Új év és Veszprém, avagy a kulturált fők városa

Veszprém, 2010. július 9. A veszprémi vár és környéke. MTI Fotó: H. Szabó Sándor

Édes Néném, születésnapom elketyegésével – bár azzal nem szoros összefüggésben – szülővárosom élete nagy pillanatának előszobájába lépett: már csak két év választja el az európai kultúrfőváros-szereptől. Engem aztán meg nem lepett, hogy pár hete olvasom, Veszprém az egyik legélhetőbb hely kis hazánkban. Szülinapon szokás felköszönteni a szülőanyát is (megtörtént!), hadd tegyem most ugyanezt a szülővárossal is, a legélhetőbbel. Ki gépen száll fölébe... szerintem még annak is, onnan is (az egyik) legszebb város Veszprém. Törzsökéből nőttem ki, mint gyönge – bezzeg mára túlsúlyos – ága, 51 éve. Testem elsüppedését, ha kérhetem a költőt, kicsit mégis hagyjuk, hisz nem kávéházi szegleten – tilos is azoknak most működniük! – és nem is saját felköszöntésemre írok, hogy másik kedvenc poétáját is megidézzem. Csak mert voltam most megint ott, a szülővárosomban, két ízben is, és egyre közelebb ér az az idő, amikor mindenki Veszprémről, erről az ezeréves gyönyörűségről beszél majd – és nemcsak beszél, hanem nagyon remélem, hogy énekel és táncol is!

Csak egy szülővárosunk lehet, amely pedig anyakönyvileg, ugye, nem feltétlen azonos a hellyel, ahol eszmélésünk idején élhettünk. Nekem megadatott, hogy ugyanott nőhessek fel, ahol születésemet is iktatták és ahol kereszteltek, így nemcsak agyam és szívem, de még a személyi igazolványom is úgy tudja, hogy veszprémi vagyok. És így az is maradok. Hiába élek máshol, szép helyen, községünk mellett egy másik Veszprém, hasonló püspöki székhely és kultúrváros terül el, de csak hasonló, nem az, és nem is olyan, hiába keresem benne azt, amitől távolabb kerültem.

A veszprémi vár és környéke. Forrás: MTI/H. Szabó Sándor

Nyilván minden analógia biceghet, mégis azt mondom: ahogy én veszprémi voltam, vagyok és maradok, és imígyen teljesen „sajátomnak" is érzem a lehetőséget, amelyet városom és a Balaton-felvidék kivívott magának, úgy egy kicsit minden magyar veszprémivé kell, hogy váljék 2023-ra. Nemcsak, hogy nem kell ezt korlátozni, de bátorítani szükséges: biztos vagyok abban, hogy ha valami valaminek a fővárosa, akkor önmaga nem önmagát jelentheti csak. Azt is meg kell mutatnia, aminek a fővárosa lett, és ez jelen esetben nem csak a magyar kultúra egésze – pedig ez se semmi feladat! –, mert az európai kultúra ideillő metszete is helyet kér magának abban az évben, Veszprémben.

Régi dilemma: Veszprém mutassa-e magát és a környék, vagy a pályázatban leírtak szerint, mentén vagy akár annak dacára is Magyarország és Európa? Eközben a gordiuszi probléma – gondolati síkon – könnyen átvágható, vagy kíméletesebben: megkerülhető. Komolyan nem hiheti senki, hogy egy 60 ezres megyeszékhely és agglomerációja felvértezhető önmagában arra a szerepre, hogy egymaga álljon helyt e téren, ráadásul úgy, hogy a Brexit miatt nem is lesz ikercsillaga. És nem az infrastruktúra okán írom ezt – bár lassan ingatlanfejlesztőnek érzem magam számos operai beruházási projektünk miatt, és a maradék időt kevesellem, de – sebes tempóban még sok minden építhető. Viszont a humán erőforrás nem így nő ki a földből, és ha Veszprém bármi okból magára maradna, azzal nemcsak Magyarország, de szeretett szülővárosom is rengeteget vesztene.

