A legnagyobb szír városban, ahol a felkelők és a kormányerők július óta harcolnak, nyomorúságos a helyzet. Az ágyúzás és a bombázás valamelyest alábbhagyott, ahogy a felkelők fölénybe kerültek. Alig van viszont ennivaló, és nincs se áram, se fűtőanyag. Helyszíni riport az éhes és vacogó Aleppóból.

A puskalövés zaja végigrobajlik az utcán, de senki fel se néz. Ibrahim végül kikászálódik a szemét közül, ahol eddig a műanyagot gyűjtögette, és komótosan visszahátrál a ház sarka mögé, ahol fedezékben van az utca végén elhelyezkedő orvlövésztől. Pár percig ácsorog, majd újra elkezdi túrni a szemetet. A túlélés szempontjai alaposan átalakultak a felkelők és a kormányerők vívta, szanaszét lőtt Aleppóban. A fő ellenség eddig az ágyútűz és a bombázás volt - most a hideg és az éhség.

A legnagyobb szír városban nyomorúságos a helyzet. A felkelők, akik július végén jutottak be Aleppóba, a város nagyjából kétharmadát ellenőrzik. A kormányerők ágyúzása és légitámadásai, amelyek hónapokig rombolták a várost, valamennyire alábbhagytak. Vannak negyedek, ahol most is harcolnak. Időről időre hallani egy nagy robajlást, ahogy egy gránát becsapódik valahol, és a gépfegyverropogás megszokott. De a helyzet valamivel nyugodtabb - viszont nincs áram, csak kevés üzemanyag, és nincs fűtés. És kevés az ennivaló.

A hideg és esős utcákon kabátba és pulóverbe bugyolált emberek ténferegnek, mert a házakban még hidegebb van, és persze sötét. Nincs mivel fűteni, ezért pokrócok alatt próbálják átvészelni az éjszakákat. Sokan kis tüzeket raknak az utcán, hogy megmelegedjenek. A pék előtt négy-öt órát kell sorban állni, ha egyáltalán van kenyér. Egyszer pánik tör ki, az osztást felügyelő felkelő harcosok a levegőbe lövöldöznek, hogy rendet teremtsenek. A boltokban lehet mást is kapni, módjával még húst is, de mivel pénze már nem nagyon van senkinek, a forgalom a töredékére esett vissza. Pénteken már víz sem volt, egy helyen slaggal töltik fel a kannákat és a műanyag üvegeket. Máshol az esővizet gyűjtik vödörbe.

Fotó: Szlankó Bálint
Spontán tüntetés Aleppóban

A tizenhárom éves Ibrahim azért túrja a szemetet az orvlövész miatt életveszélyes utcán, mert tízen vannak a családjában, az apja már meghalt, és legidősebb fiúként neki kell pénzt keresnie. Egy kiló műanyagot 15 líráért tud eladni, így keres napi 400 lírát (kb. 1000 forint), egy csomag kenyér pedig 200-250 líra (azelőtt 50 volt). Van, aki a lerombolt házak közül szedegeti ki a használható dolgokat, például a fabútorokat tüzelőnek. Persze vannak, akiknek jobb dolguk van, de mivel az ellátás megszűnt vagy súlyosan akadozik, a végeredmény nagyjából ugyanaz. Egyébként is csak azok maradtak Aleppóban, akiknek nem nagyon van pénzük. Egy férfi azt mondja, már csak naponta egyszer eszik. "Az ágyúzást kibírtuk, de enni kell" - tárja szét a kezét.

Az egyik bolt előtt egy idős nő áll, 5 kiló lisztet vett, ebből tervez kenyeret sütni; más ennivalójuk nincs. Fát gyűjtöttek az utcán heverő hulladékból, most azzal fognak fűteni, de a lakásban így is majd meg lehet fagyni. Huda al-Hádzs azt mondja, nem tudják elhagyni Aleppót, mert nincs pénzük, és azt hallotta, Törökország már nem fogadja be a menekülteket. A kocsijukat ellopták, amíg egy óvóhelyen laktak. "Ott legalább volt valami ellátás, de itt semmi" - mondja. Még teát sem tud főzni, mert nincs gáz. Egy 25 kilós gázpalack 4000 líra, azelőtt 500 volt.

A legnagyobb kórházat néhány héttel ezelőtt lebombázták. Omár, aki egy másik kórházban önkéntes, azt mondja, most éppen nincsenek sebesültek, de a múlt héten három nagy mészárlás is volt (egy házat eltalált egy tüzérségi lövedék, egy pék előtt sorban álló tömeget és egy demonstrációt pedig lebombázott egy repülőgép). "Egyébként sem tudunk rendesen gondoskodni a sebesültekről, mert nincs elég orvos, gyógyszer, és az áramhiány miatt nem lehet operálni sem" - mondja. A múlt héten három sérült is meghalt emiatt.

Fotó: Szlankó Bálint
Utca Aleppóban

A helyzet olyan rossz, hogy az aleppói polgármester (kormányoldal) a nem messze lévő El Bab város tanácsához (felkelők) fordult lisztért. "Azt mondta, ad cserébe dízelt, de rosszul jártunk volna, úgyhogy kértünk egy kis benzint is. Nem tetszhetett neki az ajánlat, mert másnap küldött helyette egy repülőgépet" - mondja Bári Abdulatif, az El Bab-i tanács egyik tagja, aki éppen Aleppóban van.

Nehéz pontosan felmérni a hangulatot, de az emberek legalább egy része a felkelőket vádolja a nyomorúságért. Azt kérdezgetik, miért nem gondoskodnak az ellátásról. Sok aleppói egyébként sincs oda a felkelőkért, akiket vidéki bunkóknak tekintenek, ráadásul voltak fosztogatások is. A város jelentős keresztény lakossága és jómódú szunnita kereskedőrétegei vagy a rezsimhez húztak (esetleg húznak még mindig) vagy csak félnek a szegény, konzervatív szunnita tömegek lázadásától.

"Soha nem lesz vége a háborúnak, mind meghalunk" - mondja egy férfi emelt hangon Abdulatifnak, aki próbálja a forradalmat védeni, és rámutat, hogy az áram és az üzemanyag a kormányterületről jön (illetve nem jön). "Meg kell próbálnunk megszervezni magunkat" - tárja szét a kezét. "Azt hittük, hamar vége lesz a háborúnak, de most úgy érzem, még évekig fog tartani." Mindeközben az emberek kitartása figyelemre méltó. Egy utcán egy tízéves forma kislány sétál, egy nagy megafonba énekel megindítóan egy forradalmi dalt a halálról, a harcról és a kitartásról. Kisebb tömeg verődik össze körülötte, aztán spontán felvonulássá alakul át.

Szlankó Bálint, Aleppó