Elhagyott a delfinem - Connan Mockasin új lemeze

Vannak rejtélyes zenészek, akik mintha időn kívül léteznének és alkotnának, tudomást sem véve a kurrens zenei történésekről. Connan Mockasin esetében is hiába fedezhetőek fel egyértelmű hivatkozási pontok, mégis önálló, zárt univerzumot hoz létre. Most éppen megtetszett neki a karamell szó, elhúzott egy tokiói hotelszobába és felvette egyedül második szólólemezét.

Connan MockasinMexican Summer / Because Music2013

A popzenészek között manapság sem kell nagyítóval keresni a különc figurákat, de Connan Mockasin ebben a kategóriában is magasra teszi a lécet. Már zenekarvezetőként is keménykalapban énekelt egy trombitaszólóval felturbózott gyerekblues számot a kutyacimborájáról, eközben kislányok botra tűzött kutyafejekkel táncolnak. Első szólólemeze, a Forever Dolphin Love pedig olyan volt, mintha Syd Barrett és Kevin Ayers együtt vették volna fel a Magical Mystery Tourt Nemo kapitány tengeralattjáróján, Ariel Pink pedig szorgosan jegyzetelte otthon a tanulságokat.

A Caramel Mockasin elmondása alapján az első lemez folytatása, arról szól, hogy a szemétláda delfin elhagyta gazdáját, aki ettől szerelmi bánatos, végül egy autóversenyen karambolozik. Nem mondom, hogy ehhez a sztorihoz egyből tudnék zenei stílust elképzelni, de az a törékeny szintis soul, ami a lemezen van csak tovább növeli a weird-faktort. A borítón pornóbajuszt és aranykarkötőt villantó Mockasint elnézve nehéz eldönteni, hogy ez most vicc-e, vagy valami több. Nehéz csak viccnek felfogni, de teljesen komolyan sem lehet venni a számokat, hallgathatók mindkettőnek és ezért az ironikus zenékre és a szerelmes dalokra adott reflexióként is értelmezhetőek.

Mockasin egy hónapot töltött egyedül egy tokiói hotelszobában, ilyen szituációban két lehetőség áll az ember előtt: vagy összejön Bill Murray-vel, vagy a komfortos magányból elvágyódását valami olyasmivé alakítja, mint amit itt hallunk. A felvezető Nothing Lasts Forever rozoga szintitémája és síró delfinhangja három percig késlelteti az album igazi kezdetét, Mockasin élvhajhász négerré effektezett hangja rákérdez saját állapotára, hogy mégis mi a francot érez? Ahogy a Microphonesból és mostanság a Mount Eerie-ből ismert Phil Elverum megjegyzi, Mockasin le sem veszi a lábát a phaser pedálról, ettől olyan a hangzás mintha valami sűrű anyagon (mondjuk karamel) keresztül szűrődne át minden. Az ének Prince-t idéző falzett, de tömény szexiség helyett érzékeny férfiszomorúságot kapunk.

Egy szakítást követő érzelmi káosz minden fázisát, fentjét és lentjét, reményét és reménytelenségét "élethűen", örvénylően adja vissza a lemez. Szünetek, csendek, megtorpanások és nagy nekidurálások töredezik a számokat, tökéletes példája ennek az I'm The Man, That Will Find You felszabadult kórusa és az átvezetések elkeseredettsége és tétovasága. A legjobban eltalált szám a Do I Make You Shy?, ami pont olyan, mint egy '80-as évekbeli sláger, amit minden szerelmi bánatos együtt dúdolhatott volna a rádióval. Az album közepét az öt felé szedett 15 perces It's Your Body tölti ki, ebben az elhaló ambienttől kezdve, a csúszkálós szintibaszkuráláson át, játékos pszich-popig tényleg minden van, az ötödik rész végén pedig tipikus japán női hang köszöngeti kitartón, hogy mindezt a nyomorúságot megosztotta ilyen formában Connan Mockasin. A válasz ironikusan visszhangosított "Your welcome!", ezután már csak a keserédes I Wanna Roll With You marad hibátlan lezárásnak, hogy ez az elszakadni képtelenség himnusza vagy az újrakezdés ígérete, az természetesen nyitott kérdés marad. A