Juhász Anna kreativitásra ösztönzi az alkotókat, és odafigyel a közönségre

Juhász Anna

"Én az irodalomban és a közösségépítésben érzem otthonosan magam"- mondja Juhász Anna, aki 6 évvel ezelőtt megalapította a Hadik Irodalmi Szalont, hogy az édesapjától, Juhász Ferenctől örökölt értékek mentén minél többekhez hozhassa közel a kultúrát. A szalon október 19-én rendhagyó programmal emlékezik meg az 1956-os forradalom 60. évfordulójáról, 1956/2016 - Szabadság, hit, forradalom egykor és ma címmel. Néhány nappal a rendezvény előtt beszélgettünk az est háziasszonyával.

Juhász Anna Fotó: Hirling Bálint - Origo

Nemcsak házigazdája, hanem ötletgazdája is a Hadik Irodalmi Szalonnak. Hogyan és milyen háttérrel vágott bele ebbe a nagy vállalkozásba, az irodalmi szalon elindításába?

Sokszor végiggondoltam már, hogy miért foglalkozom irodalommal, vagy hogyan jött létre egy-egy munkám - például a legfontosabb, a Hadik Irodalmi Szalon. A szalon volt az első manifesztuma annak, hogy elkezdtem önállóan irodalommal foglalkozni, méghozzá azzal a céllal, hogy

minél több ember szívébe ültessem el az irodalom, a költészet szeretetét.

Végül mindig arra jutok, hogy a család a meghatározó: az, hogy mit látunk gyerekkorunkban, honnan jövünk, mit kapunk örökül. Ezzel a kérdéssel rengeteg író is foglalkozik - köztük Grecsó Krisztián a Mellettem elférsz című regényében - de erről szól maga az élet is. Hogy hogyan értékeljük, vagy hogyan küzdünk meg azzal az örökséggel, amelyet a szüleinktől, a felmenőinktől kapunk.

A kétszeres Kossuth-díjas költő, Juhász Ferenc lányaként különleges értékeket kapott örökül.

Nálunk az irodalom és a költészet, illetve az orvostudomány világa voltak a meghatározóak, amelyek nem is állnak olyan távol egymástól, mint elsőre tűnik! Édesanyám orvos, édesapám költő: az ő egészen elképesztő, példaértékűen harmonikus házasságuk eredménye, hogy mi egy nagyon békés és egyszerre nagyon impulzív gyerekkort kaptunk örökül.

Rengeteg mintát láthattunk arra, hogy melyek azok az értékek, amelyek mentén gazdag és tartalmas életet élhetünk.

A nővérem orvos lett, édesanyám pályáját folytatta, én pedig egyre jobban beleszerettem az irodalomba. Az irodalom szeretete mindig kézenfekvő volt, de az, hogy azt munkaként miképp értelmezzem, és hogyan építsem fel rá a saját életemet, nem volt mindig egyértelmű. Nagyban hozzájárult az önálló világom kialakításához pár év Rómában az egyetemi tanulmányaim során, ahol önállóan tudtam megállni a helyemet.

Otthonról hoztam azt a tapasztalatot, hogy

a nappalinkban íróktól képzőművészekig, festőktől akár sportolókig számos nagyság fordult meg.

Puskás Öcsi is apukám régi jó barátja volt, sokszor találkozhattam vele gyerekkoromban. A családi minta mellé társult Rómában Szőnyi Zsuzsa néni szalonja, az úgynevezett Triznya- kocsma. Szőnyi Zsuzsa segítségével írtam a szakdolgozatomat a római katolikus magyar emigráció csoportjairól, és az ő nevéhez fűződő Triznya-kocsma ismét egy olyan közösséget mutatott nekem, ahol kultúra és érték mentén gyűltek össze hétről hétre az emberek, Zsuzsa néni óriási szervezőerejének köszönhetően. Ez, akárcsak a családi példa, azt erősítette meg bennem, hogy igenis, lehet egyfajta melegséget csempészni a kultúrával az emberek szívébe.

