Realizmus morális alapokon - Bibó István

A XX. századi magyar politikai gondolkodás talán legnagyobb, nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő alakja Bibó István. Szerteágazó, jogelméletre, szociológiára, politikatudományra és történelemtudományra kiterjedő hatalmas tudásával és bölcsességével a világháború utáni korszak egyik legnagyobb hatású magyar tudósa volt. Habár tanulmányait sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszer alatt nem tehette publikussá, a demokratikus értékrendről vallott nézetei - főként szamizdat kiadásokon keresztül - óriási hatással voltak a magyar ellenzék politikai gondolkodására.

Bibó István munkásságát legjobban az általa is nagyra tartott szókratészi elv jellemezheti, mely szerint az igazsághoz csak az ellentétek szintézisén keresztül lehet eljutni. Ennek jegyében politikai filozófiájában szintézisbe tudta hozni a liberalizmust egyfajta hagyománytisztelő konzervativizmussal. Mindezt úgy, hogy a hagyományos európai liberalizmus örököseként lett a demokatikus szocializmus - de távolról sem Marx - híve. Gondolkodói nagyságát igazolja, hogy a liberalizmust és a szocializmust úgy volt képes szintetizálni, hogy "tagadta az egymással szemben megfogalmazott alapdefiníciók érvényességét". Mindemellett keresztényi - protestáns - gyökerű moralizmusa sosem hagyta cserben, és sikerült neki az, ami keveseknek: a morál idealizmusát sikerült összeegyeztetnie a politika realizmusával. Bibónál koherens rendszert alkotnak a keresztény és ókori görög erkölcsi értékek az intézményes szabadság liberális eszméivel, emellett egy olyan politikai radikalizmussal, amelynek központjában az emberek egyenlő méltósága áll.

Úgy tartotta, hogy az európai társadalom fejlődése szempontjából elengedhetetlen egy reális és biztató vízió kidolgozása a jövőre nézve, amely ösztönzőleg hat az emberekre. A bibói szocializmus látomása a népképviselet, a helyi közösségekre átruházott önkormányzat. A központi hatalom hatásos ellenőrzése tekintetében továbblép a liberális kapitalizmuson. Bibó a szocializmus keretein belül is megtartotta volna a liberalizmus szabadságintézményeit, melyek a kapitalizmusban elsősorban a polgárságnak kedveztek. Nem feledkezett meg a hatalom - a bíráskodás, a végrehajtás és a törvényhozás - megosztásának kérdéséről sem, melyet mindenképpen tovább akart fejleszteni. Kiemelten fontosnak tartotta a gazdasági szektor autonóm jellegét, még ha ezt munkásönkormányzatok - a munkás érdekképviselet - nagyobb hatalmával ellensúlyozta volna is. Mindezeket a változtatásokat csakis demokratikus - és semmiképpen sem forradalmi, erőszakos - úton vélte bevezethetőnek.

Bibó István morális alapon tudott realista maradni

Bibó a már említett szókratészi elv jegyében nem az ellentétek élezését, hanem azok feloldását, illetve a feloldásra törekvést tartotta a humánus politika irányadó elvének. "Eszménye nem az öncélú (gazdasági, politikai, technikai) hatékonyság volt, s még kevésbé az olcsó siker, hanem az eszközök igazságos elosztása és a közösség jól átgondolt céljaival való összhangba hozása. Nem a győzelem, hanem a minden ütköző érdeket és nézőpontot valamiképpen méltányoló béke. Nem a saját igazunk harsány hangoztatása, hanem a másik igazának megértése és figyelembevétele." - írja róla Kende Péter.

Elvei alapján nem meglepő, hogy sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszerben nem engedték őt publikálni, de még külföldre sem mehetett, pedig többször is hívták. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy neve a mai napig ismeretlen a világ előtt, pedig sok hazai tudós véleménye szerint ott lenne a helye a II. világháború utáni nagy politikai gondolkodók között. Az is érthető, hogy a rendszerváltás előtti ellenzéki, tehát a hatalommal szemben felsorakozó és szervezkedő értelmiség egyik példaképévé vált. 1979-es temetése - melyen közel ezren voltak - emiatt maga volt a Kádár-rendszer elleni tüntetés.

Bibó István (1911-1979) apai ágon kiskunhalasi református kisnemesi, anyai ágon pedig dél-magyarországi - egykor sváb - katolikus értelmiségiek leszármazottja. 1933-34-ben jogi és államtudományi doktori oklevelet szerzett a szegedi egyetemen, majd külföldi tanulmányutakon vett részt. Ezután közhivatalnokként kezdett dolgozni Budapesten. Legnagyobb hatású, legkiforrottabb írásait a II. világháború után, 1945 és 1948 között írta. A háború utáni helyzetben nagy lehetőséget látott Magyarország megújulására. Hamar rájött, hogy a szovjet befolyás nem teszi lehetővé a reformokat, és egyre jobban elszigetelődött. Az 1956-os forradalomban a Nagy Imre-kormány államminisztere lett, emiatt a felkelés leverése után évekig börtönben volt. Szabadulása után sem engedték, hogy könyvei megjelenjenek, írásait csak külföldön lehetett kiadni. Politika-felfogására leginkább a következő írók-gondolkodók hatottak: Németh László népi író; Horváth Barna, a jogfilozófia egyetemi tanára; Guglielmo Ferrero, a kor híres tudósa, aki Genfben volt oktatója; Erdei Ferenc agrárközgazdász-szociológus, aki sokáig közeli barátja volt; végül a korabeli neves történész, Hajnal István.