"Még szerencse, hogy ilyen bénán lőnek" - Afganisztán-napló 3.

Az afganisztáni Carwile támaszpontot olyan gyakran érik támadások, hogy a szakács már rá se hederít a rakétákra, és marad a fakanálnál. A katonák nagy arccal és feketehumorral vészelik át az idegtépő helyzeteket. Ezekről is beszámol harmadik naplóbejegyzésében az [origo] munkatársa, Szlankó Bálint, aki egy hónapot tölt az amerikai hadsereggel az afganisztáni Wardak tartományban.Nézzen még több fotót a képre kattintva!

A világ egyik legveszélyesebb helye jelenleg Afganisztán, ahol egyre durvul a 2001. szeptember 11. után indított háború. Az utóbbi években a tálib lázadók megtáltosodtak, így a NATO-csapatoknak - élükön az amerikaiakkal - minden erejüket össze kell szedni, ha fel akarják morzsolni őket.

Carwile harci támaszpont, Wardak tartomány, július 14.

A NATO új Afganisztán-stratégiájának elvileg az a lényege, hogy a szövetségesek megnyerjék maguknak az afgánokat - segélyekkel, a civil lakosság védelmével a tálibokkal szemben, az afgán biztonsági erők kiképzésével. De ezen a kis hegyi támaszponton az amerikaiak, mintha mást se csinálnának, csak harcolnának.

A két nap alatt, amióta itt vagyok, ebben a pici táborban, a Hindukus borzongatóan gyönyörű csúcsai között - a kilátás konkrétan olyan, mint egy Windows-háttérkép -, a támaszpontot hétszer támadták meg, rakétával vagy aknavetővel. Egyszer pedig egy kétórás tűzharc volt a tábor alatti völgyben az afgán biztonsági erők, a tálibok, és a főúton haladó kamionokat védő zsoldosok között. Mintha mindenütt ellenállók lennének, a hegyekben, a közeli falvakban, a földeken.

"Mással se vagyunk elfoglalva, csak azzal, hogy megvédjük magunkat" - mondja egy katona egy aknavetőpárbaj kellős közepén. A 120mm-es lövedékek nagy robajjal csapódnak be a hegygerinc másik oldalán.

Ha igazságosak akarunk lenni, akkor hozzá kell tennünk, hogy Wardak tartomány összességében biztonságosabb, amióta a 10. hegyivadász hadosztály elkezdett bevonulni az év elején. Tavaly szinte képtelenség volt végigmenni a Kabul felé tartó főúton anélkül, hogy meg ne támadják az embert, folyton felrobbantották az utánpótláskonvojokat, és a ma már viszonylag biztonságos körzetek egy részét lehetetlen volt megközelíteni.

Mégis, mintha folyton az óvóhelyre rohannánk, rögtön, ahogy az első becsapódást követően felreccsen a rádióban, hogy "incomiiiiiing!" (lőnek ránk). "Még szerencse, hogy ilyen bénán lőnek" - dünnyögi egy katona az egymásra tornyozott betonlapok alatt guggolva. És tényleg, még az is ritka, hogy a vonalakon belülre betalálnak a tálibok. A szakács például már rég rá is unt az óvóhelyre szaladgálásra. "Eleinte csupa fül voltam, öcsém. Figyeltem. Most meg már csak főzök."

Még szerencse, hogy a katonáknak óriási arcuk és szórakoztató feketehumoruk van, különben halálra unná magát az ember ezekben a betonlukakban. "Haver, negyedrészt kolumbiai vagyok és Miami legrohadtabb negyedéből származom, de ezt még én sem bírom idegekkel" - viccelődik az egyik. "Én meg South Central Los Angelesből, de én elhúztam onnan a belemet" - mondja egy másik. "Ja, ja, én is... És most hogy nézünk ki, itt ülünk egy bunkerben Afganisztánban és aknavetővel lőnek ránk." Cigizgetnek.

Mivel nagyon tartanak attól, hogy véletlenül civileket ölnek meg, soha nem lőnek vissza egyből, pedig van egy kütyüjük, amivel a becsapódásból elég jól ki tudják számolni, honnan jött a lövedék. Előbb ki kell küldeni egy helikoptert vagy valakit, hogy biztosan lehessen tudni, honnan lőttek és kik. Hétfőn éjjel, az utolsó belövés után e célból kiküldött szakaszt annak rendje és módja szerint azonnal megtámadták az ellenállók, de legyűrték őket.

"Mindenről lemaradtál" - mutogat egy tiszt egy csomó halomba rakott rozsdás orosz fegyvert másnap reggel. "Az éjjel elkaptunk egy csomót." A csomóból később négy lesz, utoljára pedig kettő, pedig még ki is küldenek újra egy szakaszt, hullákat keresni. De még ezt a kettőt is eredményként könyvelik el: az ellenállók általában lőnek, majd nyom nélkül eltűnnek, a földeken, a házak között, a hegyekben, alagutakban, köd előttük, köd utánuk.

Aztán újra reccsen a rádió: "Incomiiiiiing!", és mindenki rohan az óvóhelyre.

Az előző naplóbejegyzés, amelyben egy konvojt ért támadásról számol be munkatársunk.