Miután 2006-ban hazaköltöztem Rómából, már nagyobb könyvvásárokat szerveztem: a Millenárison a Könyvfesztivált, a Vörösmarty téren az Ünnepi Könyvhetet. Eközben mindennap elmentem a Bartók Béla úton a Hadik Kávéház előtt, és egyszer megláttam egy feliratot: „Mindjárt nyitunk!" Biztosan sokaknak vannak nagy felismerései, úgymond isteni szikrái - nekem több is volt már az életben, így kezdtem el, például, olaszul tanulni.

Mire benyitottam a Hadik Kávéházba, összeállt a gondolat, hogy közösséget szeretnék építeni, méghozzá az irodalom mentén,

és mindazokat az értékeket, amelyeket a szüleimtől kaptam, szeretném valamiképpen visszaadni a közösségnek. Ugyanis nem mindenkinek természetes, hogy szombat esténként hazánk legnagyobb alkotóival és művészeivel üljön együtt az otthonában. Ha viszont nekem ez megadatott, és alkalmam nyílik őszintén beszélgetni velük, beavatnak akár az alkotás részleteibe, akár az élet apró-cseprő dolgaiba, akkor én ezt valamiképpen vissza szeretném adni.

"Az értékekeket, amelyeket a szüleimtől kaptam, szeretném valamiképpen visszaadni a közösségnek." Fotó: Hirling Bálint - Origo

A Hadik Irodalmi Szalon indításával megpecsételődött a sorsom: biztos vagyok abban, hogy nem szeretnék mást csinálni, jól döntöttem. Bár próbáltak lebeszélni az irodalomról, én azt látom, hogy mostanában több beszélgetős sorozat indul el, tehát talán mások is felismerték, hogy különböző témák kapcsán leülni és beszélgetni egymással, egymás szemébe nézni és ezzel közösséget építeni működőképes modell. Számomra ehhez társul a kultúra és az irodalom.

Ebben megtaláltam a boldogságot

és azt a kifejezési formát, amelyet talán mindannyian keresünk az életben: hogy mi az, ami mi vagyunk a világban. Én az irodalomban és a közösségépítésben érzem otthonosan magam.

Előfordul, hogy egy rendezvény apropója egy konkrét esemény, évforduló vagy könyvbemutató. De honnan adódnak a nem hétköznapi gondolattársítások, amikor olyan meghívott vendégek találkoznak egy Hadik-esten, akikről nem gondolnánk, hogy volna köztük közös nevező? Ezek az ötletek hogyan születnek, és hogyan jutnak el a megvalósításig?

Ez is gyerekkoromból adódik, mert nálunk, a nappaliban olyan emberek ültek, akikről nem gondolnánk, hogy van köztük közös nevező. Az ember általában csak egyértelmű összefüggéseket lát: író az íróval, festő a festővel barátkozik. Miközben én azt láttam édesapámtól, egy pillanatra visszatérve az irodalomra, hogy egy versen belül megfér fizika, orvostudomány, költészet, földrajz, barátság, szerelem. A könyvespolcunkon is ott állt minden könyvtípus, több ezer példányban. Édesapám ugyanazt adta át nekünk, amilyen széles spektrumból ő közelítette meg a világot: hogy valóban az embert nézzük, az emberi kapcsolódásokat, a barátságokat, a személyes szálakat, és sok esetben ezek után lehet majd kibontani a világot.

Az első estek a Hadikban úgy alakultak, hogy a saját világunkat próbáltam bemutatni.

Meghívtam édesapámat Konok Tamással és Féner Tamással együtt. Legendás barátság fűzi össze őket, de a külvilág számára ők három különböző alkotó, egy festőművész, egy fotóművész és egy költő. Tartottunk aztán estet a római emigrációról, mert fontosnak gondoltam, hogy beszéljünk az emigrációs létről. Akkoriban még élt és eljött hozzánk Szőnyi Zsuzsa néni, és egy fantasztikus este kerekedett ebből Csorba Lászlóval, Sebő Ferenccel, Sebestyén Mártával. Egy kis Triznya-kocsmát hoztunk létre a Hadik Kávéházban!

