Hangutánzóból színész, színészből pedig filmes legenda lett Bencze Ferenc

Veszprém, 1987. október 5. Bencze Ferenc színművész, a veszprémi Petőfi Színház tagja. MTI Fotó: Ilovszky Béla

1924. október 4-én Nagyváradon született Bencze Ferenc, aki bármilyen karaktert meg tudott formálni. Románia után Magyarországot is meghódította játékával. Az áttelepülés után elsősorban filmszínész volt, alkalmanként játszott színházakban, azt is szerette, de a filmet még jobban. Teljesen mindegy volt, hogy éppen mit és hol alakított, két dolog mindig meghatározta a játékát: profizmus és félelmetes hitelesség. Eljátszott mindent, kivéve Rómeót – igaz, azt nem is akarta. Sokan ösztönös színésznek tartották, amit el is ismert, de rengeteg dolgot gyűjtött az ösztönös tehetsége mellé az utcán, autóbuszon és még a borozóban is. Bencze Ferenc olyan színész volt, aki egyszerűen minden szerepében jó. A művész idén lenne 92 éves.

Az egyik legkarakteresebb arc a magyar színház- és filmművészetben, a rendezők álma. Szerencsére az álom nem maradt a rendezők fejében. Ugyanis Bencze Ferenc annyi mindent pakolt hozzá a megjelenéséhez, hogy bődületes valósággá változtatta a rendezők és a nézők álmait a színházban és a filmeken egyaránt. Adott hozzá ösztönt, kedvességet, csibészséget, örömöt, szomorúságot. Az életet passzírozta bele minden egyes szerepébe. Ez különböztet meg egy karakteres arcot a színésztől. Bencze Ferenc pedig színész volt, ráadásul – nyugodtan mondhatjuk – a legnagyobbak egyike.

Bencze Ferenc 1987-es portréja Forrás: MTI/Ilovszky Béla

Nagyvárad: Libából színész

Bencze Ferenc Nagyváradon született és nőtt fel. Talán nem tiszteletlenség leírni, hogy igazi csibész volt, emellett pedig rengeteget sportolt.

Csak ló ne legyen!

Másfél évig bokszolt diákkorában, majd futballozott a nagyváradi NAC csapatában – az ifjúsági, később pedig a tartalékcsapatban. De pingpongozott és kosárlabdázott is. Egyszer azt mondta, „tízféle sportban is jártas vagyok, de ha lovat látok, reszket a gyomrom”. Ez azért is érdekes, mert a K.O. című filmben éppen lovas kocsit kellett vezetnie, de csak a jelenet sikeres felvétele után mesélte el félelmét a rendező Rényi Tamásnak. Aki erre azt mondta, „nem is látszott rajtad”. „Színész vagyok” – válaszolta humorosan Bencze.

A Nagyváradi Színházba kisportolt testtel és kiváló tánctudással érkezett 1946-ban. A pályaválasztás egyik érdekessége, hogy egy barátja kérdezte meg tőle, hogy nem akar-e a tánccal pénzt keresni. Erre visszakérdezett:

Mennyit fizetnek?

Valószínűleg akkoriban nem keveset, mert Bencze Ferenc valóban elment a Nagyváradi Színházhoz. Egy régi interjúban azt mondta, hogy népszerűsége és sikerei ellenére természetesen az ő pályafutásában is voltak buktatók. Ilyen volt például az első lépés, amikor bejelentkezett a váradi színháznál. Ugyanis itt, de igazából Románia-szerte mindenütt a szépfiús, sármos megjelenés jelentett előnyt. Azt mondta erről Bencze Ferenc, „akárhogy nézzük is, a legjobb indulattal sem feleltem meg ennek a követelménynek”. Sokan támadták is ezért azok közül, akik szerint a külsejével nem volt keresnivalója a színpadon. Szerencsére ezek a támadások elmaradtak, helyette azonban lassan jött a szakmai elismerés és a sikerek.

