővárosát [murder capital] emlegetik a sajtóban.

Ez a döbbenetes erőszakhullám nagyrészt a város néhány kerületére korlátozódik. Az egyik ilyen gócpont a South Side városrész, ahonnan Chief Keef is származik. Ez a jórészt feketék és bevándorlók lakta körzet jellemzően rossz infrastruktúrával rendelkezik, generációk óta küzd a szegénységgel; szegregáltságát mi sem mutatja jobban, mint hogy az itt lakók átlagos várható élettartama a nem megfelelő egészségügyi- és élelmiszerellátás, valamint az elharapózó erőszak miatt látványosan alacsonyabb, mint Chicago más részein.

Ebben a meglehetősen kilátástalan közegben szocializálódott az a generáció, amely alaposan kiveszi a részét a mostani erőszakhullámból. Mind az elkövetők, mind az áldozatok között rengeteg a fiatal: nem ritka, hogy 10-12 éves srácok csatlakoznak bandákhoz. A szakértők szerint ez lehet a hirtelen megugró erőszak egyik oka: bár az erőszakos bűncselekmények nagy része továbbra is az utcai bandákhoz kötődik, fontos fejlemény, hogy ezek egyre kevésbé hierarchizált, egyre esetlegesebb szerveződések. Sokszor csak néhány összeverődött tizenévesről van szó, akik a sajátos amerikai szabályozás és az átláthatatlan viszonyok miatt könnyen jutnak fegyverhez. Ezekkel az elaprózódott, rugalmasan működő, ám egyre erőszakosabb szerveződésekkel szemben a rendőrség egyelőre tehetetlennek és tanácstalannak tűnik.

Az elveszett generáció hangja

Chicago egyes részeiben az erőszak a most iskoláskorú generáció alapvető élményévé vált. Ebből a közegből nőtt ki és ehhez a közeghez szól az úgynevezett drill műfaj, amely lényegében a hiphop egy helyi formája: primitív elemekből építkező, bombasztikus, agresszív dalokkal és szélsőségesen nihilista szövegekkel. E színtér egyik központi alakja Chief Keef, aki érezhetően könnyebben talál kapcsolatot a helyi tizenévesekkel, mint egy átlagos gengszterrapper, hiszen ugyanarról a környékről származik, mint ők, ugyanazt a nyelvet beszéli és ugyanazt az életet éli, mint nagyon sok fiatal a korosztályából. Ez az oka annak, hogy a fiatal rapper elkötelezett helyi rajongói bázist tudhatott magáénak már jóval az előtt, hogy az országos sajtó felfigyelt volna rá.

 

 

Ezt jól szemlélteti az a videó, amely körülbelül egy éve - tehát még Chief Keef igazi befutása előtt - került fel egy internetes oldalra. Egy tízéves forma srác sikoltozik és rohangál rajta az örömtől eszét vesztve, miután megtudja, hogy példaképét kiengedték a börtönből. A Chief Keef körüli hírverés tehát nem egyszerű internetes szenzáció: a YouTube és egyéb webes fórumok csak ráirányították a figyelmet egy közösségre, a Chicago szegényebb körzeteiben állami iskolába járó, kiszolgáltatott helyzetben élő, saját hangjukat kereső fiatalokra.

Ez a generáció szakított a médiában is megjelenő, valamivel idősebb előadók többségével. "Meg akarom mutatni az embereknek, hogy nem csak Kanye West és Lupe Fiasco van a világon. Az ő zenéjük nem a mi zenénk. A mi zenénk mutatja meg igazán, mi is történik valójában Chicagóban" - mondta Chief Keef egy interjúban. A generációs ellentét aztán egy ponton nyílt ellenségeskedéssé fajult. Lupe Fiasco, a politikailag öntudatos szövegeiről ismert rapper, aki egyébként szintén Chicagóból származik, egy rádióműsorban azt mondta, megrémíti őt Chief Keef, illetve az a kultúra, amit képvisel. Erre válaszul Keef Twitter-üzenetekben fenyegetőzött. Lupe Fiasco próbált megértően viszonyulni hozzá, majd amikor ez sikertelen volt, bejelentette, hogy visszavonul a zenei pályáról - igaz, később ezt pontosította: még egy lemezt kell csinálnia, aztán ki tudja, mi lesz.

 

 

Néhány számot meghallgatva világossá válhat, mi rémítette meg annyira Lupe Fiascót. Chief Keef zenéje kemény, hideg és híján van mindenféle érzelemnek. Szövegei is egyszerűek és végtelenül direktek, leghíresebb dalában, a Kanye West által is feldolgozott I Don't Like-ban például egyáltalán nincs történet, ahogy hiányoznak belőle a hiphopszövegekre egyébként gyakran jellemző komplex szóképek is. Keef a számban egyszerűen elmondja, mit szeret és mit nem, ráadásul az összes sor ugyanarra a szóra, a "like"-ra rímel. A megmosolyogtató egyszerűség ellenére mégis van valami ijesztő abban, ahogy Chief Keef teljesen közönyösen szövegel ruhamárkákról, marihuánáról, bulizásról és erőszakról. Mintha ezek a tizenéves srácok ugyanúgy a mindennapok természetes részeként tekintenének a fegyveres erőszakra, mint a shoppingolásra vagy a bulizásra.

