Költészet és hihetetlen siker a Nemzeti Színház fesztiválján

A Nemzeti Színházban a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón két olyan Csehov-produkció is a műsorba került, a Szerb Nemzeti Színház Ivanov-ja és a moszkvai Vahtangov Színház Ványa bácsi-ja, amelyek jó példái annak, hogy Csehov miért része a jelen színházkultúrájának, és megnézve őket úgy tűnik, hogy ez még jó darabig így is marad.

A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó számos feladatot vállal magára, ezek közül az egyik, hogy a térség Nemzeti Színházainak munkáját is bemutassa. Az idei fesztivál vendége a Szerb Nemzeti Színház, amelynek Ivanov-előadását Tatjana Mandic Rigonat rendezte. A nagy genderdivat közepette okoskodó tanulmányok jelennek meg arról, hogy a női alkotók miben különböznek a férfi alkotóktól. Ha valami, akkor ez az igazi szexizmus. Azon erőlködni, hogy egy műalkotásban valaki tetten érje a művész nemére jellemző formai sajátosságokat. Vagy megpróbál normákat kreálni, hogy vannak tipikus női és férfi témák. Ugyan miért is lennének?

Egy művész az életet a maga teljességében vizsgálja, alkotás közben nincsen neme,

mondjanak bármit is a mozgalmárok. Akik azzal is sokat szeretnek foglalkozni, hogy miért van kevesebb női alkotó. Remélhetőleg nem fognak kvótákat bevezetni, mert ez az erőszakos megoldás nem hoz igazi megoldást az élet semmilyen területén sem. Egyébként meg mozgalmári közreműködés nélkül is egyre több a női művész, ahogy a társadalmi élet más területein is egyre nagyobb a nők szerepe. Ez egy saját magától végbemenő folyamat, nem kell hozzá mozgalom.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház - Ivanov

Mivel erősen szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy számít-e a rendező neme, tulajdonképpen eszembe sem jutott volna, hogy egy nő rendezését nézem,

ha nem csupa erős nőt és csupa gyenge férfit látok a színpadon.

Ezt Csehov így írta meg, csak eddig nem volt olyan Ivanov-élményem, hogy erre rácsodálkoztam volna. Tatjana Mandic Rigonat talán éppen csak kicsit erősített rá erre. Sok nyavalygó férfi: depresszióval, alkoholizmussal küszködve, soha meg nem valósuló terveken ábrándozva. Borkinnak, az intézőnek is csak elméletei vannak, a valóságban sikertelen ember. Ezzel szemben felvonul a szereplők között két kőkemény üzletasszony. Ivanov felesége elég bátor volt Ivanovot választani, és halálos betegen van mersze az elmúlással szembenézni. Szása pedig óriási energiákkal igyekszik Ivanovot megmenteni, és kiszabadulni anyja zsarnokságából. Persze, arról nem tud szólni az egész Ivanov, hogy a nők erősek, életrevalóak, a férfiak meg használhatatlanok. Egy gendermozgalmár biztosan jó kis tanulmányt kerekítene ebből, csak hát az irodalom annál többre való, mint társadalompolitikai elméletek illusztrálására.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Miről szól az Ivanov? Azért vetődik fel egyáltalán a kérdés, mert a korábban keletkezett Ivanov szerzője még nem a Művész Színház műhelyében dolgozó, örökbecsű műveket megalkotó Csehov. Viszonylag sokat játsszák az európai színházak, de az Ivanov-nál Csehovnak még nem sikerült létrehoznia egy olyan erős kompozíciót, egy világos ívet, hogy minőségi előadás esetén a nézőnek nem marad ideje tűnődni a miérten, hanem magával sodorja a történet. Vannak hálátlan címszerepek: örül a színész, amikor megkapja (ki ne szeretne címszerepet játszani?), aztán a próbafolyamat közben jön rá, hogy neki nincsen olyan sok eljátszanivalója, konstans elem az előadásban, és valójában az az érdekes, hogyan viszonyul hozzá a többi szereplő. Ilyen pszeudocímszerep Ivanové is.

Csehov hajszálpontos orvosi diagnózist ábrázol: Ivanov depressziós.

Nikola Risztanovszki ezt hajszálpontosan el is játssza, csak éppen mozgástere nincsen. Ugyanolyan depressziós az első perctől az utolsóig. Pedig elég sok percről van szó.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A fesztivál műsora bölcsen tartalmazza azt az információt minden előadásról, hogy milyen hosszú és hány szünettel játsszák. Nem árt segíteni a nézőknek, hogyan osszák be az erejüket. Jómagam már régen mély beletörődéssel viselem, amit rám mér a sors. Tart, ameddig tart. Vagy lesz szünet, vagy nem. Most sem tájékozódtam előre, az elején annyit érzékeltem, hogy erős tempót vesz fel az előadás. Tatjana Mandic Rigonat életrajzában azt olvastam, hogy rádiójátékokat is rendez, ezek szövegkönyveit maga írja, vagy prózai művek adaptációját készíti el. Olyan lendülettel indult az előadás, hogy felmerült bennem: kétórásnál rövidebb, szünet nélküli Ivanov-ot alkotott meg a férfi kollégáinál bátrabb, két lábbal jobban a földön álló női rendező (tudok én is genderelméleteket kreálni, az ilyesmi nem olyan nagy mutatvány).

