Megint az anyukámnak volt igaza - David Bowie új lemeze

Végre leszámol a jelentéktelenné válástól való régi nagy félelmével David Bowie! A rockikon tíz év hallgatás után kiadott legújabb lemeze ugyan nem váltja meg a popzenét, eszében sincs semmi ilyesmi, de néhány jó számot azért hozzáad az életműhöz, és ez sem kis eredmény.

David BowieColumbia2013

Sokáig biztosra vettem volna, hogy ha Chert és Lendvai Ildikót nem számítjuk, David Bowie lesz az utolsó ember az univerzumban, aki megadja magát az öregedésnek. Hogy a 66 év végül mégiscsak kezdte őt is megfogni, az annál szembeötlőbb, mert nem lassan szoktatódtunk a látványhoz, hanem legutolsó lemeze, a Reality (2003) óta eltelt kereken egy évtized, és ebben az időben javarészt elég rendesen el volt veszve. Jó, nyilván nem egy kulcsra zárt kastélyban élt valahol a préri közepén, láttunk róla fotókat, amint mondjuk éppen iskolába kíséri a kislányát, de azért igazán sokat tényleg nem lehetett tudni arról, mivel is telnek a napjai. Így a Where Are We Now kislemez idén januári nyilvánosságra kerülésénél csak az okozott nagyobb meglepetést, amikor kiderült, egy egész, innen március 11-ig ingyen is streamelhető albumra való van ott, ahonnan ez érkezett.

Két teljes évig titokban tudták ugyanis tartani, hogy Bowie és sok-sok fontos lemezének producere, Tony Visconti ismét együtt dolgoznak. Első pillantásra nagyon is adta magát, hogy ez egy amolyan szemtörölgetős visszaemlékezés lesz a Berlin-korszak kettejük közös sikerlemezeire (Low - 1977, "Heroes" - 1977; Lodger - 1979): a nagyon lassú Where Are We Now a Potsdamer Platztól kezdve a német főváros csomó ikonikus helyszíne fölött mereng el, a Stars (Are Out Tonight) is az évtizedekkel ezelőtti időket lábjegyzeteli, a borító a "Heroes"-t idézi, a Next Day cím meg naná, hogy áthallásos a "hősök lehetünk csak egy napra" sorral. De azért szerencsére nem ilyen egyszerű ez.

Életművének darabjait Bowie gyakran próbálta azok egymáshoz való viszonylatában is elhelyezni, vagyis nem igazán tekintette őket örökre lezárt fejezeteknek, szeretett visszaugrálgatni bennük, és saját, korábbi önmagát idézgetni a dalaiban. "Emlékszel a fickóra abból a régi számból?" - kérdezte az Ashes To Ashesben (1980), miközben kész csoda, hogy annyi tudatmódosító szerrel a háta mögött éppen ő maga emlékezett a Space Oddity (1969) Major Tomjára. És ez a technika köszön ezúttal is vissza: előrángatja Bowie régi félelmét, hogy mi lesz az után, hogy lejár a neki a popzenében kijáró idő. Az idő végességén, a jelentéktelenséggé váláson való hiszti lenyomata volt tulajdonképpen már az első igazán fontos Bowie-lemez, a Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars (1972) indítódala, a Five Years is, majd később ez az öt év a "Heroes"-zal egy napra olvadt. Ennek az alapfélelemnek az újra elővétele lehetne önsajnálat vagy fanyar önirónia is azon, hogy hát íme, végül idáig jutottunk - ehelyett ez a lemez a szorongás feloldódása, annak tiszta felismerése, hogy a végponton túl is van valami, van egy következő nap. Vagy akár egy következő lemez.

Zeneileg a Next Day leginkább a Scary Monsters (And Super Creeps) (1980) idejéhez húz vissza, ami nemcsak azért egyáltalán nem baj, mert nekem ez a legeslegkedvencem a most már huszonnégy darabosra hízott diszkográfiában; hanem mert egyfelől egy feszített és sötét berlini korszak után ez az LP valódi fellélegzés volt akár hangulatilag, akár zenei tekintetben is, rengeteg popos engedménnyel és ötlettel, éppen eggyel a legnagyobb kereskedelmi siker, a Let's Dance (1983) előtt. És pontosan ilyen fellélegzés a Next Day is: persze, van benne rezignáltság, mégis irtóra fesztelen, görcstelen. Mintha Bowie 66 évesen megint hallgatna a mamája tanácsára, aki egyszer régen már jó előre megmondta, jobb lesz nem ujjat húznia Major Tommal, és aztán végül valóban neki lett igaza. Most a Five Years-élménnyel számolt le egy elegáns fricskával, ahogyan a You Feel So Lonely You Could Die végén jönnek a Ziggy Stardust-os szám lassabbnál is lassabb dobjai, mintha az elbeszélő a fejét szegve kisétálna a terepről - majd mégis jön a következő szám, és vele az elbeszélő vissza. És ezen a ponton fogható meg ennek a lemeznek a miértje: bár a régi nagy szerepek a kezeslábasban villogó glamrocksztártól a (bocsánat, erre nincs jobb szó) GY.Ö.NY.Ö.R.Ű. Thin White Duke-on és berlini Bowie-n át a Let's Dance diszkókirályával véget értek, és az énekes már régen nem az új dolgai, hanem a múltja miatt fontos figurája a popnak, kellett valami, ami mégis továbblépés lehet a számára - mert nyolc-tíz év baromi sok idő, csak akkor volt értelme újra jelentkezni, ha valami történt eközben. És ahogy büszkén lesétál a színről, egy másik, buborékszerű olyanra ér, ahol már nincsenek korszakai, és ahol az egyetlen elvárás az maradt, hogy jó dalokat írjon, és azt egy jó zenekarral jóra felvegye.

Visconti úgy nyilatkozott, nem pontosan értette, miért éppen a Where Are We Now-t hozták ki első kislemeznek, amikor az album java része tökre elüt annak fáradtságától. Ennek az elaltatásnak köszönhetően aztán annál jobban esik hallani, hogy a címadó dal milyen energikusan indítja útjára a Next Dayt, és hogy ez a lendület az eztán a következő számok többségére is átragad. A popzenének új irányt mutató megoldásokat felesleges lenne keresni ezen a lemezen, nincsenek ilyenek: leginkább a mindenféle jelző nélküli és az art rock eszköztárából építkezik - de hát pont az a jó, hogy ennek már amúgy sem lenne sem tétje, sem jelentősége. Mert emlékezetes dallamok, tök jó témák, maguk után húzó groove-ok viszont annál többen vannak itt. Bowie hangján érezni az időt, mégis erőteljes és élettel teli, éppen úgy, ahogyan a szemtelen zenei kíséret. Ezzel együtt sem tökéletes lemez, itt-ott megereszkedésekkel. Az album a második felétől azonban ismét új erőre kap a Dancing Out In Space-szel, a tetőpont az egyértelműen a How Does The Grass Grow: a legjobb Bowie-számokat előhívó játékos, kicsit idióta billentyűstéma, a hülye hangon az Apache-ot idézgető Bowie mindenféle agyongondolás nélkül simán csak őrült klassz - és ha csak ezért az egy számért is, de már ezért megérte Bowie-nak újra bejelentkeznie. B+