Bencze Ferenc Az új ember kovácsa című Makarenko-előadás portréján Forrás: Csermely Gábor

A hozott tánctudás mellett volt még valami Bencze Ferenc tarsolyában, amit már a nagyváradi társulat tagjaként kamatoztatni tudott. Ez pedig a hihetetlen hangutánzó képessége volt. Főleg

állathangokban volt nagyon erős.

Tehát amellett, hogy kezdőként énekelt a kórusban és táncolt a karban, többször beugrott hangokat adni a színfalak mögül. Állítólag nagyon jó komondor volt, de többféle macskát is tudott imitálni, a kakas alaphangnak számított a repertoárjában, a legkiválóbb mégis a liba volt. Azt mondták, hogy a világon senki nem tudott úgy gágogni, ahogy ő. Innen is kapta becenevét, a Libát.

Horkolni is tudni kell

Emlékezetes hangutánzó beugrása volt Nagyváradon egy Víg özvegy előadáson körülbelül 1948-ban. Delly Ferenc játszotta Danilót, a kissé korhely diplomatát, aki a színpadon próbál kialudni egy átpezsgőzött éjszakát. Ilyenkor rendszeresen Bencze Ferenc, azaz Liba bújt be a színfalak mögé, és rákezdett. Amellett, hogy valószínűleg jobban tudott horkolást mímelni, mint Delly Ferenc, azért is volt szükség a segítségére, hogy a főszereplő nehogy berekedjen.

Tánccal, énekkel és hangokkal indult a karrierje, és szép lassan jöttek a kisebb szerepek is. Aztán egy igazgatóváltás után hirtelen megváltak tőle. Az akkori új, fodrászból lett igazgató felmondott neki, mert nem illett bele a megálmodott koncepcióba. Bencze Ferenc ezért kisebb társulatokhoz csatlakozott, akikkel Romániát járták, tájoltak. Az exfodrász koncepciója – szerencsére – nem valósult meg Nagyváradon, hamar otthagyta az igazgatói széket, így Bencze Ferencet is visszahívták a társulathoz, ahol 1958-ig játszott. Ekkor már külön pénzt fizettek neki a hangutánzós szerepekért, így többet is kapott, mint „egyszerű” színészgázsit.

Liba récéje - Bencze Ferenc porcelán récéje, amit mindenhova magával vitt Forrás: Csermely Gábor

Kolozsvár

Nagyváradról még 1957-ben telefonált a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendezőjének, Szabó Józsefnek, hogy menne. Ment is. 1958-ban felvették a társulatba, ami nagy váltást jelentett akkor. A családias hangulatú nagyváradi társulat után szinte arisztokratáknak számítottak a kolozsvári művészek. Azonban nem lehet meglepő, hogy a jó kedélyű, közvetlen Bencze Ferencet hamar befogadták. Új színt vitt a klasszikus hagyományokra épülő kolozsvári színházba. A klasszikus szerepekbe is a modern embert vitte, és ezt jól fogadta a társulat, no meg a közönség is.

Kolozsváron akkoriban öt kategóriába osztották a színészeket, és Benczét harmadosztályú színészként szerződtették, amiért ő mindent beleadott a kisebb szerepek figuráiba is, hogy feljebb jusson a ranglétrán. Egy interjúban így emlékezett vissza: „az egyik vígjátékban

sikerült elkapnom a figurát,

a darabbal pedig bejutottunk a romániai színházak bukaresti országos döntőjébe”, ahol nyolc egyéni díjat osztottak ki a színészeknek. Sokat elárul Bencze Ferenc őstehetségéről, hogy hat bukaresti és egy vidéki román színész mellett ő volt az egyetlen magyar, aki díjat kapott. Így a díjkiosztó után egyből a második kategóriába került, nem sokkal később pedig az elsőbe.

A kolozsvári időkben

kezdett filmezni.