De szintén nagyon izgalmas volt, amikor Vázsonyi János 40. születésnapját ünnepeltük, és ebből az apropóból olyan írókat hívtam meg, akiknek az ünnepelt már zenésítette meg verseit. Így tudott leülni egy asztalhoz Kukorelly Endre, Peer Krisztián és Bächer Iván, aki még zongorázott is a Hadikban ezen a különleges estén. De előfordult, hogy azt találtuk ki a kollegámmal, hogy fiatal, tehetséges női alkotókat mutassunk be, és megpróbáltuk azokat az összefüggéseket feltárni, ahogyan ők együtt dolgoztak. Nagyon érdekes dolgok derültek ki: Karafiáth Orsit lefestette Verebics Kati, akit pedig megénekelt Tóth Evelin...

Azt vettem észre, hogy sokszor mintha megéreznénk ilyen kapcsolódásokat. Megesik, hogy meghívok valakit, és véletlenül derül ki, hogy éppen azzal az alkotóval lesz közös kiállítása, akit a következő alkalomra hívtam.

Létezik valamiféle mágia a Hadik körül.

"Létezik valamiféle mágia a Hadik körül." Fotó: Hirling Bálint - Origo

Különösen szeretem azokat az esteket, amilyenekre a kérdés is irányult: a Hadik arculatához tartozik, hogy kifejezetten különböző embereket egy-egy téma mentén leültessünk egymás mellé. De

szintén a mi specialitásunk a 6 éve útjára indított Generációk estje.

Megtisztelő, hogy ezt az ötletet sokan átvették. Alkotó szülőket hívunk meg alkotó gyerekeikkel együtt, és ebből legendás estek születtek: itt járt Esterházy Péter a fiával, Marcellal, Dés László Dés Andrissal, Cserhalmi György Sára lányával, Cakó Ferenc Dániel fiával, Závada Pál és Závada Péter, E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori igazgatója a lányával, Erdődy Orsolyával. Ezt a sorozatot, ahol a családban való alkotás és a családnak az alkotáshoz való viszonya mutatkozik meg, a jövőben is szeretnénk folytatni, akárcsak a „város-sorozatunkat". Volt Budapest-estünk, amikor a Prae-vel dolgoztunk együtt, és Budapest kapcsán kérdeztem alkotókat, hogy mit jelent nekik a város, ahol élünk, Cseh Tamást illetve Bereményi Gézát idézve.

Ezek a felkérések mind kreativitásra ösztönzik az alkotókat.

Komoly kihívás az, hogy az ember egy elfoglalt írónak, képzőművésznek, színésznek valami újat mutasson, de megpróbálunk olyan kérdéssel fordulni a művészekhez, amely számukra is öröm. Így, mire megérkeznek az estre, általában szerda este 7-re, addigra már bennük is akkora a vágy, hogy átadjanak valamit, mint amilyen lelkesen mi elkezdtük a programot szervezni.

De a kérdés, az ötlet megszületése csak az első lépés, ami után, feltételezem, rengeteg háttérmunka, szervezés, felkészülés, marketingtevékenység következik. Hogyan néz ez ki a gyakorlatban, akár egy napra lebontva?

Jó lenne, ha akár a saját barátaim, akiket hónapok óta nem tudok felhívni, látnák egy-egy napomat, mert akkor megértenék, miért maradnak el a személyes kontaktusaim. Megpróbálom a nap mind a 24 óráját kihasználni. Keveset alszom, és sok időt töltök aktív szervezéssel. Sajnos attól nem telik meg a szalon, ha kiteszem a program hírét egy közösségi oldalra.

Mindig mindent újra fel kell építeni.

