Ölik egymást a brit tinédzserek

"A fejemnek szegezték a fegyvert. Hallottam ahogy meghúzzák a ravaszt. Beragadt." - öt kiugrott bandatag mesélt az életéről a Guardian újságírójának. Soha annyi tinédzsert nem lőttek le egy év alatt Angliában, mint 2007-ben. És ami még elborzasztóbb adat: az elkövetők nem idősebbek az áldozataiknál.

Danny (17)

A PHC-t azután csináltuk meg, hogy azt tették az egyik barátommal. A legjobbal, ezért lett a Paki Hating Crew (Pakisztániakat Gyűlölő Csapat, PHC). Leeds másik oldaláról jövő ázsiaiak ölték meg három éve. Emlékszem az éjszakára. Mi a sarkunkon fociztunk, ő egy kicsit odébb haverkodott. Egyszer csak láttuk, hogy vagy ötven ázsiai rohan el onnan, ahol ő állt. Tudtam, hogy baj van. Rohantunk oda, látom, hogy a földön fekszik. A rendőrök nem engedtek oda, hogy ne lássuk, de a föld tiszta vér volt. Megkéselték, baseball ütővel verték, olyan erősen, hogy belepréselődött a földbe, de még élt, amikor odaértem. Azt hittem, megússza, de aztán az anyja mondta, hogy meghalt. Borzasztó volt, még csak 16 éves volt. Hatalmas volt, iszonyú erős, legalább hat emberrel elbírt. Ezért jöttek ennyien, gyűlölték, harminc felnőtt tudta csak leteperni. Csak jól helyben akarták hagyni, nem akarták megölni, de elcseszték. Ha a rendőrök nem kapták volna el őket, és nem küldték volna őket börtönbe, már nem élnének, ez tuti.

Régen beszéltünk az ázsiaiakkal, da azóta minden más. Ők is megalakították a saját bandájukat, a WBHC-t (White and Black Hating Crew - Fehéreket és Feketéket Gyűlölők Bandája). Tévednek, akik azt hiszik, hogy mi rasszisták vagyunk. A barátom vegyes családból jött, vannak feketék a bandában is. Nincs bajom se a feketékkel, se a kínaiakkal, még a pakisztániak többsége is rendben van. De azok az ázsiaiak, akik megölték a barátomat, velük szemben rasszista vagyok.

Egy ideje nem balhézok. Tavaly intézetbe mentem, befejeztem az iskolát. Mit akarok az életemtől? Lenyugodni, elhagyni ezt a szar helyet, és egy jó helyen letelepedni.

Claudia (18)

Az egész életemet Brixtonban töltöttem. Manapság mindenki hatalmas fegyverekkel jár. Ha benne vagy, egy csomó ember utálni fog, úgyhogy meg kell védened magad. Én benne vagyok, de nem vagyok tagja igazán egyik bandának se.

Peckham és Brixton (London két negyede), Isten tudja, mióta gyűlöli egymást. Egy peckhamit soha nem fogadnának be Brixtonban, mint ahogy egy brixtonit se Peckhamben. Simán ki lehet szúrni, ha egy fiú peckhami, ahogy kinéz, ahogy sétál. Egy peckhami soha nem jönne ide fegyver nélkül.

13 évesen rúgtak ki az iskolából, mert állandóan verekedtem, balhéztam. A következő évben elköltöztem otthonról. Lakást béreltem a saját pénzemből, csak ez elvitt heti 100 fontot. Kábítószert árultam, mindenfélét. Egy csomó ember mondja, hogy a pénzért csinálja, de igazából nem is számít nekik a pénz. Nekem tényleg kellett. Egy csomóan csak azért balhéznak, hogy a többiek felnézzenek rájuk, de a pénz nem kell nekik. Ez csak a státuszról szól. Aztán sokan nem látják, hogy milyen rizikós a terep. Az iskolából kirúgták őket, az anyjuk a hét hét napján dolgozik, nincs mit csinálniuk. Mindig így kezdődik - az unalommal.

Én azért kerültem bele, mert gyorsan akartam pénzt csinálni, és bejött. Senki nem kényszerített, szórakoztató volt. A pénz jó, senki nem szólhat be, ez a jó élet. Én egy lány vagyok. Egy 15 éves lány így és ennyi pénzt szerez! Jó érzés, hogy eltartom magam, hogy nem mernek beszólni, hogy senki nem mer közelíteni, a presztizsem az egekben.

Vannak csajok, akik bandáznak, de olyan nem nagyon van, aki annyi mindent letett az asztalra mint én. Egyszer a fiúk azt mondták nekem: "Úgy szerez pénzt, mint egy fiú, úgy bandázik, mint egy fiú, úgyhogy úgy is kell kezelni, mint egy fiút". Igazuk is van, állandóan figyelnem kell. Brixton az én körzetem, de így is állandóan nyitva kell tartanom a szemem, sokan utálnak.

