Müller Péter ritkán ír regényt, mert ahogy mondja, nem ez az ő műfaja. 1973-ban írta az elsőt (Részeg józanok), amit 2017-ben újraírt, közte pedig volt az 1977-es A madárember, majd 1988-ban a Világcirkusz. És most, 2019-ben megírta a Világvége!!! Játék és vallomás című legújabbat. Müller Péter idén kapott Kossuth-díjat, és az Origónak elmondta, hogy utána állt neki ennek a már több évtizede magában hordott történetnek. A díjról azt mondta, „két szempontból is nagy vizsga volt. Egyrészt azért, mert
olyan nevek közé kerültem, akiknek köszönni sem mernék.
Másrészt pedig azért, mert ki kellett derítenem, hogy vidám-e a szívem. Tudok-e nevetni? Van-e bennem önfeledtség, kacagás, derű? Az az érzésem, hogy volt. Van.”
A könyv pedig az emberiség legnagyobb félelméről, a válságról, a világvégéről szól. Müller Péter műve pedig derűvel beszél erről a nagyon súlyos témáról. „Mert a nevetés az Isten anyanyelve. Ez egy szókratészi mondás, és valóban így van. Sajnos a mi kultúránkból hiányzik a nevetés.
Nem tudunk a festészet történetéből fölidézni egy nevető, vagy akár táncoló Krisztus-arcot.
Pedig előkerültek már csodálatos apokrif írások, többek között Weöres Sándor is fordított ilyet. Ezek között van olyan, ahol Jézus táncol és dalol a tanítványokkal, méghozzá a megfeszítése előtti éjszakán. Tehát a derű, a vidámság a léleknek a legbelsőbb igazi hangja, csak a kereszténységből hiányzik ez, mert az áhítatot nehezen tudták összevegyíteni a derűvel és a vidámsággal. Pedig a kettő nem mond ellent egymásnak.” A derű olyan szinten van jelen a regényben, hogy Müller Péter
maga is rengeteget nevetett írás közben:
„Soha nem történt ilyen, hogy én írás közben röhögök. De olyan vidám voltam, hogy nem tudtam másként tenni. A feleségem többször is rákérdezett a nevetés okára” – mesélte Müller Péter.
A súlyos témára azért volt szükség, mert meg van róla győződve, hogy nagy baj van a világgal. „Azért választottam ezt a nagyon súlyos témát, mert akkor vizsgázik igazán az ember derűje, amikor nagy súlyokhoz nyúl. Amikor szembesül az elmúlással, a tragédiával és a bajjal. Vagy éppenséggel azzal a krízissel, amiben jelen pillanatban az egész emberiség van” – mondta. Közben pedig abban is biztos, hogy a csődhelyzetnek valami újat is kell szülnie: „meg vagyok róla győződve, hogy a totális világcsőd egy újjászületésnek az előszele. Krisztusi mondás, hogy
meg kell halnia a földbe esett magnak ahhoz, hogy új teremjen.
Sajnos a válság, a katarzis, a baj mindig megelőzi az újjászületést. Lehetett volna a könyvem címe az, hogy újjászületés, mert kifejezte volna a könyvem szellemét, de őszintébbnek éreztem a világvégét. A válságból fel kell szabadítani a lelket, és kell egy picit nevetni, táncolni, akár azon is, ami súlyos és elmúlás. Nem hiszek a halálban. Nincs halál. És ez ott van a könyvben is. Ez egy hatalmas ezoterikus bohóctréfa az elmúlásról, amely előszele egy újjászületésnek, amiről nem nagyon tudunk semmit.”
Müller Péter azért nyúlt a regény műfajához, mert – ahogy mondta, – hatalmas sztorija van. De szerinte ha az ember jó szemmel olvassa, akkor rájöhet, hogy ezt valójában egy drámaíró írta. A műfajválasztás inkább a mozgástér miatt volt szükséges: „szabad akartam lenni. El akartam szabadulni mindentől. Állítom, hogy Rejtő Jenő segített nekem a könyv megírásában. Súgott poénokat. Persze idézőjelben mondom ezt, de a könyv szelleméből érezhető, mire utalok. Jó dolog öregen vidámnak maradni. Hacsak az ember nem szenilis.”
A történet tehát a sok derű mellett rendkívül megrendítő, ugyanis egy hatalmas tragédia van mögötte. Müller Péter elmondta: „én azért sírva nevetek, és a nagy önelszámolásban azt tudom mondani, hogy ez is szép tőlem, hogy ezt meg tudtam csinálni 83 éves koromban.”