Emberek a Szigeten, avagy Bieito díszlettelen Carmenjéről

184. levél Édes Néném, Calixto Bieito nevezetes rendezéséről már annyi mindent leírtak. Bizonyosan mindenki kiírta magából az összes okoskodását, hisz volt rá idő bőven: vagy húsz éve már önálló életet él ez a Carmen, mint valami lábra állt Burattino. Olyan, mintha a struktúra a saját útját járná – aztán befut a Mester, és rátölt az energiákra.

A katalán rendezősztár becsülettel eljött Budapestre, és a főpróbahetet végigdolgozta a már alaposan megdolgozott szereposztással. De hogy Néném képben legyen, visszamennék hat évet az életben.
2015 januárjának végén az Operából néhányan, akik a 2017-es Ybl-palota leállítást előkészítettük, háromnapos utat tettünk Stockholm és Oslo házaiban, mindkét helyen a színpadtechnika vizsgálata volt a cél elsődlegesen – az előbbi épület egykorú a mi Sugár úti palotánkkal, és épp új technikát kapott három ütemben, a másikat nemrég építették –, de emlékszem, a gyártóműhelyeket is kíváncsian szemléltük, hisz az Eiffel-beruházás tervei is ekkor készültek. Az oslói estére nem sok variáns volt, mindössze egyetlen: a Carmen. Bieito rendezését csak képekről ismertem, valamiért soha semmilyen cikkemben nem került elő a neve, ezt a Kritikám alul c. kötet névmutatóját fellapozva elég egyszerű volt most is ellenőriznem. Fura helyzet, de annyi rémlik most is, hogy megörültem a lehetőségnek, na, akkor majd most „megismerkedünk", aztán emlékszem, hogy a színház előcsarnokában már fel is tűnt egy párizsi, Alagnával turbózott előadás-DVD-je ugyanezen produkciónak.

Carmen Fotó: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház

Az oslói Opera mintha tengerbe csúszó jégkocka lenne, fjordok ihlették, napos időben fel is kapaszkodnak délre néző ferde síkjára a sovány északi nyár szerelmesei. Ötcsillagos ötlete volt ez a Snohettának, a híres építészirodának, mely egyik márkavédjegyeként is tekint az Oslo Operára. Viszont az előadás már messze nem volt ötcsillagos: a címszereplő mezzoszoprán szexuális kisugárzásmérője negatív értéket jelzett. Márpedig anélkül nem megy ez a szerep, valamiféle kisugárzás nélkül pedig az egész énekesi pályát csak hümmögések szegélyezik. (Ugyebár nem kifejezett szépségről beszélek, ott volt Maria Ewing a maga veréb alkatával a Royal Opera House harminc év előtti, Zubin Mehta dirigálta előadásában: perzselt még a képcsöves tévéken át is.)

Mégis, az előadás leginkább zeneileg volt csalódás, slampos, gondozatlan hangzás párolgott az árok felől, ennyi maradt meg. Fogalmam nincs, miért, de arra bezzeg élesebben emlékszem, hogy bal hátul ültünk a zsöllyében, és kissé jobbra egy öregúr addig-addig matatott a zörgős fajtájú cukros zacskójában, míg egyszerre az összes kiborult, és a kis golyók szanaszét gurultak a környező székek alatt – és ami még rosszabb, egyesek közülük mint igazán szerencsés röhej-megtermékenyítő spermiumok, a lejtős padozaton egész a zenekari árok mellvédjéig jutottak. Mindezt pedig azzal a sajátos, komótosan gomolygó hangzással tették, amint egy golyó különböző vastagságú és illesztésű felületeken átkorcsolyázza magát...

De volt más is, nem ragozom, pl. megijedtem a szinte ránk dőlő bikasziluettől, hatalmasat csattant, és mivel trükkösen helyezik el, a nézőtérről felmérhetetlen, hova esik, tehát balesetnek tűnik. A sok(k) benyomás alatt ott rögtön elhatároztam: ezt a produkciót nekünk is be kell mutatnunk. Bökkenő volt, hogy szinte friss Carmennel rendelkeztünk, mindössze másfél év telt el az ugyancsak margitszigeti előbemutató óta. A másik probléma, hogy kifejezetten igyekszem tartani a sort: kortárs értelmezést klasszikus kövessen azonos cím esetében, márpedig Oberfrank Pál olvasata – ezt kértük – éppen a jelenkorhoz közelítette a színpadi nyelvezetet. A megoldás az időtényezőben rejlett. Tudtuk, hisz említettem, ilyen céllal kutakodtunk az út során, hogy az Operaház maradék másfél évében már nincs a Bieito-rendezés bemutatására mód, így úgyis csak a felújítás után jöhet szóba, hisz az Erkel színpadmélysége csekély ehhez a produkcióhoz. Évek telnek tehát el, addig ki lehet játszani mostani Carmenünket – mondjuk, azt nem gondolta senki, hogy 5-6 évadunk is lesz erre. Végül már többedszer tologattuk arrébb, ahogy az Opera részleges korszerűsítésnek indult munkálata is teljes felújításba csapott át, sőt, most majd az is elkövetkezik, hogy egy köztes évben (2021/22) az Eiffelben is eljátsszuk, mint egy klasszikus verzióját, mert a 2022/23-as operaházi játszási lehetőséget köztes kitűzés nélkül rombolóan messzinek éreztem.