Túl sok lövöldözést láttam, az elsőt 13 éves koromban. Az elmúlt három évben körülbelül hat-hét alkalommal akartak lelőni. Egyszer a fejemnek szegezték a pisztolyt, hallottam ahogy meghúzzák a ravaszt. Beragadt. Megfordultam, és kiütöttem a kezéből, leesett a földre. Mi ketten voltunk a haverommal, ők hatan. Elkaphattak volna, de szerintem sokkolta őket, ami történt. Egy gyerek kapta fel a pisztolyt, ránéztem, pofon vágtam, bepattantam egy autóba, és elhúztunk onnan. Meghalhattam volna, tudom. Egyszer egy fiú pisztolyt szegezett nekem, de sikerült kicsavarnom a kezéből. Aztán bosszút álltam, nem mondom el, hogy mit csináltunk vele, de eleget kapott, hogy egy életre emlékezzen rám. Nem szegezheted valakinek úgy a fegyvert, hogy aztán nem lövöd le. Ez olyan, mintha koporsóba raknak valakit, de aztán nem temetik el.

Harvey Holden az anyjával - a fiú egy rehabilitációs program segítségével próbál új életet kezdeni

Ha az apám élne, nem hiszem, hogy ez lett volna belőlem, nagyon fiatal voltam, amikor meghalt. Nem mondom, hogy teljesen túl vagyok ezen, de jövőre meglesz, mert már nem élvezem, ez már nem jó élet. Nagyon gazdag leszek, semmiképpen nem fogok itt élni. Egyetemre akarok menni, hogy gazdaságot és jogot tanuljak. Nagyon ambiciózus vagyok, ha elvégeztem a jogot is, ingatlanos akarok lenni. Szerintem ez egy rasszista társadalom, de hiszem, hogy el lehet jutni a csúcsra, és mindent megváltoztatni.

Marlon (16)

Mindig is bandák között éltem, a Walworth út nagyon veszélyes - állandóan háborúban álltunk Peckhammel. Kilencéves koromban, még az általánosban lettem gengszter. Állandóan sértegettem a tanárokat, vertem is őket, direkt obszcén szavakat használtam és egyáltalán nem hallgattam rájuk.

A Walworth Úti Gengszterekhez 12 évesen csatlakoztam, harmincan voltunk. A legtöbben azért voltak ott, mert elhanyagolta őket a családjuk, nem volt kihez fordulniuk. Ha valami bajod van, a "családnak" elsírhatod. Mindig volt nálunk baseball ütő, rengeteg kés, de lőfegyver soha. Lehetett volna, ha akartunk volna. Az "öregeknél" mindig volt, ők felügyeltek ránk. Voltak az öregek, a fiatalok és a tinik, én az utóbbiba tartoztam. Mindenkinek meg volt a feladata. Az öregek felhívtak telefonon, hogy kiadják az utasítást, hova vigyem a drogot, hol szedjem be a pénzt. Felnéztem rájuk. Mindenük megvolt, amire mi csak vágyakoztunk: kocsik, gyűrűk, arany láncok, lányok, úgyhogy mindig azt gondoltam: "így akarok élni". Aztán én lettem a főnök, én utasítottam. Sokszor nem akartak nekem engedelmeskedni. Akkor oda kell menni, és nagyon meg kell verni, hogy visszanyerd a tekintélyed.

Peckhambe nem mehettünk, Peckhamből nem jöhettek hozzánk, a Burgess Park volt a határ. Ha egyedül mentél, tutira megvertek, úgyhogy elkerültem őket. Ez egy háború volt, de azóta rendeződött, már mehetek.

Rengeteg embert juttattunk kórházba, baseball ütővel vertük a fejüket. Ez a legegyszerűbb fegyver, mintha csak a parkba mennék sétálni, aztán bármikor bárkit megölhetek vele. Ismerek egy csomó embert a Walworth útról, aki meghalt. Emlékszem egy Ruth nevű lányra, akit kábítószer miatt megkéseltek. Amikor egész fiatal voltam, verekedtünk egyet, aztán kezet ráztunk. Manapság, ha valaki rálép a lábadra, rögtön le is lövöd. A harcnak soha sincs vége. Amikor azt hiszed, hogy győztél, minden szép és jó, akkor jön valaki, és lelő. Szomorúan látom, hogy a mostani tinik simán lelőnek valakit csak úgy, 20 év múlva vagy börtönben lesznek, vagy nem élnek.