Az embereket rengeteg impulzus éri, és szervezhetek bármilyen jó programot, ha nem jól hirdetem, és nem éri el a közönségét, kudarcra van ítélve. Ha nem ülnek ott elegen, nem lesz meg az az összhang a közönség, a moderátor és a fellépő között, amelyből egy klassz este születik.

Az estek szereplőivel előzetesen személyes megbeszélést tartunk, mert mindig jobban működik valami, ha azt az ember nem e-mailben vagy telefonon bonyolítja le. Ezekre a találkozókra nekem is szükségem van, és az alkotónak is, hogy érezze: ez egy megbízható dolog, és odafigyelünk rá. Ez napi 3-4 találkozót jelent, valamelyik kedvenc kávéházamban, legtöbbször a Hadikban, ami tényleg otthon a számomra.

2013-ban létrejött a New York Kávéházban is egy hasonló sorozatom, a New York Művész Páholy, amely a kollégáim ötletéből, a törzsasztal-programból indult ki. Én 2012-ben csatlakoztam, 2013-ban volt az első programunk. Már ott is havi rendszerességgel vagy még gyakrabban vannak rendezvényeink, amelyeket szintén fel kell építeni. Közben van egy kiadói csoport, akikkel közösen gondolkozom: a könyveiket, kiadványaikat igyekszem egy-egy beszélgetés kiindulópontjául használni. Emellett a Kieselbach Galériában dolgozom: az aktuális kiállítást, aukciót, párbeszédeket, kerekasztal-beszélgetéseket szervezzük, a napi teendőket végezzük a kollégáimmal. A közösségi oldalt is én kezelem, úgyhogy mindig fel kell készülnöm, hogy milyen verset, milyen szöveget párosítsak milyen képhez.

De az elmúlt hónapokban egy másik galériával kapcsolatban is vannak feladatai – az idei Art Market Budapest kiállítói között is szerepeltek.

Az Art Market Budapestet a hazai képzőművészeti élet egyik legvagányabb kezdeményezésének tartom. Első alkalommal tudtam én is egy galéria képviseletében részt venni ezen a kortárs művészeti vásáron. Ez a bizonyos galéria április 7-én nyílt a Várfok utcában, a Budai Vár lábánál. Fest;tisztít a neve, amely onnan ered, hogy a helyiség valaha egy régi tisztító volt. Megőriztük a régi cégért is, ami mögött az a gondolat húzódik, hogy a tisztítás fogalmát újraértelmezve próbáltuk továbbvinni.

Most is tisztítunk, de ezúttal már lelket, érzést, életet.

Két filmes kolléga, a két tulajdonos irányítja a galériát, Csáky Attila filmproducer és Szecsanov Martin operatőr. Ebből fakadóan mind a projekteknél, mind a kiállításoknál

a filmes látásmód különbözteti meg a többi kortárs képzőművészeti galériától a Fest;tisztít anyagait.

A megnyitó óta minden hónapban volt egy kiállításunk, az Art Market Budapest Art Photo szekciójában pedig szintén egy filmes különlegességgel próbáltunk izgalmat csempészni a kínálatba. 1992-ben Magyarországon állított ki Gilbert&George, a világhírű brit képzőművész páros. Attiláék akkor filmet forgattak róluk, egy kubai-német származású képzőművész hölgy, MEKS (Manuela-Esther Kreissl-Sanchez) pedig fotókon örökítette meg a forgatást. Ez egy limitált szériás sorozat, most, a Fest;tisztít standján volt először kiállítva a képekből egy nyolc darabból álló válogatás, illetve az Art Marketen volt a film bemutatója is. Emellett egy külön falon az eddigi és jövőbeli művészeink is bemutatkoztak a standon különböző műveikkel, legyenek azok fotók vagy festmények. Így reményeink szerint sok érdekességet megtudhattak a látogatók a Fest;tisztít galéria pár hónapos múltjáról, miközben egy különleges anyaggal igyekeztünk hozzájárulni az Art Market Budapest sikeréhez.

