Nem jó, ha megbélyegzik az embert

Lipics Zsolt, Pécsi Nemzeti Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója

A Jászai Mari-díjas színész harminckét éve dolgozik a Pécsi Nemzeti Színházban. A politika oldaláról mégis akadtak, akik nem vették jó néven, hogy Lipics Zsolt is megpályázta a teátrum igazgatói posztját, holott ő volt az egyetlen tősgyökeres pécsi pályázó. A baloldali városvezetés hangot adott a nemtetszésének, állítva, hogy személyében a kormány embere aspirál a pozícióra. Lipics Zsolt a szakmai bizottság támogatásával nyerte meg az igazgatói pályázatot, és végül a közgyűlés többsége is támogatta. A pécsi színház új igazgatója úgy véli: nem jó, ha megbélyegzik az embert, de nem foglalkozik az előítéletekkel. Fontosabb számára, hogy a város közönsége is megtapasztalja: a színház új művészeti vezetőjével, Vidákovics Szlávennel eltervezett magas színvonalú programjuk igazolja majd, hogy kinevezésével jó döntés született. A színész-direktor az Origónak adott interjújában eddigi pályafutását is felidézi, beszél családjáról, s még az is kiderül: van egy publikum által kevésbé ismert, örömmel gyakorolt civil szakmája is.

A Pécsen töltött évtizedei alatt egyszer sem keresték ajánlattal fővárosi teátrumtól?

Nem, de ahhoz talán némi önmenedzselés is kellett volna. Az nem a műfajom, de amúgy sem akartam továbblépni Pécsről. Hazatérve elmúlt az izgágaságom. Egyébként pedig Pécsen, ahogy számtalan vidéki városban is, kiváló színészek dolgoznak, szükség is van rájuk. Az pedig, hogy miért nem irányul rájuk országos figyelem – az már egy másik történet. Egyébként, ahogy nem küzdöttem fővárosi lehetőségért, úgy azért sem tettem semmit, hogy filmes vagy televíziós feladatokhoz jussak. Pécsen mindent megtaláltam, ami a magánéletemben, a szakmában kielégít. A Vincze János igazgatta Pécsi Harmadik Színházban is remek szerepeket kaptam, többször terjesztettek fel kritikusok díjára is a pécsi alakításaimmal kapcsolatban. Nemcsak Pestről, máshonnan sem próbáltak elszerződtetni. Úgy tudom különben: ma már az is ritka, hogy egy frissen végzett színész öt helyről kapna ajánlatot. Általános lett az önmenedzselés. Akkoriban, amikor én jártam a főiskolára, az igazgatók még eljártak a vizsgákra, keresték a tehetségeket. Ez ma már egyre ritkábban történik meg. Annyi biztos, én jó helyen vagyok.

Lipics Zsolt, a Pécsi Nemzeti Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója Forrás: Lipics Zsolt

Az egyéni harmóniának az egzisztenciális biztonság is feltétele. Vidéken egzisztáló színészként ez ügyben is minden rendben?

Már Kaposvárott többre vágytam annál, mint ami ezen a kiszolgáltatott pályán elérhető. Mindig is érdekelt a számítástechnika, ezért – miután visszakerültem Pécsre – beiratkoztam egy multimédia-fejlesztő tanfolyamra. Megtanultam az interneteshonlap-készítést, szerkesztést, menedzselést, valamint az interaktív CD-készítést. A színházi munkám mellett kezdtem el dolgozni ebben a szférában is. Sokkal egzaktabb, mint a művészi tevékenység. Nagyon élvezem. A próbamentes napok szabadidejében fejlesztettem honlapokat. Én készítettem a Pécsi Nemzeti Színház első ilyen felületét is. Több pécsi kulturális intézet honlapja is az én munkám, például a Bóbita Bábszínházé, a Pannon Filharmonikusoké, illetve foglalkoztam a Harmadik Színház oldalával is. Ugyancsak főszerkesztője voltam egy ideig a POSZT weboldalának. Később az online marketing világában is kiképeztem magam. Ezzel pénzt is kerestem, mert a pénz ugyan nem boldogít, de jó, ha van. A második szakmának köszönhetően tudtam előbbre lépni, lakást, gépkocsit vásárolni. Ha csak a színházi fizetésemből kellene élnem, akkor elképzelhető, hogy még mindig albérletben élnénk. Így megvan mindenünk, amire szükségünk lehet.

Említette a feleségét, aki bölcsészszakos hallgatóként találkozott önnel, ám ő, Bajnai Ágnes, azóta színházi ember lett. Miként?

A kaposvári időszakunkban kezdett tanítani egy gimnáziumban, majd egy ideig Pécsett is angoltanárként dolgozott. Ám éppen akkoriban kerestek titkárt a Pécsi Balett társulatánál. Úgy alakultak a beszélgetések az akkor pozícióba került balettigazgatóval, Vincze Balázzsal, hogy az angolul kiválóan beszélő Ági kapta meg a feladatot. Ő is nagyon sok mindent kitanult az új szakmájában. Ma már önálló programmenedzserként dolgozik a balett-társulatnál, amelynek ő az egyik fő mozgatórugója.

