Latinovits Zoltán, a színészkirály története

Latinovits Zoltán halála után legendává lett. Színészkirálynak kezdték nevezni azok is, akik életében nem szerették. Nem is elsősorban karizmatikus színházi és filmes megmutatkozásai miatt fogadták el szakmájában a róla terjedő fogalmat, hanem mert olyan helyzetekben is ragaszkodott az igazsághoz – olykor persze a saját igazához –, amelyekben a többség jobbnak látta hallgatni. Bátorságát az sem kisebbíti, hogy nehéz természetű embernek mutatkozott: betegségtől is gyötörve gyakran sértve tette helyre azt is, aki nem szolgált rá a bántásra. Latinovits annak kapcsán is a Kádár-világ kisebbségéhez tartozott, hogy tévedéseiért kötelességszerűnek érezte a bocsánatkérést. Értékrendjében személyiségének minden különössége mellett tökéletes rend volt. Másféle korszakban talán másféle sors jut neki.

Siófoki üdülő. Gellérthegyi terasz.

Nyisd ki a szád, Zoli!

Artikulációs tanács a Nemzeti Színház egyik színésznagyságától a teátrum üdülőjének tévészobájában 1975 kora nyarán.

Aki a tanácsot kapja: a társulatoktól kiebrudalt Latinovits Zoltán.

A fekete-fehér, Orion márkájú televízió képernyőjén mond éppen verset. Átélten. Szuggesztíven. De még egy magamfajta tizenegy éves „színházi” kisfiú számára is feltűnő, hogy eléggé zárt szájjal. A kollegiális tanács hallatán különös mosoly fut végig a televízió előtt ácsorgó színészek ajkán.
Latinovits sokszor szóba került a felnőttek között a pesti Fészek Művészklub éttermében, vagy nyári vendégségek alkalmával gellérthegyi lakásunk teraszán. Mi ragad meg egy gyerekben: „zártszájúság”, balhék, feszültségek.

Azt gondoltam: Latinovits Zoltánt senki sem szereti igazán.

Anyám kivételével.
Anyámnak – apám előtt – Latinovits Zoltán féltestvére, Bujtor István volt a pasija. A daliás színész, aki anyai nagyanyám konyhájának asztala alatt átkozta meg erősen elázva a „kis fekete törpét”, apámat, mert elszerette tőle anyámat. Mindeközben nagyanyám együttérzéssel simogatta Latinovits Zoltán öccsének fejét. Akármi is történt köztük anyámmal, anyám is mindig szeretettel beszélt Gundel mama mindhárom gyerekéről: Latinovits Zoltánról, Bujtor Istvánról és Frenreisz Károlyról. (Anyám sokat magyarázta, miként is tartoznak hárman egy testvériségbe ennyiféle vezetéknévvel.)
Úgy esett, hogy az idézett siófoki epizód után egy évvel, 1976 júniusának egy kora estéjén a Nemzeti Színház és más teátrumok néhány művésze a gellérthegyi lakásunk teraszán verődött össze. Ki sápadtan, más könnyezve. Ittak, bagóztak. Rendre belesóhajtottak az estébe: „Elment a Zoli.”
Tizenkét éves voltam már, de nem értettem:

Hát mégis szerették?

Jóarcúak, rosszarcúak és az állatkert

„Van-e a hatalomnak gyerekkora?”
Örkény István Tóték című darabja kapcsán teszi fel a kérdést Latinovits Zoltán egy írásában. Neki hatalom sosem adatott, de hatása már életében erős volt – gyermekkora pedig meghatározó.
1931. szeptember 9-én született Budapesten. Édesanyja, Gundel Katalin a legendás vendéglátós família egyik sarja. Édesapja Latinovits Oszkár földbirtokos: nem sokkal fiuk születése után elhagyta családját. Fia írásaiból kiderül:

sosem tudta feldolgozni apja döntését.

Latinovits Zoltán Forrás: A veszprémi Petőfi Színház szívességéből

Latinovits Zoltán a Gundel család éttermének is otthont adó városligeti házban cseperedik. Szomszédjuk az állatkert. Arról írja:

Az Állatkert csodaszínház. Boldogság színház, amelyre azóta is vágyom. A Zooban ketrecbe zárt álmok nesze szitál. Álmok távoli világokról, a végtelen lendületről, harcról, szerelemről.

Ligeti éttermük mikrovilágában azt figyelte órákon át, miként irányítja édesanyja a pincéreket, hogyan talál hangot vendégeivel. Gundel Katalin egyszer elmondta, hogy kisfia kétféleképpen minősítette az embereket:

„Jóarcú bácsi-néni, rosszarcú bácsi-néni.”

