Egyórás búcsú a kedvenc tengerimalactól

2015.07.03. 12:41

Úgy alakult, hogy a csütörtöki a Volt fesztivál rocknapja, hiszen véletlenül bár, de sikerült leszervezni az Ignite-ot, a Parkway Drive nevű ausztrál metalcore együttest, és a Rise Against nevű amerikai dallamos hardcore zenekart is. Ezeken kívül a Vad Fruttik és az angol Bastille játszott még. Ennek megfelelően az előző naphoz képest megszaporodtak a bakancsos, feketeruhás emberek, és miután a szervezők fellocsolták a nagyszínpadok előtti teret, hogy ne legyen olyan fullasztó a por, azonnal lett egy kevés sár is. 

Hajjaj, lángolt a színpadFotó: Csanádi Márton - Origo

Éljenek a lángnyelvek

A Parkway Drive még a délután hőségben kezdett, és ahhoz képest, hogy egy sokadik vonalbeli metalcore együttesről van szó, elég sokan ugráltak a koncertjükre. A zenekart ausztrál szörfösök alapították, akik valószínűleg maguk is meglepődtek, hogy bejön az embereknek, amit játszanak, úgyhogy időnként körbeturnézhatják a világot, és ahol lehet, ott folytatják a szörfözést is. Sok elképzelés, emlékezetes dolog nincs a zenéjükben, de aki ugrálni szeret, annak meg kell felelnie.

Az együttes jó kapcsolatot ápol a magyar hardcore színtér egy részével, gyakran el lehet őket csípni klubokban, úgyhogy sok érdekeset nem tartogatott a koncert. Az énekes lelkesen lóbálta a kezét ordibálás közben, a közönségben pedig heves bunyó alakult ki. A legtöbb pluszt a hatalmas lángnyelvek jelentették, amik időnként felcsaptak a színpad elején. A koncert vége felé eljátszottak egy Rage Against the Machine-feldolgozást, és abból ismét kiderült, valójában mennyire semmilyenek a saját számaik, az az egy ugyanis tényleg magával tudta ragadni az embert.

Tudjátok mi az, hogy circle pit?

Csütörtök legnagyobb keményzenei dobása a Rise Against nevű amerikai hardcore zenekar volt, ami pár éve a Szigeten ugyan nem kápráztatott el minket, de az albumjaikon akadtunk már egy-két jobban eltalált számra. A Volt fesztiválos koncertjük is meglehetősen nehézkesen indult, hardcore-nak a legnagyobb jó indulattal se lehet már a zenéjüket nevezni, ugyanis a Rise Against is ráállt a középtempós rockszámok írására. Egyedül az énekes Tim McIlrath kiabálása az, ami kicsit keményebbnek tűnhet.

Tim McIlrath a Rise Against zenekar énekese a lehető legközelebb akart kerülni a rajongókhozForrás: Polyák Attila

Mintha a Rise Against is abban bízna, hogy a Green Day példáját követve ők is egyszer a nagy amerikai rockzenekarrá válhatnak, hiszen a gitárokat meg tudják tépni, ha kell, a szövegek általában politikusak: a zenekar elkötelezett például a természetvédelem mellett, a háborúskodás ellen. Ahhoz viszont, hogy ez tényleg működhessen, király számok is kellenének, ilyeneket viszont az utóbbi albumokra elfelejtettek írni. A koncert csúcspontjait az olyan korábbi dalok jelentették, mint a Ready to Fall vagy a Prayer of the Refugee.

A frontemberkedést is komolyabban veszi már McIlrath, többször is letette a gitárt, és a mikrofonnal futkározott a színpadon, megdolgoztatva az egyik roadot, aki a kábelt szedegette fel és vitte mögötte. A szokásos elemeket tudta viszont csak így is bedobni: kiállt a ládákra és behajolt a közönségbe. Az albumokon mindig úgy tűnik, hogy az ő torka az egyik legjobb hardcore világban, erős, kaparós a hangja, aztán koncerten mindig úgy szól, mintha éneklés helyett csak belekiabálni a mikrofonba, amitől egy idő után el is csuklik.

