Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Hogy Erdélyben miféle „magyartesztről" értekeztem? Meg hogy „nem a vér köt minket össze, hanem a kultúra"? Ezeket kérdezte legutóbb, és most igyekszem bizonyítani, hogy zenei szempontból igenis létezik csalhatatlan önvizsgálat, ötperces gyorsteszt – patika és kultúrantropológus felkeresése nélkül! (Elnézést, két levéllel is adós vagyok, most majd háromnaponta igyekszem utolérni önmagam...)
Történt pedig, kedves Néném, hogy még a nagy turnénk, a Kárpát-Haza Operatúra tervezési szakaszában, jó egy évvel ezelőtt úgy éreztem, kell vinnünk valami kézzelfogható ajándékot is. Végül egy gyermek-tornazsáknak is használható zsinóros zacskóba pakoltunk néhány kultúrkincset: az Operaház múltját bemutató képeskönyvet, a magyar operajátszás 200 évéről szóló animációs filmet, operás kitűzőt, és persze, külön az alkalomra nyomott műsorfüzetet (ezért is kellett fehér meg fekete zsák, hogy a csomagokat osztó kollégák meg ne buggyanjanak, hogy a Hunyadi-opera vagy a Víg özvegy-balett estéjére készült ajándékot osztják-e, vagy pont a másikat?
És a kezembe akadt még valami, arról ugyanúgy azt éreztem, mindannyiunk, kis-magyarországiak és külhoniak közös értéke lehet, bele kell hát tenni a zsákba. Ez pedig annak a gálaestnek a hanganyaga, amelyre 2012. január elsején került sor az Operaházban. Ez volt az első Útravalónk, minden újszülött baba édesanyja megkapja a kórházban (azóta már követte négy újabb, most kell munkálkodnunk a következőn, a 2018-ason), magam raktam össze a műsorát.
Reprezentatív estet szerettem volna aznapra, amikor azok a tételek szólnak, amelyek már nézőpontsemlegesen fennakadtak az idő rostáján, nem hullanak ki azon. Amelyek közül mindegyik ismerős, egyik sem talmi, mind befogadható egyenként és külön-külön is – és olyan titkos ajtót nyit ki a szívünkben, ahol a legfontosabb kincseinket őrizzük.
Néném, ez az én magyarság-tesztem. Olyan kicsit, mint a várandósoké. Pár pillanat, és valamilyen virtuális ablakocskában megjelenik a jelzés: magyar vagyok! És most vonatkoztassunk el a Himnuszunktól, amely persze, a legfontosabb (nekünk aztán nem kell mondani, a mi egykori alapító-főzeneigazgatónk írt hozzá muzsikát!), de akár egy pár évet itt élő külföldinek is jelenthet valamit. Másról van itt szó, nem pusztán egyetlen, mégoly fontos dimenzióról.
Ha meghallod a finom klarinéthangot Bartók tételéből, az Este a székelyeknél címűből, az otthonosság és a szomorú szépség igézete jár át: magyar vagy, azt érzed.
Amikor a vonósok hetyke morranását hallod a kodályi Intermezzo elején, s aztán rákezdi a verbunkost a zenekar jó szögletesen, tartással, férfiasan, megmozdul a lábad valamiféle boldog feszültségben: semmi baj, csak magyar vagy!
Amikor a nagyon nem szittya vérű csodamuzsikus, Weiner Leó Rókatáncát hallod, kiderül, a rendszer tévedett tragikusat, amely zsidósága miatt 1943-ban kényszernyugdíjazta, mert ő is a talpától a feje búbjáig az, ami Te vagy, benned is szétárad a táncos vidámság az ő zenéje hallatán: magyarok vagyunk mi is, méghozzá ekkor plebejus magyar!
És Liszt? Az ő 2. rapszódiája is verbunkos, amelyről tudván tudjuk, nem a mi népzenénk, de oly régóta, legalább kétszáz éve már annak hiszik, s e mű borongóssága és féktelenül mulató öröme is az enyém és a Tied is, rész belőlünk, hisz mi is magyarok vagyunk! És Liszt is, hiába mondta ezt fiatalon franciául!
És itt a egy másik Kodály-részlet, a Csitári-kettős a Székely fonóból... Én ugyan nem vagyok székely, inkább félig sváb iparos, félig magyar paraszt család sarja, a duett népdala pedig nem Kodály-gyűjtés és nem is erdélyi, hanem felvidéki: mégis ez mind én lennék, közöm van hozzá: magyar vagyok!
A Hazám, hazám vagy a remekbe szabott Hunyadi-nyitány témái, a Háry Toborzója is magáért beszél, ahogy az is, amint Dohnányi Ernő az erkeli Himnusz áthangszerelésére irányuló két háború közti kérelmet mennyi alázattal teljesíti! (Többet árul el, mihez nem nyúl: minimális egyszerűsítésen és két ügyes showelemen – pergődob, cintányérütés – kívül mást nem tesz bele, de hát ő volt a stíluskirály, az a poszt pedig perszonálunióban él az ízléskirálysággal...)
És tényleg úgy gondolom, hogyha a mi létünk, emberségünk egy tört, amelynek számlálója és nevezője is van, akkor a magyarok „közös nevezője" ilyesmi (zenei) tételeknek az összege.
Néném, adjon igazat nekem: nem a vér és nem a gének tesznek magyarrá! Sokan azt hiszik pedig, hogy ez milyen titkokkal teli biológiai kapocs, a származás örök cikázása a DNS-variációkban! Az, persze. De hol van mindennek a rejtelme ahhoz, ami tanulva ivódik a sejtjeinkbe: a zene, a néphagyomány, a történelem, a családi narratíva! És mivel ez mind kultúra (tudja: a kultúra sokkal tágabb fogalom a művészetnél), az egyenlet végén nem állhat más, semmint hogy magyarságunkat a kultúra hozza létre, értelmezi, tartja és irányítja – egyszersmind ezért él nyelvében is a nemzet...
Kedves Néném, bizony, húszezer csomag fogyott a Túra első felében, remélem, kétszer-négyszer annyi testvérünk hallgathatja meg akár ezt a lemezt is – és meglesz nekik otthon a Himnusz CD-n, és végre az énekelhető, B-dúr változatban, mert úgy vettük rá fel.
Írjon nekem töretlenül, hogy mindig legyen mire válaszolni! Pár nap múlva egy kijózanító történetet szeretnék megírni Önnek Zubin Mehtáról, mert hallom, volt a koncertjén a minap. „Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Szilveszter
2017. október 6.
