A Nagyúr arcai, avagy 70 éve halt meg gróf Bánffy Miklós

2020.06.13. 09:07

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 141. LEVÉL

 

Édes Néném,

aki az Operában toporog már egy ideje, az nem tud szabadulni egy nagy polihisztor előd emlékétől. És most nem feltétlen saját nézőpontomból fogalmazom, mert a bizonyos nagy úr – akinek legsikeresebb drámájában a címszereplő is egy Nagyúr – annyi mindent tett és sugallt minálunk is, hogy aki nincs azzal, meg esetleg vele se tisztában, az is látja az ő nyomait. Amúgy is benne élünk az eleinkben, de az operások konkrétan benne léteznek a nevezetes igazgató tereiben. Múlt szombaton múlt kerek 70 éve, hogy elhunyt gróf Bánffy Miklós.

Aki mindig szembe jön

Fizikailag is benne élünk, hiszen 1912 hosszú nyarán az épp akkor az állami színházak intendánsául általános meglepetésre kinevezett Bánffy gróf az általa jó érzékkel kiválasztott Medgyaszay István építésszel a harmincéves Operaház ráncfelvarrásába fogott – és annak főbb jegyei most is láthatóak, gyenge 108 év távolából...

Bánffy Miklós mindig szembejön velem. Nem hízeleghetek magamnak azzal, hogy mellette járok, egy irányba karolunk egymásba, pláne, hogy miként húzok el mellette, nem. Mutatja magát, feltűnő és sokszoros tehetségét, szemben közlekedik: például utasította Medgyaszayt, hogy két plusz széksort helyezzen el a színpadi rivalda felőli oldalon, a zenekari árok rovására. Kellett az a két sor első osztályú hely – de miért, kérdezte a kor embere, ha nincs sose tele még az se, ami szék eleve van? Majd tele lesz, ha más program- és más bérletszisztéma köszönt be, mosolyogna a mindössze 38 éves gróf, és biztosítana arról is, hogy a nagyobb bevétel intézése közben egy másik problémát is megszüntet. Merthogy a színpad mélyén alig hallani a muzsikát, messze a karmester is, így aztán borítékolható az aszinkron működés – ezért Bánffy a helyet, amit az új sorokkal elvett, visszaadja a zenekarnak, csakhogy immár a színpad alatt... Betolja a deszkák alá a muzsikusok hátsó sorait, elvégre Bayreuthban is így vannak. (Valójában ott egész máshogy vannak, de tényleg a színpad alatt is játszanak.)

Bánffy MiklósForrás: A Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteménye

Nehéz beleélnünk magunkat, ha így szembejön a magyar történelem és kultúra e nagy alakja, és el kellene képzelni, hogy akkor még nem létezett elektronikus zártláncú hangosítás egy operaházban: ma csak hátraviszünk pár hangszórót, és máris megvan a szinkron a hátsó színpad távoli zugából is, hát ha még egy gurulólábas monitor is hátra kerül, akkor rövidlátók is századmásodpercre pontosan énekelnek onnan (bár akusztikailag olyan messze már inkább sietni kell a hanghullámok azonos idejű érkezéséhez, de ez most mindegy). Mi is szembe jövünk Bánffyval: éppen visszacsináljuk ez irányú tetteit, mert fontos az első sorok kényelme és a zenekari árok tágassága, zengő tere is. Most éppen ilyen kort élünk.

Három tábla

Ha tételesen meg kell jelölni, mi mindent csinált Bánffy Miklós az ő szűk 6 éve alatt az Operaházban, először is hadd mutassak három „táblát”, amelyek ugyancsak mindig szembe jönnek.