Carmen Fotó: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház

Milyen érdekes felidéznem, amikor a bécsi Opera okosrendszerét vizsgálgatni rándultunk át a sógorokhoz, és két szót sikerült váltanom a leköszönő Dominic Meyerrel. Akkor tudtam meg, hogy ketten is a Carmen kasszapultjánál állunk, és Bécs egy évvel korábban kapja meg majd a játszási jogot... Sajnálkoztam, de közben már tudtam, hogy csúszásaink miatt úgysem tudnánk korábban előadni, mint 2021 júniusában – erre mi történt? A vírus miatt Bécs csúszott nagyot, és akkor mutatta be Bieito Carmenjét, amikor már a mi próbáink is zajlottak. Így történhetett az a lehetetlen eset, hogy a bécsi sorozat utolsó, nyolcadik előadását lemondó Erwin Schrott helyett a mi Bretz Gáborunk ugrott be Escamillóként, aki közben ugyanezt a darabot és ugyanezt a produkciót próbálta Budapesten... (Erre különben rendes üzemnél annyi esély van, mint a dinoszauruszok újbóli elpusztulásának.)
Hogy a Carment újra és újracsomagoljuk, arra csak egy mentség van és egy érv: minden zárt számában, minden hangjában remekmű, és ebből kifolyólag a legtöbbet játszott operadarab Magyarországon. A Bieito-rendezésről nem írhatok kritikát, alaposan érintett vagyok benne. Viszont nem etikátlan, ha a külalakjáról írok, amelynek része volt abban, hogy épp a csodálatos margitszigeti színpadon mutathattuk be. Az ok egyszerű: szabadtéren csak süllyedő- és zsinórpadlásmentes produkció használható, és míg „saját", tehát az Opera által megrendelt előadásainkat valahogy adaptálni tudjuk a legtöbb esetben, híres és nehezen jogosított produkciók megvalósítását a jogtulajdonos ügynöksége igen szigorú keretek közt engedi csak. Itt szerencsénk volt, hisz az már a norvég előadásból kitűnt, hogy gyakorlatilag semmi sincs a színpadon, az épített díszlet legalábbis nulla-közeli (egy telefonfülke, egy zászlórúd és egy bikasziluettet formázó állványos tábla), egyiket se emelik, egyiket se süllyesztik: pompás cím és lehetőség szabadtérre. Ugyanakkor vonzó a cím is, és 2021 nyarán már 7 esztendeje annak, hogy Carment játszottunk a közönségnek.

Carmen Fotó: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház

Néném, itt is tennénk egy megjegyzést. A Margitszigeti Színház (ez a mai pontos neve) nem az Operáé. Valaha ugyan így volt másfél évtizeden át, de már rég nem ez a helyzet, mi mégis a magunkénak érezhetjük minden nyáron néhány napra. Ez pedig Bán Teodóra érdeme, az igazgatónőé, aki nem felejtette el, hol futotta művészpályáját (Opera), és habár érthető módon mindig védi is az általa vezetett intézmény érdekeit, a szkanderozások eredményesen és derűs hangulatban zajlanak immár tíz éve. (A Kalendáriumban összeszámoltam: egy évtized alatt 75 estén adtunk opera-, balett- vagy gálaelőadást, koncertet a Margitszigeten, tehát japán ügynökünk mellett Bán Teodóra adja a legtöbb felkérést az Opera társulatának immár 3 kőszínházunk falain kívül.)

Visszatérve Bieitóra és a Carmenre: még van jegy ma estére, még bárki megnézheti, miként mutatja meg ez a különös, nagyszerű gondolkodó a verizmus lényegét – hisz a Carmen azon ritka művek egyike, amelyek más náció szüleményeként megelőlegezték vagy a perifériáról követték az itáliai fejleményeket. Bieito nulla díszlete érezhetően fejlesztett alkotás, mintha a gondolkodás során tűntek volna el a díszletek, és alakultak volna kellékké. Nemcsak a hat öreg Mercedesre értem ezt, hanem magára az énekkarra is, amely igen egyszerű eszközökkel és hatásos, de szintén nem túlbonyolított világítással válik több ízben is hosszú percekre az előadás főszereplőjévé. A negyedik felvonás zárókettőse pedig az Opera extra erős szereposztásában egyszerű hideg munkafényt kap csak – no és a vihar előtti Margitszigetet –, minden más szóródó figyelmet úgyis elmosna Carmen és José szerelemmel határos gyűlölete, élettel határos halála.

Néném, szégyen, nem szégyen, engem pénteken este mérhetetlenül meghatott a zárókép. Bieito leplezetlenül mutatja meg, mennyire elkerülhetetlen Carmen halála, miközben mindannyian tudjuk, hogy ennek nem szabadna bekövetkeznie. Ahogy José kidobálja az „életet váltani" próbáló, révbe érni kívánó Carmen kis dolgait annak új retiküljéből, egyenként alázza meg, apránként gyilkolja meg azt a nőt, akinek hamarosan a torkát is elmetszi majd. Rémes. Megrázó. Katartikus.

Ha elmegy ma este Néném, embereket lát a Szigeten, nem operahősöket. Énekeseket, akiket a főpróbahéten egy keveset beszélő, de gesztusokkal, testtel és hangutánzással, hörgésekkel instruáló katalán fazon, bizonyos Bieito még megszorzott kettővel, pedig az asszisztens csapat által is rendesen be voltak tanítva. Oda kell menni – vagy ha nem lehet, ősszel az Eiffelben a kőszínházi verziót is megtekintheti.

„Zsú átvétá, kák szálávej létá!"

Üdvözli

Szilveszter

2021. június 26.