Első filmszerepét az 1964-es Akasztottak erdejé-ben kapta. Ekkor még járatlan volt a kamerák világában. Az egyik első jeleneténél észre is vette, hogy dől a nevetéstől a stáb egy része. Akkor azt gondolta, talán ennyire tetszett nekik a játéka. Csak később derült ki, hogy igazából azon nevettek, hogy – színházból érkezőtől megszokott módon – nagyon teátrális mozdulatokkal játszotta el a jelenetet.

Azonban nem kellett neki sok idő, hogy a filmhez igazítsa játékát, hamar belejött, és ezt a szakma is látta – nemcsak Romániában, hanem Magyarországon is. 1970-ben például már játszott a Bacsó Péter rendezte Kitörés-ben.

Bencze Ferenc fotóönarcképe

A magyar film aranykora: Budapest

A kolozsvári és a budapesti évei között nehéz meghúzni egy éles határvonalat. Ugyanis Bencze Ferenc 1977-ben települt át Magyarországra, de már a '70-es évek legelejétől folyamatosan játszott filmekben. Ingázott. Szakmai szempontból tehát elnyúló ez az átmeneti szakasz.

Már az ingázások filmjeinél érezhető volt, hogy Bencze egyértelműen meghódította a román után a magyar filmművészetet is. Szó szerint kapkodtak érte. Pénteki napon költözött Budapestre, szombaton szerephez festették a haját, hétfőn pedig már a frissen alakult filmgyári társulat tagja volt. Színházakba is rengeteget hívták játszani, de szigorúan vendégszereplő maradt. Pesten szándékosan nem szerződött társulathoz, ugyanis

nem szerette a fúrást-faragást.

Megszámlálhatatlan tévé- és játékfilmben játszott, itt csupán néhányat emelünk ki.

A Kitörés után két évvel már szerepelt a szintén Bacsó rendezte, nagyon nyomasztó filmben – ez volt a Forró vizet a kopaszra! 1973-ban pedig már egyenesen rá írtak egy főszerepet. Az Egy kis hely a nap alatt című filmet Szász Péter rendezte, és a forgatókönyvet is ő írta. Bencze Ferenc alakítása mérnöki, mégis tökéletesen életszagú. Valószínűleg akkor is az lett volna, ha nem rá írják a főszerepet, hanem „csupán” kapja. A filmről és a szerepről később azt mondta, hogy „nem rajongok azért, ha rám írnak egy szerepet, mert

színész vagyok. Szeretek idomulni a szerepeimhez, szeretek átváltozni – és tessék, magamat kellett eljátszanom.”

Bencze Ferenc és Juhász Jácint a Hívójel című magyar tévéfilmben, amely egy megtörtént vonatbalesetet dolgoz fel Forrás: Csermely Gábor

A pándoki pártagitátor, T. Gyula szerepében Bencze Ferenc elragadja a nézőt. Ragályi Elemér volt az operatőr, és nagyon jól rásegített erre az elragadásra. A táncszerű kameramozgásokkal szinte berántja a nézőt T. Gyula fővárosi kapkodásába és szervezkedésébe. A pártembernek több intéznivalója is van Budapesten: szimfonikus zenekart szerezni karmesterestől, vigyázni a pándoki szurkolókra a Fradi elleni meccsen, és végül egy privát cél az önfejlesztés jegyében – levizsgázni marxizmusból.

Az elején még nem sok pénzt tennénk T. Gyula sikereire, de miután

beindul a régi pártharcos, és elkezdi mozgatni az embereket,

már meg sem lepődünk azon, hogy a válófélben lévő, félhippi házaspár rábízza a gyerekét, pedig csak aznap ismerkedtek meg vele. Egy ilyen telitalálat filmhez nem kellett más, mint Bencze Ferenc. Tehát ösztön, tehetség és az a képesség, ahogy a hús-vér embert vitte a játékába.