Az első a rádiós sorozat, a Napi Opera egyperces szövege, amely immár 4 éve a teljes, 365 részes kalendárium egy eleme, és a december 30-i epizódként került szalagra valamikor 2016 végén. Mindig megizzadtam vele, mert a szöveg rendre hosszabbra sikerült, és úgy éreztem, képtelenség a teljes mondanivalót pár sorba tömöríteni, márpedig a fix zene miatt muszáj volt. Így fest az a szöveg: 

BÁNFFY MIKLÓS SZÜLETÉSE „Sosem keverném össze politikai nézeteimet az ízlésbélivel.” (Bánffy M.)
1873. december 30-án, a család kolozsvári kastélyában születik a XX. század első felének egyik legizgalmasabb magyar személyisége, Bánffy Miklós gróf. Jogot végez, Kolozs vármegye főispánja. Kisbán Miklósként publikál, ő írja az Erdélyi történet című regényfolyamot is. Mint az ország egyik legnagyobb földesura, politizálni kezd, külügyminiszter lesz, kijárja a Sopron városát visszaszavazó voksolást. De még addig kinevezik az állami színházak intendánsának, öt éven át vezeti és építi át az Operát, díszletet és jelmezt tervez, előássa Bartók asztalfiókjának kincseit, a Kékszakállút is – és megállás nélkül rajzolja karikatúráit.

Gróf Bánffy Miklós örökös tag, nevét bérlet, színházterem és márványszobor őrzi az Operában.”

A Bánffy-terem avatóünnepségeForrás: Rákossy Péter

Aztán ahogy Kondás Ferivel, a türelmes és pozitív hangmérnökkel mindig tüzet oltottunk – természetesen az életemet kitöltő operai munka mellett nehéz volt beilleszteni a dátumokhoz illő események megtalálását, a szócikkek írását, felmondását –, elénk került a június 6-i dátum is, és egyfelől nem volt ínyemre való másik téma, másrészt meg Bánffy Miklósról egy percet úgy is lehet írni, hogy polihisztorsága és gazdag élete révén az ember ne ismételje tavalyi önmagát, a fél évvel korábbi kis megemlékezést: kikötöttem hát megint Bánffynál. A haláldátumnál is. Íme: 

BÁNFFY MIKLÓS HALÁLA „Egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját.” (Bánffy M.)

1950. június 6-án, Budapesten éri a halál a XX. század első felének nagy magyar polihisztorát, gróf Bánffy Miklóst. Operaházi intendánsként töltött hat éve egyszerre izgalmas és aranykor is, de '18 utáni tevékenysége is a reneszánsz embert idézi. Trianon és 1945 után is hazamegy Erdélybe, s akkor, amikor a legnehezebb, szervezi az ottani kulturális életet. Becsülik: a román királytól veszi át új állampolgárságát '25-ben, később Horthy őt bízza meg a kiugrási kísérlet előkészítésével is. A németek ezért lebombázzák a Bánffyak ősi fészkét, Bonchidát, és amikor mindennek vége, az idős, beteg Bánffyt nagy nehezen engedi haza a Rákosi-rendszer: meghalni csak.

Gróf Bánffy Miklós örökös tag, nevét bérlet, színházterem és szobor is őrzi az Operában.”

A harmadik tábla pedig múlt péntek óta, fizikai értelemben is jelen van az Eiffel Műhelyház Mozdonycsarnokában, a Bánffy terem külső falán. Hetven éve annak, hogy ez a nagy magyar és européer személyiség elhunyt, és habár nem így terveztem, közönség nélkül, előadási alkalom híján, de legalább 12 rézfúvós művészünkkel és televíziós műsorunk, az Opera Café stábjával jelképesen felavathattuk azt a táblácskát, amelynek sorozatából az elsőt – még februárban, a sportpálya átadásakor – Járay József olimpikon tenorista kapta. A szöveg most is folyton változott. Karczag Marci, e hasábokon gyakran emlegetett főemléktárosunk készített alapot hozzá, de én a magaméval se tudok kibékülni – rémes, hogy még nem volt olyan nap, hogy valami cikk- vagy interjúszöveget ne láttam volna másképp, ha máskor nézek rá. És nem egy helyen, sok helyen... Ráadásul ha itt nincs is fix zene, mint az előbbieknél, van viszont a mérethez kötődő fix leütésszám. Néném ne kérdje, természetesen már túl vagyok a tábla nagyobbításán is, tehát a 640 karakter már a hosszabbított méret... Ez a szövege: 

Bánffy Miklós terem 

gróf Bánffy Miklós, intendáns
(Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 6.)
Operai tag: 1912-1918

Az Opera polihisztor vezetője. Berlini tudósító, korai darabjait a Nemzeti és a Magyar Színház játssza (Naplegenda, A Nagyúr), ír nagyregény-trilógiát (Erdélyi történet), külügyminiszterként érdemet szerez Sopron megtartásában. Bartók híve, ősbemutatja A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. Díszletet, jelmezt tervez, a próbákat maga fizeti. Szerepe van a szcenika megújításában, átépíti az Operaházat. A szegedi szabadtéren a Madách-Tragédia, Budán az utolsó királykoronázás rendezője, főszerkesztő, karikaturista, grafikus és portréfestő. Nyelvzseni fordító. Humanista.”

