Egyedül nem megy

Hányszor hallottuk már ezt a kijelentést magunktól, vagy másoktól: "akármilyen rossz, inkább vele maradok, és nem szakítok, mert képtelen lennék egyedül élni." De vajon ha úgy alakulna, tényleg képtelenek lennénk társ nélkül lenni? Mi lehet az oka az egyedülléttől való erős félelmünknek? Hogyan tudunk úrrá lenni ezen?

De nem mindig az önbizalomhiány tart vissza minket a változtatástól. Előfordul, hogy bár már érzelmileg, szexuálisan nem kötődünk társunkhoz, a megszokás, a kényelem mellette tart. Lusták lennénk újra energiát fektetni egy új, ismeretlen emberrel való megismerkedésbe, megerőltető lenne magunkból külsőleg és belsőleg a legjobbat kihozni. Inkább maradunk a jól megszokott kapcsolatban, ahol nem kell kifényesítenünk magunkat testileg, lelkileg, szellemileg. Itt ugyan már csak pislákol az érzelmi láng, de legalább pislákol, ha egyedül lennénk, még ennyi sem lenne. Itt nyugalom van, és mindig van valaki, aki vár ránk, aki ha nem is velünk, bennünk, de mellettünk él. Míg ha egyedül lennénk, unatkoznánk.

A szakítás meg nem lépésében manapság egyre kevésbé, de még mindig közrejátszhat a közvéleménytől való félelem. Mit gondolnak majd rólunk, ha otthagyjuk párunkat. Szájára vesz a falu, a környék, rossz embernek tartanak majd, nem fognak többé becsülni. És nem akar majd a környékről senki velünk megismerkedni.

Ha a továbblépés igénye helyett az egyedülléttől való félelem irányítja tetteinket, akkor nemcsak a változásra érett kapcsolatban, de személyiségünkben is komoly torzulások következhetnek be.

Az egészséges önértékelés, önmagunkba vetett hitünk sérülést szenvedhet, ez akadálya lehet önkifejezésünknek, elképzeléseink megvalósításának. Ha elfogadjuk a kapcsolatban az alárendelt szerepet, túlságosan kiszolgáltatottak lehetünk, kialakulhat egy önállótlanság, túlzott függőség, ami viszont a kapcsolat befejeztével valóban döntésképtelenséghez, önállótlansághoz vezethet. Ha egy már kevésbé jól működő, mégis változatlan formában fenntartott kapcsolatból nem lépünk ki szakítással, akkor valamilyen más, egészségtelenebb módon fogunk menekülni onnan. Fizikai betegségbe például, vagy lelki problémákba, depresszióba, apátiába. Előfordulhat, hogy másféle függőséggel enyhítjük nonkomfort érzésünket, alkoholba, gyógyszerekhez menekülünk. Vagy nemtörődömök leszünk, süketek és vakok a figyelmeztető jelekre, úgy gondoljuk, amiről nem tudunk, az nem is létezik. Sokszor nem vagyunk hajlandóak észrevenni, ha párunk elhidegült, megcsal minket, fizikailag vagy lelkileg nincs jelen a kapcsolatban. Így igen hamar elveszítjük az igazi, mély kapcsolatot kettőnk közt, az együttélés már csak formai dolog lesz, olyan, mintha valóban egyedül élnénk. Sőt, annál rosszabb, mert már inkább akadályoz minket, mint segít a fejlődésben, az előrejutásban.

Ha egy kapcsolat végén belekerülünk a menni vagy maradni dilemmába, és felvetődik bennünk, hogy képtelenek lennénk egyedül élni, nem árt leülni és átgondolni a miérteket és a hogyanokat. Jó alaposan beszéljük át magunkkal, vagy egy barátunkkal, netán szakemberrel a múltunkat (miért érezzük így), a jelenünket (mennyi jót és mennyi rosszat ad nekünk ez a mostani helyzet) és a jövőnket (mitől is félünk valójában, tényleg ilyen ijesztő lenne egyedül, a párunk nélkül folytatni)! Ha mérlegeljük a lehetőségeinket, bizonyára rájövünk, hogy a jövő, az esetleges egyedüllét nem is olyan borzasztó - pláne nem ahhoz képest, amiben éppen vagyunk -, mint amilyennek hisszük. Ha sikerül felismernünk, elfogadnunk, majd elengednünk a félelmet, ha már nem annak a csalóka szűrőjén át szemléljük életünket, ha sikerül önbecsülésünket egészséges szintre emelni és ott tartani, akkor a változtatás, a fejlődés, a boldogabb, kielégítőbb élet iránti vágyunk győzedelmeskedni fog az egészségtelen, visszahúzó érzéseink felett. Nem szabad elfelejtenünk soha, hogy ha képesek vagyunk egyedül, de önmagunkkal harmóniában, félelem nélkül élni, akkor később képesek leszünk ugyanilyen harmóniában egy új párral is együtt élni.

Dukát Csilla