Mindent a szemnek?

Amerikai kutatók szerint valójában nem a szemünk, hanem az agyunk dönt arról, hogy egy másik embert vagy egy tárgyat vonzónak találunk-e.

Piotr Winkielman, a San Diego-i University of California munkatársa vezette azokat a kísérleteket, melyek eredményeiről a Psychological Science című szaklap számolt be nemrégiben. "A dolog, ami tetszik nekünk, valójában egy olyan működés, amelyre az agyunkat előkészítettük. Egy inger akkor válik vonzóvá, ha beleesik a dolgok azon tartományába, amelyeket korábban már láttunk, vagyis az agy számára így egyszerűbb a folyamat. Kísérleteinkben azt mutattuk ki, hogy tetszőleges mintát alkalmazhatunk: előzetes felkészítés után az agy gyorsan fel fogja ismerni azt."

A kutatás korábbi kísérleteken alapul, melyek megállapították, hogy azok a képek, melyeket gyönyörűnek vagy tetszetősnek mondunk, valójában egy témára készült variációkat jelölnek. A jelenséget először az 1800-as években fedezték fel, és legdrámaibban talán Judith Langlois laboratóriuma, az austini University of Texas illusztrálta az 1990-es években. Ekkor a kísérleti csoport tagjai a számítógép által összeállított arcok közül tizenhatot jóval többször értékeltek magasabbra, mint az egyéni arcvonásokkal rendelkező mintákat.

Az is számít, mit nézünk

Winkielman szerint ugyan ez az érvelés többé-kevésbé elfogadható, amikor emberi arcokról van szó, ugyanakkor erősen megkérdőjelezhető, ha például tárgyakról vagy különböző állatfajokról esik szó, hiszen ezek esetében a szaporodási szándék aligha elfogadható indok. Winkielman és az új-zélandi University of Otagón dolgozó munkatársai az University of Denver kutatóival összefogva azzal kezdtek foglalkozni, vajon nem egy alapvetőbb mechanizmus áll-e a dolog mögött.

Közismert, hogy a prototípusok vonzóak, állapították meg a kutatók. Szintén közkézen forog az a tény, hogy ezeket a prototípusokat az agy könnyebben képes feldolgozni - egy olyan kísérlet igazolta ezt, melyben azt a sebességet mérték, ami alatt az emberek képesek voltak felismerni, mit is néznek éppen. A megvizsgálandó kérdés kézenfekvő volt ezek után: elképzelhető, hogy a prototípusok azért olyan vonzóak, mert könnyedén befogadhatóak az agy számára?

Véletlenszerűen előállított geometrikus mintákkal dolgozva Winkielman és munkatársai először "felkészítették" a kísérletben résztvevők agyát egy bizonyos prototípus befogadására, majd arra kérték őket, hogy a variációk különböző szintjeit sorolják kategóriákba, s rangsorolják is az egyes változatokat.

Ahogy sejtették, a résztvevők sokkal gyorsabban voltak képesek kategorizálni a modellként szolgáló képeket, és sokkal jobban is tetszettek nekik, amikor azok a lehető legközelebb álltak a prototípusokhoz. Azt is megjegyezték, hogy minél kevesebb ideig tartott egy-egy minta besorolása, annál inkább vonzónak tartották azt a résztvevők.

Winkielman a dolgozatban megjegyzi: amikor az egyenletből kivették a kategorizáció sebességi tényezőjét, az "eredeti" prototípushoz való közelség és a vonzalom között fennálló összefüggés eltűnt. Egy harmadik kísérletben - újra elvont képekkel dolgozva - elektródák mérték az állon és a homlokon észlelhető változásokat (hogy így vizsgálhassák a mosoly megszületését vagy a szemöldök összehúzását). Ez a kísérlet is megerősítette a korábbi eredményeket: azok a képek tetszettek a résztvevőknek, melyek a legközelebb álltak a prototípusokhoz.

"Úgy tűnik, szükségtelen holmi tudattalan partnerkeresési vággyal magyarázni azt a tényt, hogy az ember a prototípusokhoz jobban vonzódik. A mentális folyamat elképesztően egyszerű: bizonyos tárgyak képe könnyebben befogadható, s ez egy hangosabb csengőt szólaltat meg az agyban."

Ez a szófukar magyarázat megoldja a szépségfelfogásban rejlő kulturális különbségek problémáját - csakúgy, mint a szépség történelem során átélt változásait -, hiszen a szépség megítélése ezek szerint attól függ, hogy korábban mit láttunk, vagyis mi az, amit az agyunk gyorsabban képes felfogni.

Forrás: ScienceDaily