A Bánffy-terem avatóünnepségeForrás: Origo

Hát nem fura, hogy a három „tábla” egyikébe se férhetett se az, hogy milyen utat futott be az erdélyi Helikon, hogy miféle mintagazdaságot futtatott fel Bonchidán, hogy mennyire rajongott sikeres versenylovaiért, hogy nemcsak a két háború közti idő erdélyi kultúráját, de a kinti magyar gazdasági rendszert is hosszan próbálta életben tartani, hogy Az ember tragédiája román fordítását korrektúrázni is képes volt a már felnőttként megtanult románjával, s hogy ezt a nyelvet ötödikként szívta magába, mert csak a magyar-angol-német-francia után következett, viszont megelőzte a még később, konyhanyelvi szinten ugyancsak elsajátított olaszt...

És az Ybl-i értelemben vett Operaházzal mi van?

A neoreneszánsz Operaház épülete akkor sem állandó, moccanatlan valóság, ha legelemibb kötelességünk látszó, közönségforgalmi részein a tervező Ybl Miklós minden gondolatát megtartani. A változó idők változó technológiai és kényelmi igénye nagy úr, és azt se szabad kizárni, hogy milyen megoldásokról döntette el az idő, hogy évszázados dimenzióban már nem életképes. Ebbe most mélyebben nem mennék bele, de kedves Néném, azt leírom, amit Bánffy Miklós gróf konkrétan az Operaház épületével tett: határozottan, lényeglátón és szélsebesen.

Valósággal lúdbőrzést lehet attól kapni, ha Bánffy első feliratát olvassuk. Kinevezésekor, 1912 kora tavaszán azonnal számba veszi az épület hiányosságait, romlásának fokát, és azt írja: korhadt a fedélszék, rossz a gerendázat, repedeznek a falak, beázik a tető, rossz az akusztika, több szék kellene és próbatermek. A harminc éve felépült Operaház fejlesztésére a kormány 600.000 koronát utal ki – ez mai értéken 4-5 mrd Ft! –, és júniusi tervezéssel, hihetetlen erőfeszítéssel elérik, hogy október 8-án már előadást tarthatnak a korszerűbbé tett házban. A gyakorlati megvalósító tényleg a magyar vasbeton építészet atyja, Medgyaszay István lesz, akinek művészetéről a mi szféránkban mindenkinek a két, fura módon ráadásul azonos nevet is viselő intézmény, a veszprémi és a soproni Petőfi Színház jut eszébe. Eközben Medgyaszay valóban az Operaház átépítésének kulcsfigurája is (érdekes figura lehetett ő is, mert a színház után még a Laczkó Dezső múzeum épületét is van ereje megtervezni ebben a hajszás 1912-es évben...), aki akusztikai kísérletek után a nézőtér, a színpad és a zenekari árok burkolataiba is beavatkozik, utóbbit mélyíti, és ahogy említettem is, hátratolja. Átalakítja a szolgaváróként működő báli ruhatárat, átjárókat vág és lépcsőket épít, vasbeton tetőt tervez, a foyer-ban famunkákkal ékes dohányzó körfolyosót létesít, a plusz két sor mellé a meglévők új székkiosztásával 41 további új ülőhelyet nyer, háziszínpadot és festőműtermeket hoz létre. (Morlin Amadé gépész eközben a színpadtechnikát korszerűsíti.)