Megint egy analógia: miként a magyar kultúrát gazdagítja az is, ha magyar művészek egy magyar színházban minőségi módon játszanak pl. Verdit, vagy táncolnak Csajkovszkij-balettet, úgy mindaz ugyancsak gazdagítja Veszprémet, ami mások által, de ott történik. Még ha a szerző nem is magyar, még ha a fellépő nem is veszprémi. Természetesen a helyes arány megtalálása a legnehezebb feladványok egyike, át tudom ezt érezni egy hasonlóan balanszírozó intézmény vezetőjeként, de az is igaz, hogy ha Veszprém pl. a magyar magaskultúra együtteseit lehetőséghez juttatja, összességében olyan imázstettet hajt végre befelé, a magyar turizmus, és egyáltalán, a belhoni megbecsülés irányába, amely százszor is megtérül majd számára akkor, amikor 2023 már nem lesz a horizonton.

Illetve mást mondok: ne tűnjön el onnan soha. Annak érdekében, hogy Veszprém páratlan esélye, a 2023-as év mindig igazodási pont, mérföldkő maradhasson, másra is szükség van, nemcsak önmagára. Ezt a kétosztatúságot úgy képzelem, hogy míg Veszprém megrendezi a szélesen értelmezett, de akkor is a városmarketinget támogató kvázi országos fesztiválját (amely egy évig tart), közben megkapja az állami támogatásból kiépíthető új infrastruktúráját is, amelynek huzamos működtetése a helyi értékek megtalálásával és felfuttatásával ad majd új, immár el nem múló és el nem vehető, valóban saját jogon járó és kiemelt kulturális státuszt a városnak.

Az épületek maradnak, 2023 felpörgette a várost, de utána ebből a lendületből már elsősorban Veszprém és a hazai turizmus profitál, és ennek az ideális környezetét meg kell szervezni, és az erre hivatott csapat ezt minden bizonnyal meg is teszi – otthon vannak Veszprémben és Európában is, optimális helyzet „fenyeget". A magunk részéről pedig csak azt tudom írni: már 2012 nyarán ott voltunk egy Don Pasquale-koncertelőadással, de még régebbről, az „én időm" előttről is emlékszem Komlósi Ildikó-José Cura-áriaestre a VeszprémFeszten. Ezeket aztán sok minden követte: hangversenyszerű Rigoletto szabadtéren (Istenem, ott, a Pajtakertben volt a nyári napközink valaha, ha azt mondták volna nekem, hogy operaelőadás és több ezer finom néző települ majd ide egy nap, elmeháborodottnak nézem – mi csak élveztük a Vár fölénk magasodó látképét a patak partján, méteres allergén gazok között), a bravúros Hangvillában egy koncerttermi Tosca-előadás és verista áriakoncert ment, a magyar vasbeton-technológia atyjának renoválás előtti állapotában is gyönyörű Petőfi Színházában pedig balettest és zenekari hangverseny. Ezen a covidos nyáron Carment vittünk a Várba, a Szentháromság térre, és 2021 még fel se tápászkodott, máris Gördülő Operánkat, a Szerelmi bájital produkciót ajánlom majd júliusra, szabadtérre.