Az apám hároméves koromban halt meg, onnantól az anyámmal kettesben éltünk. Nem bírt velem, úgyhogy más családtagokat kért meg, hogy beszéljenek velem. Az iskolában nem tudták, mit csinálok, azt hitték, viselkedési problémáim vannak. De valójában a haverjaimmal volt a baj. A Walworth úti fiúk most is azt csinálják, amit régen, nem tudom megtagadni őket, nem mondhatom, hogy "már nem vagytok a barátaim", legfeljebb nem lógok velük.

A rehabilitációs programban felnőtt férfiként kezelnek, egy család tagjának érzem magam. Úgy döntöttem, hogy építőmunkás leszek.

David (19)

Az első ember, akit gyilkolni láttam, az apám volt, ekkor hétéves voltam. Eddig 15 embert láttam megölni. Az apám megpróbált ezektől távol tartani, de néha nem talált senkit, aki vigyázott volna rám. Az elsőt puszta kézzel csinálta, halálra szokta verni az embereket. Egy idő után meg lehet szokni, ez tűnik normálisnak.

Angliában születtem, az anyám argentín, az apám félig jamaikai. Peckamben nőttem fel, de kétszer éltem Argentínában. Háromévesen, majd tizenöt évesen. Egy kis lakótelepi bandánál kezdtem, nyolcéves koromban. Én voltam a legfiatalabb, megtanultam megvédeni a területünket. Sokszor verekedtem, krikett ütővel sétáltam, vicces, de akkor én még nem hallottam a baseball ütőről. Nem voltak fenntartásaim, ha valakit meg kellett verni. Volt egy rottweilerem és több doberman, azokat is vittem magammal, így riogattam az embereket. Hamar sikerült egy kis hírnevet szereznem, aztán egyre nagyobb lett a tekintélyem. Tizenhárom évesen már késeket vittünk magunkkal az iskolába, az egyik gyereknél mindig volt egy balta. Aztán lettek pisztolyaink is. Soha nem használtam, elég volt elővennem.

Angliában mindenki azt hiszi, hogy csak a feketék gyilkolásznak bandába gyűlve, ez nem igaz. Én például kolumbiaiaknak dolgoztam. Nem számít a bőrszín, a szegények élnek leszakadva. Peckham szegényei csak néhány kilométerre vannak a Westminstertől, és mégis micsoda más élet a kettő! És akkor ezek a szegény gyerekek részt követelnek a jóból: gyakran ezek a fiúk marha helyesek, udvariasak, értelmesek. Nem akarnak ők erőszakosak lenni, de nincs más út.

Az erőszak jó, de ha túl sokat csinálod, unalmas lesz. Meglőni valakit, a BUMM, az egy nagy érzés! Akkor is, ha nem látod szétfröcskölni a vért! Nem tudom, hogy volt-e olyan áldozatom, aki meghalt, de abban mindig biztosra megyek, hogy kárt okoztam. Az arcukon kell nyomot hagyni, hogy látni lehessen, ott jártam. Egy nap valakit meztelenre vetkőztettek, és arra kényszerítették, hogy sétáljon végig a főutcán. Ha nem akarod, hogy veled is ez történjen, tekintélyt kell szerezned. Az észak-londoni fiúk előtt pedig hogy lehet tekintélyed? Ha te vagy a legkegyetlenebb, a legerőszakosabb. Nem is mindig kell igazán brutálisnak lenni, ez szellemi játék is: sokat sejtető pletykák terjesztésével, néhány sejtelmes éjszakai sms-sel is nagyot lehet ütni. A tekintélyből soha nem lehet engedni. Egy haverom kölcsön kérte egy pólómat, és nem adta vissza. Éjszaka betörtem hozzájuk, és álmában megkéseltem.

Azért szálltam ki az egészből, mert kaptam egy esélyt. Egész életemben úgy éltem, hogy azt éreztem, nem érek semmit. A szomszédunkba költözött egy család Mauritiusról. Tudták, hogy nem teljesen OK az életem. Valahogy rábeszéltek, hogy elmenjek velük a templomba. Itt rengeteget tanultam a morálról, a lelkipásztor segít nekem. A középosztálybeliek azt hiszik, hogy a bandák érinthetetlenek, a magamfajta huligánok elérhetetlenek, de ez nem igaz. Ezek a 13-14 éves fiúk félnek, támaszra, vezetőre van szükségük - legyen az egy bandavezér vagy egy lelkipásztor. Ezért szeretem a családom, nem is beszélnek rendesen angolul, mégis segítenek nekem, bíznak bennem.

Az, hogy apa lettem, tovább segített, nagy hatással van rám. A lányom egyéves, úgyhogy most már nem csak magamért felelek. Nem akarom, hogy elkövesse az én hibáimat.