A három kisebb, tömör táblaszöveg után most emlékezzen Bánffy Miklósra egy hosszabb, az ő operai tevékenysége körül kódorgó esszém részlete, amely hat éve az MMA folyóiratában, Magyar Művészetben jelent meg:

„Miközben zenei nagyhatalomként tekintünk magunkra, és többé-kevésbé tartja még magát a világban a valahai valódi, arányaiban mindenképp kirívó nagyságnak mint valamely patinás, sűrű bornak hosszan lecsengő utóíze, érdemes a gróf szavára ma is hallgatnunk. „Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a katasztrófának, mely népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, melyek oda vezettek. Senki nem mondta: ezen az úton többé ne járj! Mi minden bajt és hibát csakis magunkon kívül keresünk. Szemet hunyunk saját vétkeink fölött.”

Ha megint vetünk egy oldalpillantást az etalon Bánffy grófra, mit látunk? Kormánybiztosként ugyanezen elvek szerint működő színházat vett át, igen óhajtotta volna, hogy a Népopera (a Bánffy kinevezése előtt néhány héttel átadott rivális épület, a mai Erkel) bérletének lejárta után az Operaház gazdálkodhasson azzal, hisz ő is érzékelte, nem feltétlen csak az érdeklődne opera és balett iránt, aki meg is tudja fizetni. Rendelt darabot, még pályázati úton is – így keletkezett az első maradandó értékű magyar vígopera, a Farsangi lakodalom librettója –, és habár eddig kikutatatlan, beszédesen hosszú várakozás után csak' bemutatta a merész stílusú Bartók két színpadi művét, s ha mást nem tesz, csak ennyit, már beírta nevét a zenetörténetbe. Ő azonban olyannyira a Kékszakállú és a Fából faragott mellé állt, hogy személyesen tervezte díszleteit és jelmezeit Leon Bakszt, az Orosz Balett szcenikusának bűvöletében. (...) Egy fontos szentencia még biztosan hátravan: (6) a nemzeti operajátszás mindazonáltal nem lehet szemellenzős – az arányok és lehetőségek művészete ez, miként a politika is.

Nemzeti operajátszás – a felülről nyitott széf esete

Bánffy Miklós nem habozott száz évvel ezelőtt. Richard Strauss műveit bemutatni végre, s ez nemcsak korparancs volt, hanem a világ iránt nyitott intézményvezetés természetes következménye is. A Magyar Királyi/Állami Operaház 130 éve viszi vállán a terhet, miszerint amit a világból megmutat, közönsége azzal azonosítja az opera világát. Nem torzíthat tehát, nem hallgathat el szerzőket, stílusokat. Amikor Bánffy utat enged minden idők egyik leginkább bírált, mert „súlyosan blaszfém” darabjának, akkor nem arról van szó, hogy a két évvel korábbi Elektra és a 1911-es Rózsalovag után miért ne jöhetne egy harmadik mű a bizonyos bajortól, hanem hogy a homoszexuális Oscar Wilde darabja nyomán írott, nemkülönben botrányos Salome nem veszejti-e máris el a fiatal, frissen kinevezett intendánst? Nem így történt, s bár természetesen a lapok „ízléstelen” és „egészségtelen” műről cikkeztek, a közönséget nem ez érdekelte, sokkal inkább a bemutató maga. Nálunk is kérdés lehet, miként viszonyul majd az Opera törzsközönsége a világban szerteszét játszott Reimann, Henze, Adés, Glass vagy Eötvös műveihez, netán Kurtág György új operájához – ez mégsem tarthat vissza egy ekkora és monopóliumba született házat attól, hogy roppant erőforrásait a repertoár megújításának, új színek kikeverésének szolgálatába állítsa. E vonulat sikere is az arányokon múlik: ha nem visszük túlzásba szokásos félelmünk kompenzálását, a jelenlegi rétegigény is kielégül, s nívós produkciók révén „onnan” is maradnak nézők, miközben jól adagolt és színpadilag kellő mélységgel és dekorativitással rendelkező kortárs zenével tudjuk megmérni magunkat az idő mérlegén.