Aztán időnként meg-megtorpant, hátrahőkölt az előadás.

Sokadszor is meghallgattuk, hogy Lebegyev gyáva és alkoholista (Branko Vidakovic komikusként közelíti meg a szerepet, sikeres a módszere), Ivanov depressziós, a felesége tüdőbeteg. És hogy senkin sem lehet segíteni. Lvov doktor szemébe mondta mindenkinek, hogy mennyire megveti. Neki meg sorban a szemébe mondták, hogy ezzel nem megy semmire. Végül aztán kettő és háromnegyed órát tartott mindez, szünet nem volt.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Az én türelmem határtalan, csak azért említem, mert nem egyedi jelenségről van szó. Egyes művészszínházi alkotók a szünet ellenségei lettek. Szerintük a színházi előadás egységes műalkotás, nincs helye benne a büfébe meg a vécére tett kirándulásoknak.

Pedig a tévé által türelmetlenné nevelt közönséggel nem lehet így bánni, ez csak kárára válik az előadásnak.

Szását energiabomba fruskának formálja meg Hana Selimovic, akinek a bonyolultabb színészi megnyilvánulásai az előadás végére esnek, és hiába teljesít ő kiválóan, ha a közönség már az óráját nézi: fel-felvillannak a lenémított mobiltelefonok. De ne csak szidjuk a nézőket. A kilencvenes évektől felgyorsultak a filmek, és megjelent az „okos néző” jelensége. Korábban egy filmben elterveztek valamit, láttuk őket odaúton, megérkeztek, nekikezdtek, aztán jöttek a további történések. Manapság úgy írnak forgatókönyvet, hogy az egyik jelenetben megszületik az elhatározás, a következőben meg már nyakig benne vannak a megvalósításban. Nagyokat ugrunk a történetben, de az „okos néző” megszokta, tudja követni. Csehov egy derék 19. századi szerző: mindent felvezet, elmagyaráz, végigvisz. Nem szentségtörés bátran bánni az Ivanov szövegével, főleg, ha egy szuszra akarjuk eljátszani.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A Vahtangov Színházéhoz hasonlóan a Szerb Nemzeti Színház előadása is egyetlen szürreális térben bonyolítja le az egész előadást. Tatjana Mandic Rigonat egy múzeum egyik helyiségét álmodta a színpadra. A jellegzetes, vastag kötelekkel egymáshoz kapcsolódó rézoszlopokkal. Régi bútorokkal, egy vitrinnel, benne menyasszonyi ruha. A játékteret három oldalról veszik körül a nézők, a negyedik oldal egy hatalmas kép, innen jönnek elő, majd ide térnek vissza a színészek, itt játszanak élőben a zenészek. Teljesen véletlen, hogy az orosz és a szerb előadásnak van egy nagyon hasonló eleme. Nem kell hozzá elméletet keresni. A Ványa bácsi-ba és az Ivanov-ba is írt Csehov egy-egy cselédet, akiknek minimális szerepük van. Az orosz Vitalijs Semenovs és a szerb Jelena Zivkovic egymásról mit sem tudva bravúrosan oldották meg néma szerepüket. A tradicionális japán színházban léteznek az úgynevezett kókenek. Fekete ruhás segítők, akik jönnek-mennek a színpadon, hurcolkodnak, pakolnak, a játszók nem vesznek tudomást róluk. A két alakítás esetében megmaradt a Csehov által megírt reális jelenlét, de ehhez hozzájön a történeten kívül lévő, mégis a színpadon cselekvő figura. Vitalijs Semenovs behoz egy pohár vodkát, de akár egy zongorát is, vagy éppen kivisz egy szereplőt. Jelena Zivkovic ugyanolyan alázatos igyekezettel rendezi át a múzeumot a felvonásközökben, mint ahogy felszolgál a születésnapi zsúron. Mindketten némák, és alig rezdül az arcuk, de hallatlan koncertrációval követik végig az eseményeket. Leginkább a részvét képzelhető oda a passzivitásuk mögé.

Nézik gazdáik szenvedését, amely ezektől a néma tanúktól erősebb színpadi jelenség lesz.

Mint ahogy teljesen értelmetlen dolog látványközpontú és szövegközpontú színházat kijátszani egymás ellen, ugyanúgy felesleges szócséplés színházi realizmust és nemrealizmust emlegetni. Csehovot nem lehet másképp játszani, mint masszív pszichológiai alapokon, a MITEM idei két vendégelőadása is így tesz: erős elemző munka van minden kimondott mondat mögött. Ugyanakkor egymástól függetlenül rátaláltak ugyanarra a valóságos cselekménytől való elrugaszkodási pontra, így teremtettek színpadi költészetet.