Zoltán már tud olvasni, amikor beíratják a Damjanich utcai elemibe. Az első nyilvános szereplés: lovaglócsizmában és fehér bricsesznadrágban mond verset az iskolai Télapó-ünnepségen.

Forrás: A veszprémi Petőfi Színház szívességéből

Bajor Gizi csókja

1941-ben Latinovits Zoltán bekerül a cisztercita gimnáziumba. Édesanyja ugyanakkor férjhez megy Dr. Frenreisz István belgyógyászhoz, aki törődő pótapja lesz Zoltánnak, két öccsének pedig az édesapja. (István majd színi pályára lépve Keleti Márton filmrendező tanácsára veszi fel apai dédanyja leánykori vezetéknevét, a Bujtort.)
A gimnáziumban Latinovits Zoltánnak osztálytársa a majdani író-műfordító, zenekritikus, humorista, Abody Béla, a későbbi neves fizikus, Györgyi Géza, valamint a műfordítóként, kritikusként nevet szerző Vajda Miklós. Utóbbi, a baráttá lett iskolatárs mesélte Latinovitsról:

Az első évekből egy csöndes, szerény, leginkább futballozni szerető jó tanulóra emlékszem, aki egyik tantárgyban sem tűnt ki különösebben, és az osztály egyik bandájához sem csatlakozott.

Aztán Budapestet is megszaggatta a háború.

Latinovits így idézte:

Vonszolt minket a háború, lakásokon, családokon, ordításokon, parancsszavakon, suttogva ejtett félmondatokon keresztül. Riasztás, rettegés, rohanások, repülők, rémület. 1945. február 13-a a Gellért Szálloda pincéjében virradt ránk.

Forrás: A veszprémi Petőfi Színház szívességéből

Folytatta a gimnáziumot. Akkori személyiségét Vajda Miklós úgy írta le:

Nem volt könnyű szeretni, de lehetetlen volt nem szeretni. Rendkívül intelligens, mélyen érző és ragaszkodó gyerek volt, akiből időnként teljesen váratlan, vad energiák törtek elő, féktelen jókedv, kihívó viselkedés kockázatos vállalkozások formájában.

Latinovits Zoltán Vajda Miklós biztatására vesz részt Sárközi György Dózsa című darabjának iskolai előadásán 1948-ban.

Vajda meghívja a bemutatóra a keresztanyját, Bajor Gizit.

Latinovits gátlásosan, a nézőtérnek félig hátat fordítva hadarta el mellékszerepét. Bajor Gizi mégis bement hozzá az öltőzőbe, megcsókolta és azt mondta:

Maga menjen színésznek.

Asztalos lesz, hídépítőnek áll

Latinovits Zoltán későbbi írásaiban az 1948-as Bajor Gizi-epizód színészi és vállalt messiási genezisének nyitópillanataként idéződik fel.

Más is történt '48-ban: kékcédulás választások. A szociáldemokraták egyesülnek a kommunistákkal. Kezdetét veszi a Rákosi-diktatúra.

Latinovits már az Állami Szent István Gimnáziumnak átnevezett intézményben érettségizik. Beadta ugyan jelentkezését az akkor induló Színművészeti Főiskolára, de nem ment el a felvételire. Ennek okairól néha azt mondta: „Jobb volt a békesség.” Máskor azt: „Más irányok voltak járhatóbbak.”
Annyi biztos: Gundel felmenő, földbirtokos apa – nem a legjobb ajánlólevél a fényes szelek korszakában. Későbbi interjúinak idején pedig a már tőle eltérő múlttal diplomát szerzett kortársai voltak a hatalom közelében. Olykor nagyon is hatalmon.

Forrás: A veszprémi Petőfi Színház szívességéből

Latinovits érettségi után asztalos tanoncnak áll, majd a jobban fizető MÁVAG-nál lesz hídépítő munkás.

Asztalosként töltött időszakáról írta:

Több társadalmi rétegben jártam naponként, mint kukac a szendvicsben.

A hídépítésre emlékezve:

Erős voltam hídmunkás koromban, a kisiparból a nagyiparba jövet. És másfél év múlva már vállamra kaptam az oxigénpalackot. Már nem undorodtam az olajtól, míniumtól, a bomba roncsolta, rozsdás vasaktól, szerettem a daru csilingelését. Szerettem az ácsokat, szögecselőket, locska bérelszámolókat és válogatott brigádokat, brigádnyi szegénylegényeket, a kotyogó, öreg fúrókat, ahogy kacéran forgácsolták, tolták maguk előtt a lyukat az acélba. A hepehupás Közraktár utca mellett, a leégett régi Elevátor közelében, a Boráros téren, ahonnan nagyanyámat és Imre nagybátyámat megokolás nélkül kitelepítették 1950-ben.