Juhász Anna a Millenárison, a 2016-os Art Market Budapest helyszínén Fotó: Hirling Bálint - Origo

Ezt a rengeteg munkahelyet próbálom tehát egy-egy napon belül összeszervezni, miközben este vagy nekem van egy-egy fellépésem és beszélgetésem, vagy megpróbálok töltődni, eljutni színházba, irodalmi estekre. Hiszek abban, hogy fontos látni egymás munkáját. Mindezen túl pedig édesapám életművét is gondozom.

Miben nyilvánul meg pontosan az életmű gondozása?

Decemberben halt meg édesapám, és édesanyámmal együtt elkezdtem az életművével foglalkozni. Úgy gondolom,

édesapám már életében halhatatlanná vált.

Nemcsak nekem és a nővéremnek adott át a neveltetésünkön keresztül rengeteg gazdagságot azzal, hogy hogyan lássuk az életet, de az olvasói körében is óriási öröksége van. Hatalmas gondolkodóról van szó, aki nemcsak költőként, hanem emberként is mindent meg tudott mutatni, amire csak vágyni lehet. Hűségben és boldogságban élt a feleségével 40 évig.

Gyerekkora óta halmozta fel a tudást. Napszámos volt Bián, édesapja kőműves volt, anyukája mosónő. Ebből a sorból gyalog járt fel Budapestre, hogy iskolába járhasson. Már próbálkozott versekkel, de a pamutgyárban volt munkás, hogy fenn tudja tartani magát. Emellett kezdett el írni, amikor már felismerték a tehetségét. 1951-ben édesapja meghalt, akkor ő vette át a családfői szerepet. Addigra már

Kossuth-díjat kapott, pedig, mindekkor, bárhogy számoljuk, mindössze 23 éves volt!

Ez egészen elképesztő. Ehhez odafigyelés, precíz munka, nagyon tudatos élet kellett. Édesapám, bár nagyon érzelmes ember volt, sok esetben igen tudatosan építette az életművét is. Rengeteg dolgot hagyott hátra, így az életművének gondozása az archiválás mellett mindig jelent egy-egy aktuális munkát is: irodalmi estet szervezünk, nyáron kiállítás is volt az emlékére. Most pedig nyertünk egy pályázatot, így, ha minden igaz, filmet fogunk készíteni édesapámról, ami valószínűleg a 90. születésnapjára készül el.

De édesapám közösségi oldalát is kezelem, mert

az életben és a munkában az egyik legfontosabb dolog a folyamatos jelenlét. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy lazítsunk.

Ebből a szempontból ösztönösen érzett rá a 21. század követelményeire, vagy tudatosan kellett képeznie magát? Az estek háziasszonyaként rátermett moderátornak is kell lennie – a műsorvezetői készségeit hogyan fejlesztette?

Sok az ösztönös elem, és valamennyire megpróbáltam magam képezni. Én bölcsész vagyok, azaz irodalmár, kommunikáció szakot vagy bármilyen kommunikációs képzést nem végeztem. A legérdekesebb az, hogy még az egyetemen is olyan szégyenlős voltam, hogy a felelés és a vizsgázás óriási stresszt okozott: egyszerűen nem mertem kiállni emberek elé. Középiskolában minden óra előtt odamentem a tanárhoz, hogy ha engem szeretne ma feleltetni, akkor én inkább kisdolgozatot írok. Próbáltam visszakövetkeztetni később, hogy ez vajon miből adódhat. Arra gondoltam, hogy nálunk egy olyan tiszteletelvű nevelés volt, annyira édesapánkon próbáltuk tartani a fókuszt, olyannyira csak az ő részéről szoktuk meg a szereplést, hogy ez egyfajta visszafogottságot kölcsönzött mindenkinek körülötte. Amikor viszont kimentem Rómába, és egyedül kellett megállnom a helyemet és egy nyelvet is megtanulnom, nem volt kérdés, hogy el merem-e mondani, amit akarok. Ez

a családtól való függetlenedés adott egyfajta önbizalmat, új látásmódot.