Leleplezés a Bánffy-terembenForrás: Rákossy Péter

Bánffy idején az operai jelen idő még korszakos komponistákkal volt zsúfolt, és a közönség nem szakadt el attól a zenei nyelvtől, amely a második világháború után már nem feltétlen kíván hallgatókat magának, sokkal inkább szól a korlátlan és tekintet nélküli önkifejezésről. Puccini, Mascagni, Giordano, Cilea, Strauss éltek, Wagner és Verdi csak a minap hunyt el. Viszont mindent magyarul játsszanak, még az is előfordul, hogy a tenor hiányfachba importált olasz művész magyarul tanulja be a szerepet... Bánffy szerint előnyben kell részesíteni azt a nyelvet, amelyen szerzője komponálta a darabot: a hangsúlyok, a zene lágysága-keménysége, tehát nemcsak a szöveg, hanem a teljes alkotás prozódiája követeli ezt meg. Így tehát újra érvényre juthatott a német és sokkalta ritkábban, de az olasz nyelv is, amely egyúttal lehetővé tette külföldi vendégművészek zökkenőmentes beillesztését az előadásokba, amely nem lebecsülendő szempont.

Jegyezzük meg, hogy Bánffy e felismeréssel megelőzi korát – és őalatta, habár személyes távollétében szűnik meg egy rebellis magyar szokás: a döntően német (osztrák) császár finanszírozta Operaházban 1884-es átadása óta német szó a színpadon fel nem hangozhatott...!

(...) Bánffy időszaka hozta el a rendezők forradalmát: azzal, hogy Hevesi Sándort átcsábította a Nemzetiből, az operai játékstíl, a lefúrt lábú énekesek világa hamarosan és végérvényesen megváltozott. Nincs ez másként ma sem: külföldi rendező eddig is elő-előfordult, de az ősszel induló új évadtól több neves, nem itt élő direktort is leszerződtetünk évről évre, mert most ők is a személyi garanciái a látásmód szélesedésének, a kitekintésnek azon túl, hogy a többi bemutatót a legjobb és legkülönfélébb magyar alkotókra bízzuk. Akár végletes (s ezért végtelennek tetsző) horizonton is kell gondolkodnunk: mivel operarendező-képzés nincs hazánkban, a prózai, filmes és animációs, vagy akár bábos világba is alá kell merülnünk inspirációért, rendezőért.

És Bánffy Miklósnak volt mersze saját Varázsfuvola-adaptációjában elemelkedni a mesevilágtól – a volt bátorsága a nagy történetek archetipikus jellegét hangsúlyozni, finoman aktualizálni vagy absztrakció felé elemelni azokat az elemeket, amelyek túlélik az eredendő környezetet. A remekműveket nem nehezíthetik el külsőségek, a korabeliség jegyei, ki kell dobálni a léghajóból e ballasztokat. Horgony kell viszont, amely nem engedi az előadást oxigénhiányos, érthetetlen és méltatlan sztratoszférába, és arányérzék a stílusok térnyerése kapcsán, valamint patikamérlegen mért, toleráns műsorszerkesztés, amely tekintettel van – a magától értetődő magyar alkotások mellett – a népszerű német és olasz dalművek, francia és orosz balettek mellett különböző nyelvi-zenei kultúrák egzotikumaira (szláv, francia és angol nyelvű operák, angolszász táncművek). Egyre nincs módja most sem az intézménynek: a beszűkülésre.

Forrás: Rákossy Péter

Bánffy, az egyik leggazdagabb magyar arisztokrata mindig fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy politikai hitvallását sosem keverné ízlésbéli meggyőződésével: számunkra is ez az imperatívusz, így kell eljárnom, ha barokktól kortársig, kamarától nagyoperáig, oldschooltól kísérleti előadásig, legendák szereposztásától „egész soros” debütálásig, vagy ha úgy tetszik, jobbra sorolt művésztől balra sorolt művészig szeretném felvonultatni egy nemzeti intézmény színpadain a priorizált magyar tehetséget. Márpedig Operából nincs több nekünk: nemzeti kulturális minimum, hogy a dalszínházi kincsestárat őrizni kell, de gazdagítani és újracsomagolni is. A formalinba helyezett operajátszás egyenlő volna az elásott tálentumok bibliai szégyenével.”

Ennyit mára Bánffy Miklós aligha kiapadni képes emlékezetéről. Ajánlom még az MMA filmjét is, amely „A szellem arisztokratája” címet viseli, és a szombati M5-ös premier után még bizonnyal vetíteni fogja a csatorna.

Néném vigyázzon magára!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2020. június 11.