Ha viszont egy pillanatra eltekintünk a tágabb kontextustól, kiderül, hogy Chief Keef zenéje valójában nem túl érdekes. Rapperként a srác egy figurát tud: a lefűrészelt, elharapott sorok egy ideig hatásosak, ez az eszköztelenség viszont már középtávon is nagyon kiszámítható és monoton. A neves Interscope kiadónál december közepén megjelent Finally Rich című bemutatkozó album ezért egy-két erősebb pillanatot leszámítva felejthető és lapos, sok középtempós dallal és néhány sztárvendéggel. Úgy tűnik tehát, hogy Chief Keef sokat veszít erejéből, ha eredeti környezete helyett a popsztárok egyenvilágába kerül. (Kereskedelmileg sem lett igazán sikeres: a Billboard-lista 29. helyén nyitott, feljebb nem került.)

A média szerepe

A nagy zenei lapok és a lemezkiadók mindenesetre gyorsan meglátták a potenciált az egyszerre veszélyes és vonzó chicagói előadókban, és a hiphop következő nagy sztárjaként kezdték ünnepelni Chief Keefet. De komoly médiaérdeklődés vetül most a szcéna többi szereplőjére is, például a Keef szűkebb köréhez tartozó Lil Reese-re és Lil Durkre, vagy olyan, szintén elképesztően fiatal, de a keménykedésben a fiúktól el nem maradó rapperlányokra, mint Sasha Gohard vagy Katie Got Bandz. És ahogy az várható volt, elkezdtek felbukkanni a trendre még inkább rájátszó előadók, mint a már 13 évesen pénzkötegekkel pózoló és szövegeiben gyilkossággal fenyegetőző Lil Mouse.

 

 

Ezzel nagyjából egyszerre bukkantak fel azok a hangok, amelyek óvatosságra intenek, és amelyek szerint nagyon rossz példát mutat, ha az amerikai metropoliszok utcáin csellengő, egyre erőszakosabb fiatalok azt látják, a nihilista és gyakran törvénysértő életmódért cserébe milliós lemezszerződés, országos médiavisszhang és siker jár. Ezek a fenntartások természetesen már a kilencvenes évek elején is megfogalmazódtak, amikor a hasonló témákról szóló gengszterrap kezdett egyre sikeresebb lenni Amerikában. Ahogy azonban akkor, úgy most is megállja a helyét az az érv, amely szerint az erőszakos szövegek és a valóban kétes értékű példaképek csupán tünetei a mélyben húzódó súlyos társadalmi problémáknak, és inkább utóbbiak kezelésével lehet érdemi változást elérni. Sőt azzal, hogy Chief Keef személyében lett egy arca a Chicagóban és Amerika más nagyvárosaiban dúló erőszaknak, talán könnyebb ráirányítani a figyelmet a metropoliszok mélyén jelen levő, sokszor figyelmen kívül hagyott problémákra.

Ez nem jelenti azt, hogy a Chief Keefet körbeudvarló média ne lenne számon kérhető bizonyos esetekben. Erre mutat rá az az elemzés, amely szerint a chicagói drillszínteret övező felhajtás csak a dolog izgalmas és menő aspektusát hangsúlyozza, miközben figyelmen kívül hagyja a tágabb kontextust. Így azok a portálok, amelyek egyébként lelkesen számoltak be arról, ha Chief Keef és köre új dalt jelentetett meg, valamiért hallgattak arról a pár hónappal ezelőtti esetről, mikor Chief Keef egyik közeli társa, Lil Reese súlyosan összevert egy fiatal lányt, amikor az megkérte, hogy a barátaival együtt hagyja el a házát - az esetet egyébként videóra vették, fel is került az internetre. De hasonló eset volt az is, mikor Chief Keef egy 18 éves rapper, a szintén chicagói Lil JoJo meggyilkolásán viccelődött a Twitteren. Erről később Keef azt nyilatkozta, hogy feltörték a Twitterjét, és az üzenetet nem ő írta.

De a média ennél direktebb eszközökkel is befolyásolta a dolgok alakulását: a Pitchfork magazin például egy videointerjú alkalmával a rapper veszélyes renoméjára rájátszva elvitte Chief Keefet egy lőgyakorlatra, ami komoly hibának bizonyult. Az éppen próbaidejét töltő tinédzsernek nem lett volna szabad fegyvert használnia, ezért az ügyészség nyomozást indított a videó alapján, amely nem sokkal később lekerült a Pitchfork honlapjáról.

Iskolai lövöldözés és mindennapi erőszak

A tavalyi év vége felé talán minden eddiginél hevesebb vita bontakozott ki az amerikai fegyvertartási törvények szigorításáról. Az apropó a newtowni vérengzés volt, amely során húsz általános iskolás gyereket és hat felnőttet lőtt agyon egy húszéves fiú. A fegyvertartási törvények felülvizsgálatára azonban nem csak az ehhez hasonló tragikus, ám alapvetően kiszámíthatatlan és elszigetelt esetek miatt van szükség. Chicago példájából jól látszik, hogy vannak részei Amerikának, ahol a hétköznapok állandó és rendszeres szereplője a véres erőszak, ami már a legfiatalabb generáció mentalitásába is beette magát. Ezt a problémát akkor sem lehet szőnyeg alá söpörni, ha esetleg Chief Keefet milliós lemezszerződésekkel szelídíti meg a zeneipar.