Az olaszországi évek után már nem izgultam: már szívesen adom át a mondandómat.

Persze, ez elméletben szépen hangzik, de az első Hadik Irodalmi Szalont úgy indítottam el, hogy szemüvegben, papírról olvastam fel a szövegemet. Visszagondolva csodálom, hogy a már akkor is száznál több fős közönségből mindenki biztatott. Édesapám elolvasta az előzetesen megírt szövegeimet, javított, segített, támogatott.

Haláláig ott ült minden esten: a jelenlétével óriási erőt adott,

nemcsak nekem, de a fellépőknek is. Különleges aurát teremt, ha egy ilyen ember ott ül valahol.

"A közönségből mindenki biztatott, édesapám segített, támogatott." Fotó: Hirling Bálint - Origo

Sokszor befolyásolta a fogadtatásomat, hogy én Juhász Ferenc lánya vagyok,

és én nagyon büszke vagyok az édesapámra. De ez nagy feladat is: ha valaki egy híres ember gyermeke, és ezt komolyan is veszi, akkor bizonyítania kell, mert nem hozhat szégyent az édesapjára!

Ehhez társult minden, amit az élet más területeiről megtanultam. Például, prezentálni magamat és a munkámat. Hiszek abban, hogyha egy szellemi üzenetet kell átadni, abban nagyon fontos a személyesség. Ma már a kolléganőmmel közösen kezeljük azokat az oldalakat, ahol egy-egy projektet is be tudunk mutatni. Sokat dolgozunk azon, hogyan építsük föl egy-egy művészeti sorozat arculatát, hogyan áll össze a közönség. Nekem kifejezetten fontos, hogy egyszerre legyünk fiatalosak és hagyományőrzők.

Van egy elég gazdag bázisközönségünk, aki a közösségi oldalunkat és a rendezvényeinket is látogatja. Az esteken a személyesség más értelemben is fontos. Én ugyanis nem tanultam a szakmát, hanem valóban a saját családi vonalamat szeretném továbbadni. Tehát én soha nem egy felkészült riporterként vagy kívülállóként kérdezek valakit, hanem

valamiképp mindig belsős vagyok.

Mindig van egy személyes történetem, egy kapcsolódásom, egy gyerekkori emlékem, egy dedikált könyvem, vagy egy nézőpont, amelyet otthonról hozok. Mindig innen indítom el a beszélgetést, vagy ide térek vissza. Ugyanez jellemző a regisztrációra is. Egyesével válaszolunk kolléganőmmel a regisztrációs levelekre, mindenkivel van kapcsolatunk. Tudom, ki mikor volt beteg, kinek mikor házasodott a gyereke, felköszöntjük, akinek születésnapja van.

Odafigyelünk a közönségre,

mert mindenkivel meg kell találnunk azt a személyes kontaktust, amelynek kapcsán ő pedig a kultúrával fogja megtalálni a személyes kontaktust. Így ér össze a háló, és remélhetőleg akkor sikerül az, amit elterveztünk.

A fiatalabbak felé hogyan sikerül nyitni? A tizenévesekkel hogyan lehet érdemes megszerettetni az irodalmat?

Egy különleges nevű tizenéves leányzó, Aida, körülbelül háromnegyed éve egy közösségi oldalon talált meg engem. Észrevettem, hogy minden verses posztot, amiket naponta kiteszek, ő kedvel, megoszt, kommentál, és nagyon aktívan részt vesz az irodalmi munkában. Megismertem őt személyesen, azóta több rendezvényemre is eljött a szüleivel együtt. Kíváncsi voltam, hogy neki mit jelent a kultúra. Ez nekem magától értetődő, de vajon egy tizenéves kislány miért akkor érzi magát legjobban, ha Szabó Lőrincet vagy Kosztolányi Dezsőt olvas? A szülei arról meséltek, hogy a mai világban milyen ritka tendencia, hogy valaki ebben a korban könyveket olvasson, és ne az iPadjét nyomogassa. De az Aidával való beszélgetés kapcsán rájöttem, hogy az olvasás igenis mindig az életünk része lesz.

Ezt a lángot kell tehát ébren tartani.

Valóban máshogy kell egy fiatalhoz szólni, mint az idősebb generációhoz, de mindenkinek szüksége van a kultúrára. Nyilván úgy lehet topon lenni a folyamatosan változó világban, ha az ember fiatalít, a témát ehhez rendezi. Amikor a Hadik Kávéház idén ősszel megújult, Újbuda vagányait mutattuk be: Karafiáth Orsolya, Legát Tibor és Kiss Tibi volt a vendégem. Sokakat vonzott, hogy egy emblematikus zenész, aki a kerületben lakik, hogy beszél a kultúráról, milyen a képzőművészethez vagy a vershez való viszonya, mit jelent neki a szöveg, és hogy alakítja ki a saját hangját? Ennek is van helye a Hadik Irodalmi Szalonban.

Hasonló várható most októberben is, amikor a nehéz, ámde kihagyhatatlan történelmi témát, 1956-ot, október 23-át, november 4-ét, tehát a forradalmat tesszük a középpontba. Nem szakértőkkel, nem történészekkel fogunk beszélgetni, hanem egy múlt héten bemutatott projekt kapcsán zenészeket és kifejezetten fiatal alkotókat hívtunk meg, hogy azt vizsgáljuk: mit jelentett egykor a szabadság, és mit jelent ma? Mi már valamit kézhez kapunk, amiért 60 évvel ezelőtt hatalmas küzdelmet kellett az embereknek vívnia! De vajon

mi tanultunk-e az ő küzdelmükből? Tudunk-e élni az ő harcukkal? Értjük-e, hogy mit jelent szabadnak lenni,

illetve mi milyen forradalmakat vívunk meg ma az életünkben? Itt nem politikáról van szó, hanem emberségről, figyelemről és arról, hogy valóban tudunk-e mit kezdeni azzal, amit örökül kaptunk? Ligeti Györgytől Németh Juciig, Mórocz Tamástól Pajor Tamásig számos vendégem lesz, akikkel ezt a kérdést fogjuk kicsit másképp megvilágítani.

Pontosan milyen projekthez kapcsolódik ez az ötlet?

Az est összekapcsolódik a CAFe Budapest fesztivállal, ami számos művészeti ágat bevonva a kultúrára, a magyar értékekre helyezi a hangsúlyt. Már többször működtünk együtt a szervezőkkel. Régebben is volt irodalmi est a Hadikban a zene mentén, A zene hatalma címmel. Most arra irányult a felkérés, hogy 1956-hoz kapcsolódóan zenés irodalmi programot hozzunk létre, emblematikus fiatal előadókkal, és új zeneszámok szülessenek, klasszikus versekhez. Elkezdtem tehát olvasni 56-hoz kapcsolódó írásokat, verseket, szövegeket. Foglalkoztam is nemrég a témával, mert édesapám hagyatékából éppen előkerült egy fantasztikus Ferenczy Béni-rajz, amely 56-ban készült az akkor 28 éves költőről, Juhász Ferencről. Ők együtt élték át a forradalmat. Egy tank elállta Ferenczy Béniék házának ajtaját, ezért beszorultak, és

ez a rajz volt az utolsó, amit Ferenczy Béni még jobb kézzel rajzolt,

mert agyvérzést kapott ott, a forradalom alatt. Úgy kellett őt kimenekíteni. Utána egyébként tovább folytatta a képzőművészeti munkát, már bal kézzel. Elkezdtem felgörgetni az előkerült képhez kapcsolódó szálakat, és éppen ekkor talált rám a megkeresés.

Juhász Anna legközelebb az 1956/2006 Szabadság, hit, forradalom - egykor és ma című esten lesz a Hadik Irodalmi Szalon háziasszonya Fotó: Hirling Bálint - Origo

Különleges előadás jött létre, amelyhez rövidfilmek is készültek. Hét 56-os túlélővel beszélgettünk, akik fiatalon részt vettek a forradalomban. Őket kérdeztük meg, hogy

hogyan indult az a nap? Hogyan ébredtek föl? Benne volt-e a levegőben, ami aznap történt?

Mit csináltak reggel, hogyan indultak el otthonról? Mi volt az a hatalmas motiváció, amiért, akár tizenévesként, kimentek az utcára, és olyan kiállást tanúsítottak, amilyenre nem volt még eddig példa? Az izgalmas beszélgetések mellett bő 10 verset válogattunk ki a szóba jöhető rengetegből, a végső listát odaadtuk a zenészeknek, neves énekesek pedig felénekelték a dalokat zenei alapra. Radio_56 címmel, október 15-én volt a Bálnában az előadás, de úgy gondoltuk, annyira gazdag ez a program, hogy az előadást kiegészítjük azzal, hogy beszélünk róla. Így eljuthat a közönséghez magán a produktumon túl az, hogy mi, akik részt vettünk a projektben, mit gondolunk 56-ról? Mi a forradalom mai fiataloknak szóló üzenete? Így aztán az előadás fellépői, a zenészek, a rendező és a forradalom túlélői is ott lesznek a Hadik Kávéházban október 19-én, hogy egy különleges beszélgetésen, közös zenélés mellett tudjunk emlékezni a magyar forradalom 60. évfordulójára.

Amikor valaki ennyi, különböző műfajban tevékenykedő művésszel van körülvéve, biztosan akkor is kedvet kapna az alkotáshoz, ha nem örökölte volna ráadásul az irodalmi vénát. Eljön az a pillanat, amikor mások munkásságának bemutatása helyett a saját művei kerülnek majd előtérbe?

Igen, nagyon közelítünk efelé. Novemberben is meg fog jelenni egy novellám az Alibi sorozatban, ahol a pillanat volt a téma. Ebben a periodikában mindig egy adott témához kapcsolódóan kér fel a szerkesztőség alkotókat, hogy fogalmazzák meg a gondolataikat. A pillanat kapcsán én hét pillanatot vettem végig, amelyek édesapámmal meghatározó élményt jelentettek, amelyeket örökül viszek tovább. Ezzel, azt gondolom, egyrészt az elengedési folyamat vége felé, másrészt egyfajta nyitásnak a kapujában állok. Már próbálgatom az írást egy ideje, és most ismét megbizonyosodtam arról, hogy ez nekem nagyon otthonos.

Vágyom arra, hogy minél többet írjak – legyen az egy saját regény vagy egy dolgozat az egyetemre. Édesapám a témája a PhD-mnek, de lehet, hogy azt az írást egy könyv formájában fogom befejezni. Számos más könyvterv is áll előttem. Bár

a kultúraterjesztés valóban egy misszió a számomra,

ha elhisszük a régi mondást - márpedig én elhiszem - hogy „Az állandóság a változásban van.", akkor, ha megtaláltuk a mondanivalónkat, a kifejezési forma tud változni. Én mélyen hiszek a rendezvényekben és az irodalmi estek közösségteremtő erejében, de azt gondolom, hogy

az én jövőm az írás.

Szép finoman, módjával fogom áthelyezni rá a hangsúlyt, mert nehéz leszokni a szervezésről, amit nagyon szeretek, de egyre jobban be fogom engedni az írást az életembe. Egyre határozottabban érzem, hogy az egy olyan forma, amely már régóta hiányzik, és itt van, a kezemben. Csak időt kell adni hozzá magamnak: leülni, elővenni a papírt és a tollat, és leírni azt, ami bennem van.