A Veszprémi Petőfi Színház nézőtere. Forrás: MTI/Nagy Lajos

Kedves Néném, nagy idők voltak, nagy álmok, és én tinédzserként-zeneakadémistaként bár rendkívül szerettem volna, mégsem tudtam a városomban nagy dolgokat megszervezni, vagy legalábbis nem sokat. Már-már az otthoni prófétatevékenység átkának tűnt. Emlékszem, a friss érsekség friss érsekét ostromoltam, hogy a Vár egyik – akkor lakatlan – épületét kamaraopera-játékra megszerezzem, egyházzenei kötelezettséggel. Voltam talán 22... Majdnem összejött a kiváló akusztikájú Megyeháza udvarán is egy nyári operaprodukció, Donizetti Csengője, de utolsó pillanatban összeomlott, hátterem még mindig nem lehetett. Viszont a koncertsorozat a Zeneiskola nagytermében például működött (győri diáktársaim zenekarát-énekkarát is oda kellett buszoztatni hozzá, nekem akkor gigaprodukciónak tűnt a Wachet auf kezdetű 140. kantáta előadása), de játszottunk Mozart-daljátékot a Vár ifjúsági házának színpadán, a Tűztorony tövében, ugyancsak zenekarral (Bastien és Bastienne), és egy másikat zongorával egy másik Vár-háznál, az akadémiai udvarban (A színigazgató). Énekeltünk Bach-koncertet ugyancsak zenekarral a Bazilikában, utcazenélgettünk is arrafelé a rézfúvós triónkkal. És igen, volt egy nagy terv: szerettem volna üzemeltetni a régi, elhagyott mozi épületét mint kamara-operaházat a színházzal szemben, de ekkor is csak a húszas éveim közepén jártam, nem ment, nem mehetett.

Ma már mosolygok ezeken a küzdelmeimen, látva, hogy minőséget csak megszervezett és időben is stabil háttérrel lehet megtervezni is, nemhogy megvalósítani. Akik viszont Veszprémben maradtak – vagy veszprémivé lettek, mint pl. a városi vegyes kar jeles karnagya vagy a kiváló színidirektor –, most kerülnek igazán helyzetbe, és mondom, ma már nem kérésekkel jövök, de mai ötletekkel.

Mielőtt Néném azt hinné, Veszprém rettenetesen rá volna szorulva elsodródott fia megváltó écáira, szögezzük le: a Királynék Városa szinte erő felett rendelkezik kulturális egységekkel, művészegyüttesekkel. Múzeumok, fesztiválok, amatőr és félprofi énekkarok, zenekarok, színházi társulatok, bábosok, galériák, impozáns könyvtár, táncegyüttesek, tévé, rádió, egyetem, országelső gimnázium, nagyhírű és méretes zeneiskola – minden van itt. Amit én kínálok az Operával, csak bónusz, desszert, országos hab a tortán. És nem csak opera- vagy balettelőadásokat vagy koncerteket valósítunk meg szívesen, mondok valami teljesen mást, amelynek több köze van a hosszú távú tervekhez, amelynek tehát indító, illetve gyorsító rakétafokozata lehet a 2023-as kulturális főváros-projekt.

A nagy vonalaiban megismert régi gyermekkórház-hasznosítási elképzelés során egy esetlegesen Veszprémből kinövő balettképzés, utóbb balett-társulat szakmai partnereként éppúgy számíthat a város az Opera tánctársulatára, a Magyar Nemzeti Balettre és iskolánkra, a Balettintézetre, ahogy természetesen az Opera énekkara és zenekara is kész (akár Budapesten vagy harmadik helyszínen megvalósuló) közös projektek végigvitelére, jó gyarkorlat-cserére, egyéb szakmai segítségre. Mindezek nyomán is állhat elő annyi művészetre érzékenyített, kultúrára kiművelt emberfő, amely nagyobb (közönség)bázis már kitermelheti magából azokat a „saját" előadóművészeket is, akik majd a megnövekedett méretű és megnövekedett színvonalra várt intézményrendszert a veszprémi polgárok és az odalátogatók számára is megelégedéssel működtethetik a teljes XXI. században. E hosszú folyamat során is számíthatnak az Operára – és nem azért, mert én, a jelenlegi vezető épp ott születtem, hanem mert az utánam következőknek is eminens érdeke lesz Magyarország egyik gyémántékszeréhez járulni, polírozni, szépségében gyönyörködni – nemzeti intézményként!

Használj minket, Veszprém, hogy én is használhassak Neked, Szülővárosomnak!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Szilveszter, szilveszterkor