A másik 1973-as filmjével szintén nagy sikert aratott, ez volt A plusz mínusz egy nap, amit Fábri Zoltán rendezett. Bencze Ferenc ebben a Veri az ördög a feleségét-ből is jól ismert Anatol Konstantinnal játszik hatalmasat. Bencze az alakításáért 1973-ban a Magyar Játékfilmszemle, 1974-ben pedig a Magyar Filmkritikusok díját kapta.

1976-ban pedig játszott a sokak által – jogosan – az egyik legjobb magyar filmnek tartott Az ötödik pecsét-ben. Ami

éppen azért az egyik legjobb magyar film, mert több zseniális színész mellett Bencze Ferenc is játszik benne.

A filmet szintén Fábri Zoltán rendezte Sánta Ferenc regénye nyomán. Bencze Ferenc olyan tökéletes kocsmárost alakított, hogy valójában nem belebújt a csapos szerepébe, hanem lefektette a csaposság alapjait. A színpadon, a filmen és az életben egyaránt.

Két évvel később, 1978-ban jelent meg újabb filmes nagydobása K.O. címmel. A forgatás éppen Bencze Ferenc Magyarországra költözése miatt csúszott egy hónapot. A filmet egyébként Rényi Tamás rendezte. Bencze Ferenc a filmben egy öreg bokszolót alakít, akinek fia készül a csúcsra jutni. A kiöregedett sportoló megformálása hajszálpontos. Ennek egyik bizonyítéka, hogy Bencze Ferenc megkapta a legjobb férfialakítás díját a III. Kairói Filmfesztiválon. A versenyen 29 ország indult 34 filmmel, és

Bencze Ferenc olyanok előtt végzett, mint Richard Burton, Richard Harris vagy Hardy Krüger.

Bencze Ferenc Arany Nofretete szobra, amelyet a Kairói Filmfesztivál zsűrije ítélt neki Forrás: Csermely Gábor

A K.O. után még bőven voltak filmjei, végül 1985-ben ment nyugdíjba. Ez azonban nem jelentett tétlenséget, mivel haláláig folyamatosan játszott színházakban, sorozatokban, tévé- és játékfilmekben. Bencze Ferenc 65 évesen, 1990-ben halt meg.

Az örök ismerős

Bencze Ferenc játékának alapja a hitelesség. Ez pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy a néző mindig úgy érzi, hogy ismeri valahonnan ezt az embert. Éppen azért, mert pont úgy játszotta el a különböző karaktereket, mint amilyenek azok az életben. Sőt, jobban.

Sokan azt mondják Bencze Ferencre, hogy ösztönös színész volt. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, talán inkább áldás is. Maga is beismerte, hogy van igazság az ösztönösségében, de ez még nem elég a színészethez. Azt mondta, ahhoz még kell az is, „ami az utcán, autóbuszon és még a borozóban is ragad az emberre”. Az ösztönös tehetségéhez valószínűleg hangyaszorgalom párosult, hogy a rengeteg élethelyzetet, karaktert tudatosan elemezte és rögzítette. Vagy egyszerűen csak jól tudta őket előhívni, amikor épp szükség volt rájuk. Bárhogy csinálta is, zseniális volt, mert

Bencze Ferenc mindenben jó.

A Bencze-féle elsöprő erejű hitelesség valószínűleg nem csupán ebből az ösztönösségből és az utcai gyűjtésekből fakadt. Kellett hozzá a megnyerő személyiség és a szemmel látható életszeretet is. Rengeteg barátja volt, mindenkit megnevettetett. Szenvedélyesen gyűjtötte a lemezeket – főleg a népzenét és a dzsesszt szerette. Gyűjtötte még előadásai színházi plakátjait és színlapjait is. Gyűjtötte a festményeket, és rengeteget fotózott. A fenti fekete-fehér kép is egy fotóönarckép. Így látta magát Bencze Ferenc, „mindenki ismerőse”.