A Rise Against nyomul a színpadonFotó: Csanádi Márton - Origo

A koncert végén jött a szokásos akusztikus blokk két elnyújtott számmal, ami bármilyen fellépést szétgyilkolt volna, utána pedig elnyomtak néhány pörgősebb számot, amikhez csatlakozott Téglás Zoli is az Ignite-ból. Ahogy Téglás beszállt, rögtön jobbak, élettel telibbek is lettek a dalok, ha rögtön ezzel kezdtek volna, akkor lehetett volna ez egy jó koncert is. Hogy a Rise Against mennyire keresi a helyét, jól jellemzi, hogy McIlrath az egyik szám előtt megkérdezte a közönséget, hogy tudják-e mi az a circle pit, mert a következő számra lehet tolni. Szerintem akkor egyáltalán nem viccelt.

Együtt sirattuk őket

Az este főfellépője a Bastille volt, amit még bőven aktuálisnak lehet nevezni. Az angol együttesért albumon soha nem tudtunk egy szikrányit se lelkesedni, koncerten viszont meglepően jók. Olyan mintha a szintén brit Alt-J-t kevernénk a Britain's Got Talent egyik győztesével. Az énekes, Dan Smith pedig nagyon emlékeztet a Maroon 5 egykori énekesére, Adam Levine-re is, úgyhogy borítékolható volt, hogy ebből befutás lesz, bár a tagok szinte minden interjúban elmondják, hogy őket is mennyire meglepte a sikerük.

Az énekes Dan Smith a kezében tartotta a közönségetFotó: Polyák Attila - Origo

A koncerten Smith folyamatosan mutogatott, hadonászott, mintha őrülten el akarná magyarázni a legmélyebb érzéseit is, a közönség pedig megveszett érte. Már az elején elsütötte az egyik szám után magyarul, hogy köszi, amire persze hatalmas sikongatás tört ki. Időnkét beállt a dobok mögé is, de nem azért, hogy kongázzon egyet, ahogy Rihanna csinálta a koncertjein, és ahogy Ákos akarta eltanulni, hanem azért, hogy egy-egy részt jobban kihangsúlyozzanak. Aztán a koncert közepén felvett egy melegítő felsőt, a fejére húzta a kapucnit, és lesétált a közönségbe, amitől rögtön vibrálni kezdett a levegő is.

Emellett a zenébe se lehet nagyon belekötni. A Bastille azért is működik, mert amikor nagyon giccsbe fordulna egy-egy dal, akkor az utolsó pillanatban elrántják a kormányt, és belehegesztenek valami technikásabbnak nevezhető, élénkebb részt. Olyan volt a hangulat, mintha épp akkor búcsúztunk volna a családi kedvenctől, a kimúlt tengerimalactól, de az édesapa már bejelentette volna, hogy oké, lehet egy újat venni. Amikor pedig tényleg azt éreztem, hogy így is sok már az érzésekből, akkor előkerült a TLC No Scrubsja vagy a Rhythm of the Night című sláger átdolgozott változata.

Hopp, egy érzelmes pillanatFotó: Polyák Attila - Origo

Bár az együttes alig két-három éve üzemel teljes erővel, mégis olyan magabiztosan játszottak, olyan profi műsort raktak össze, amilyennel itthon tényleg csak néhány alkalommal lehet találkozni egy évben - azokat is általában brit fellépők hozzák. Annak ellenére, hogy valószínűleg Dan Smith mosolyai is kiszámítottak voltak, mesterkéltségnek nyoma sem volt, néhány nagyon lassú számot leszámítva pedig jól dobták fel a búslakodást, úgyhogygyorsan és tök jól telt a koncert alatt az idő.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK