Nem kell magunkkal cipelnünk a fájdalmas emlékeket
Aurora interjú a Szigeten 2016 augusztus 16-án
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A még mindig csak 20 éves norvég énekesnő-dalszerző, Aurora Aksnes elhozta magával minden kislányos, naiv báját és bűvöletét a Sziget Fesztivál forgatagába. A kontinens egyik legnagyobb sátrában, az A38-on lépett fel izgalmas, sajátos hangulatú dalaival. Egyike azoknak, akik különlegessége megfűszerezi a Szigetet, és akik miatt még mindig érdemes odafigyelni a délutánokra is. Korunk gyermeke, amely azt jelenti, hogy teljesen véletlenül fedezték fel őt a neten. Rövid időn belül zenekarral turnézó előadóvá nőtte ki magát. Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy melyikünk mennyire fáradt már.
Te miért is vagy fáradt?
Ó, hát azért, mert egyhuzamban rengeteg fesztivált koncerteztünk végig. Városról városra utazunk mindennap. Tök jó móka is egyben, persze, csak sajnos a legtöbb esetben tényleg az van, hogy valahová megérkezünk, este koncert, aztán másnap már megyünk is tovább. Itt Budapesten viszont több napunk is van, úgyhogy végre tudok majd sétálni a szállodához közeli gyönyörű parkban!
Az első lemezed kicsit több mint egy éve jelent meg, ami ugye nem is kislemez, de nem is album. 18 éves voltál akkor. Egy évvel később meg már szerteszét turnézol a világban, és akkora helyszíneken lépsz fel, mint a hatalmas OTP Bank– A38 Színpad a Szigeten. Fel lehet ezt fogni?
Most, hogy mondod, ez nagyon fura. Főleg úgy, hogy én gyerekként nem ábrándoztam arról, hogy majd sztárként színpadon állok, nem ugráltam és énekeltem a tükör előtt. Tényleg nem volt bennem ilyen. Viszont nagyon szerettem dalokat írni, mert az boldoggá tett. Mondhatjuk, hogy hobbi volt. Bármi más eszembe jutott, hogy mi leszek majd, ha nagy leszek. Űrhajós, akármi. Aztán egyszer csak így alakult. Mondhatni véletlenül.
Valaki hallott engem énekelni, felvette videóra, kitette a netre, egy kiadónál rátaláltak a felvételre, küldtek nekem egy üzenetet, hogy nem szeretnék-e találkozni velük.
Fura volt. Olyan hirtelen történt minden. Most meg már csomó fellépésem van, tévéinterjúk. Tényleg nagyon fura.
Mondhatjuk, hogy ez a munkád?
Abszolút. Sokat és keményen kell dolgozni azon, hogy itt lehessünk. Szóval tudom, hogy mi van egy-egy ilyen koncert mögött. Jól működik, és tudom, hogy miért működik jól. De hát persze, hiszen csomót melózunk! Meg van azért ebben szerencse is. Nyilván ez is kell a zenei világban, enélkül nem működne. Nem is történik meg mindenkivel, lehet akár nagyon tehetséges. Érdekes az, hogy kinek jön össze a siker, és kinek nem. Egyébként pedig igen, ez életem első munkája.
Ha nem tévedek, akkor te nem vagy profi zenész, igaz?
Nem tanultam zenélni az iskolában, valóban. Sok hangszeren játszom, de mindegyiket magamtól tanultam meg.
Nem nehéz így együtt dolgozni a képzett zenészekkel, akik esetleg teljesen másként gondolkodnak? Ismerik a szakszavakat, a fogásokat, és esetleg más a látásmódjuk is, esetleg kevésbé ösztönösek, mint te.
Nyilván én másként írom a dalokat. Szerintem vannak, akik észreveszik azt, hogy a harmóniák, amelyekkel dolgozom, nagyon furák, nincs bennük logika. Bár szerintem nagyon jól szólnak. Bízom benne, hogy az emberek is így gondolják: nem teljesen normális, viszont jól szól, és szeretik.
Tulajdonképpen boldog vagyok, hogy nem az eszemet használom a dalok megírásához, hanem az ösztöneimre hallgatok.
Sokat tanultam azért az elmúlt időszakban a zene profi oldaláról is.
Nem kényelmetlen egyébként az, hogy míg te inkább az ösztöneidre hallgatnál, addig azért vannak szabályok is? Különösen, ha könnyen befogadható rádió- vagy fesztiválzenékről beszélünk.
Tisztában vagyok ezekkel, persze. Tudom, hogy nem működik minden mindenhol. Más kell otthonra, más kell egy fesztiválra vagy egy meghittebb klubkoncertre. Mást szeretnek a fiatalabbak, és mást az idősebbek. Sokat segítenek ebben a zenésztársaim egyébként – a setlistek összeállításában például. A szívemre hallgatva én is össze tudom állítani egy-egy koncert listáját, de azért jó hallgatni azokra is, akik vérprofik, és régebb óta vannak ebben. Együtt véglegesítjük a számaimat, és közben azért sokat átadnak ők is abból, hogy mi az, ami aztán végül majd tényleg jó lesz.
Mi van, ha esetleg már rutinból tudsz majd slágereket gyártani?
Hát az nagyon ijesztően hangzik! Azt mondjuk már most is tudom, hogyan építsek fel egy dalt, ha azt szeretném, hogy többet játsszák a rádiókban. De nem akarok ebbe belecsúszni. A legtöbb zene, amit hallok, mondjuk a rádiókban, lehet, hogy beindítják a lábaimat, és elkezdek hozzájuk bólogatni,
de nem hatnak a lelkemre. Nem mozgatnak meg belülről.
Amúgy mi akartál lenni eredetileg? Az világos, hogy az ember még nem nagyon tudja 16-17 évesen, hogy mi a fene legyen – én sem tudtam, pedig a szüleim már nagyon szerették volna –, gondolom előtted sem lebegett még pontos karrierút.
Én sem tudtam. Az biztos, hogy a sulit nem szerettem, és továbbra sem szeretem. Új dolgokat megtanulni és úgy általában tanulni nagyon szeretek, de nem olyan közösségbe kényszerített, intézményesített formában, ahogy az iskolában ezt elképzelik. Ez olyan, mintha minden állatot megkérnék arra, hogy akkor mostantól csak halat ehetnek, vagy mindenkinek fára kell másznia. Fura ez egyébként. Megmondják a sok különböző embernek, hogyan kell tanulni, milyen módszert kell követni, aztán mindenki orra elé odatesznek egy ugyanolyan tesztet. Szerintem ez nem túl jó. De visszatérve: gyerekként csomó ötletem volt, hogy mi legyek majd. Szerettem volna táncolni, másoknak dalokat írni, festeni, verseket vagy könyveket írni. Mindent szeretek, ami kreatív. Nem voltam benne biztos egyáltalán, hogy mivel is akarok majd foglalkozni, de azt mindig is tudtam, hogy valami többet és izgalmasabbat szeretnék, mint az átlag.
Azt meg tudod fogalmazni, hogy milyen is a zenéd? Nyilván a közönség minden egyes tagjának mást és mást jelent, mást okoz, más érzelmeket ébreszt. Neked miről szól?
Az attól függ, hogy melyik dalról beszélünk. Mindegyik más és más okból született. A legtöbb azonban nem rólam szól, hanem az emberekről, akiket megismerhettem, és a helyekről, ahová eljuthattam, dolgokról, amelyek megmozgattak. Jó és fájdalmas dolgokról egyaránt énekelek. Tegyük fel, hogy az élet maga egy hatalmas tenger. Ahhoz, hogy életben maradjunk, úsznunk kell. Úszunk és úszunk mindennap. Viszont minden egyes rossz dolog a világban egy-egy nehéz szikladarabbá válik, és a csomagomba kerül. Minél inkább megtelik a csomagom, annál nehezebb lesz úszni.
Azt szeretném a dalaimmal, hogy egy-egy ilyen nehezéket felhővé varázsolhassak.
Ez nem azt jelenti, hogy egy-egy ilyen fájdalmas emléket gyökeresen ki szeretnék irtani magamból és az emberekből. Csupán azt szeretném, hogy tudjuk azt, hogy ezeket nem kell elfelejtenünk, nem kell megtagadnunk, tudnunk kell a miérteket, de nem kell magunkkal cipelnünk őket. Nem szabad megadnunk nekik a hatalmat, hogy szomorúvá válhassunk és elsüllyedjünk miattuk. Ezért írok dalokat, és ezt remélem a dalaimtól: hogy segítenek könnyebben úszni és eltüntetni a szikladarabokat.
Aurora az interjú után nem sokkal megtartotta a koncertjét, amelyről élőben közvetítettünk percről percre tudósításunkban, és amelynek a hangulata olyan volt, hogy még a biztonsági őr is virággal a kezében integetett a kamerának. Fotógalériánkban pedig további képeket talál erről a koncertől is.