Forrás: Lipics Zsolt

A leányuk milyen pályára készül?

Ő tizennyolc éves, idén fog érettségizni, mindig is nagyon jól tanult, büszke vagyok rá. Remélem olyan irányban sikerül majd továbbtanulnia, amelyben a boldogsága rejlik. Több elképzelése is van, őt is érdeklik a művészetek, illetve a bölcsészettudományok, esztétika, filozófia.

Akármi is lesz, érzékelhető életük harmóniája. Hogy jutott eszébe, hogy megpályázza a színháza igazgatói posztját?

2014-től nem vagyok tagja a Pécsi Nemzeti Színháznak, vendégként játszom csak, amikor meghívnak egy nekem való szerepre. Azért alakult így, mert szabadabb életre vágytam. Ugyanakkor az ott töltött idő alatt rengeteg tapasztalatom és tudásom lett a színházzal kapcsolatban. Amikor kiderült, hogy az előző igazgató nem pályázik, akkor több kollégám, barátom, ismerősöm is felvetette: el tudnának képzelni a színház igazgatójaként. Elkezdtünk beszélgetni Vidákovics Szláven barátommal – aki művészeti vezetőként lesz a „jobb kezem" –, arról, hogy miként is működtetnénk egy általunk vezetett teátrumot. Összecsengtek a gondolataink. Úgy voltunk vele: ötévenként adódik ilyen lehetőség, miért ne próbáljuk meg. Közben egyre több lett a támogatónk a társulatban. A pécsi kulturális társintézmények vezetői is örömmel fogadták az elképzelést, amikor felkerestem őket, és megkérdeztem: mit szólnának a személyemhez? A saját motivációimban annak is része volt, hogy ismét olyan szakaszba ért az életem, amikor kedvet éreztem a változtatásra. De még azzal együtt is sokáig töprengtem, hogy belevágjak-e.

Mi volt a legmeggyőzőbb érv önmaga számára?

Az lett a „jelszavam": pécsiek Pécsért. Ez a teátrum – hiába voltam az utóbbi pár évben csupán vendég – mégis csak a mi színházunk. Szlávennel együtt itt élünk, ismerjük a közönségét, az itteni művészvilágot. Konkrét tervek fogalmazódtak meg bennünk, hogy miként lehet a színház hasznára a működtetés során ez a kiterjedt kapcsolatrendszer.

Forrás: Lipics Zsolt

A világ persze olyan, amilyen. Voltak hangok, melyek szerint önöket a kormány hozta helyzetbe, a város ellenzéki polgármestere pedig arra intett: muszáj lesz bizonyítaniuk és komoly műhelyt kialakítaniuk a jelenlegi, általa középszerűnek minősített népszínházból. Hogy bírja mentálisan az efféle feszültségeket?

Igyekszem azokat a helyükön kezelni. A sajtóban lejátszódó adok-kapokban több a politikai érdek, mint a valóság. Könnyen ragasztanak ma bélyeget a másik emberre, ahelyett, hogy elismernék a teljesítményét, vagy inspiráló kíváncsisággal várnák tervei megvalósítását. A Pécsi Nemzeti Színház eddig sem volt középszerű teátrum, az elmúlt évadokban száz-százhúszezer néző látogatta, akik önszántukból vették meg a jegyüket. Az előadások között akadtak olyanok is, amelyek az ország bármelyik színházában sikerrel megállták volna a helyüket, mint például a Pécsi Nemzeti Színház POSZT-on is bemutatott produkciói. A népszínházi jelzőt pedig én elismerésként értékelem. Bízom benne, hogy a miáltalunk elképzelt magas színvonalú, művészi, nyitott népszínházat is értékelni fogják a színház művelői számára legfontosabb emberek, a publikum tagjai. Nyilván máshol lesznek a hangsúlyok, tükröződni fog az ízlésünk, a gondolatiságunk a programokban. Ám mert pécsiekként csinálunk színházat a pécsieknek, tudjuk, hogy miként valósítsuk meg az elképzeléseinket úgy, hogy az ne menjen ellenébe a helyi közönség elvárásainak.

A társulat egyöntetű örömmel fogadta a győzelmüket?

A társulat számomra a színház összes dolgozóját jelenti, százkilencvennégy embert. Akiknek családjuk van, óvodába, iskolába járó gyermekeik. Aggodalommal várták a pályázat eredményét, hiszen rajtunk kívül nem volt pécsi pályázó. Tudni kell, hogy a pécsi színháznál harminc éve nem volt „robbanás", nem érkezett „külsős" igazgató. Vagyis folyamatosság van a működésben. Amikor az egyik külső pályázó kérésére – még a döntés előtt –megszavaztatták a társulatot, nyolcvan százalékot értem el. Utóbb a szakmai bizottság és a közgyűlés is nagy többséggel szavazott ránk. Úgy érzem, a társulat túlnyomó része most örül. Ami engem is boldoggá tesz, egyben biztató a közös jövőnket illetően.