Vörös diploma

Munkáltatói másfél év fizikai munka után javasolják Latinovits Zoltán egyetemi továbbtanulását.
Három szakot jelöl meg: gyógyszerész, kultúrmérnök, építészmérnök. Utóbbira veszik fel.
Latinovits Zoltán már hídmunkásként részt vett a MÁVAG színjátszó körében. Egyetemistaként csatlakozik a Műegyetem és a Népművelési Intézet műkedvelő csoportjaihoz is. Egyetemi barátait – akikkel kortárs szerzők, köztük nyugat-európai alkotók műveit elemző önképzőkört működtetnek – ritkán hívja meg az előadásokra.

Kétségei vannak: alkalmas-e színésznek?

Színköri mestereinek – Galamb Sándornak, Lehotay Árpádnak, Versényi Idának – nincsenek kétségei.
Szóba kerül: bele sem kezd az utolsó egyetemi évébe, inkább segédszínésznek szerződik a Keres Emil igazgatta szolnoki színházhoz. Végül édesanyja kérésére mégis befejezi mérnöki tanulmányait.

1956 nyarán végez vörös diplomával.

Forrás: A veszprémi Petőfi Színház szívességéből

Évfolyamából ő az egyetlen, akinek a komoly szakmai rangot adó Középület-tervező Vállalat ajánl állást. Azzal hárítja:

Köszönöm, de már leszerződtem Debrecenbe segédszínésznek!

Fess kapitány

Versényi Ida kérdezte meg Berényi Gábort, a debreceni színház rendezőjét: „Nincs szükségetek egy csinos, jóképű, igen tehetséges fiatalemberre?”
A rendező Versényi Ida lakásán hallgatta meg Latinovitsot, aki rendkívüli szuggesztivitással adott elő egy József Attila-verset. Pár nappal később Berényi Gábor és Téry Árpád, a debreceni színház igazgatója mégis megpróbálják lebeszélni Latinovitsot a bizonytalan színészi hivatásról a Fészekben. Hiába.
Latinovits Zoltán 1956. augusztus elsején éjszakai vonattal érkezik Debrecenbe.

Szerződése szerint segédszínészként havi ezer forintos fizetésért.

Olcsó albérletét már intézték patrónusai.
A debreceni társulat akkor a vidéki színházak legjobbika. Tagjai között: Örkényi Éva, Simor Erzsi, Spányik Éva, Márkus László, Mensáros László, Soós Imre, Tyll Attila. Latinovits Zoltán a Leányvásár hajóskapitányaként debütál a nagyerdei szabadtéri színpadon. A próbákon még suta, de az augusztus 17-i bemutatón már magabiztos eleganciával lép a nézők elé fehér egyenruhájában. Tánclépésekkel ereszkedik le a Lucy nevű gőzős lépcsőjén, zászlókkal irányítja a fedélzet életét, a táncos lányok csoportjait.

A percnyi jelenetben ő a centrum.

A gátlásos fiatalember és a háborgó Mensáros László

Szabad óráiban gyakran találkozik a Debrecenbe került, egyetemen megismert mérnök barátaival. Ajánlják: vállaljon párórás munkát a debreceni tervezőintézetben. Hajlana rá, de a színház viszi az idejét.
Vámos László rendező, akkoriban a debreceni operatársulat vezetője, utóbb így emlékezett Latinovits debreceni korszakának korai időszakára:

Egy nagyon lelkes, szerény, majdhogynem gátlásos fiatalember, aki mindenütt ott van, ahol próba folyik a színházban. Színpadon, zongoraszobákban, zenekari próbákon, balett-teremben, prózánál, operánál, operettnél, ha játszik a darabban, ha nem: nagy akarattal járja végig – színiiskola helyett – a vidéki színház iskoláját. Különösen Mensárost figyeli, az akkor már vezető szerepeket játszó színész van rá nagy hatással.

Még szeptemberben néhány segédszínész társával beülnek a Jégeső nem akadály című darab próbájára, amit Mensáros László ezúttal rendezőként irányít. Latinovits figyel, majd félhangosan, hogy Mensáros is hallja, azt „súgja” társainak:

Ezt a darabot két ember tudná megrendezni, Téry és én.

Mensáros később a büfében háborog:

Jön itt valaki Pestről, és azt állítja, hogy rendezne! Fantasztikus, hogy hová jut ez a szakma!

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!