A nyugalom megőrzésének titka

Bár sokszor azt gondoljuk, hogy más a hibás, végső soron negatív érzelmi állapotainkat, depressziónkat, szorongásainkat mi "csináljuk". És ha mi "csináljuk", akkor csinálhatjuk másként is. Mindebből egyenesen következik, hogy életünk és világélményünk nem befolyásolhatatlan, hanem igenis irányítható, kézben tartható. Lássuk, hogyan!

Most olyan hiedelmekről lesz szó, amelyek majdnem mindenkiben megvannak, s garantálják, hogy az adott helyzetben túlreagáljuk a dolgot, nem fogjuk jól kezelni, és megengedjük majd valakinek, hogy provokáljon minket.

1. Az első ezek közül a katasztrófikus gondolkodás. Ez egyszerűen felnagyítást, eltúlzást jelent. Jellegzetesen ezek a gondolatok úgy kezdődnek, hogy "Mi lenne ha..."
Tipikus helyzet állásinterjúra várva: Mi lenne ha olyat kérdeznének, amire nem tudnék válaszolni? Mi lenne, ha aluliskolázott volnék? Mi lenne, ha nem tetszenék nekik? Ezek a kérdések azt a hiedelmet takarják, hogy ha ezek bekövetkeznek, akkor valami szörnyűség fog történni.
A tinik nagyszerűek a katasztrófiás gondolkodásban: Mi van, ha a szerelmem nem szeret már? Mi van, ha felsülök a teszttel? Mi lenne, ha nem volnék népszerű? Mi lenne, ha szörnyen, vagy viccesen néznék ki?
A felnőttek is jók ebben: Mi van, ha a házastársam már nem szeret többé? Mi van, ha már nem vonzom őt? Mi van, ha mást keres? Mi van, ha elhagy és egyedül kell leélnem a további életem? Mi van, ha itt maradok, ebben a kapcsolatban és szerencsétlen leszek? Mi van, ha megunt? Mi van, ha a munka mindig fontosabb, mint mi?
De azért ne legyünk tévedésben, nem minden "Mi lenne..." gondolat katasztrófikus. Pl. ha állásinterjú esetén azt gondoljuk: Mi lenne, ha megkérdeznék, mi az erősségem? Mert erre tudunk válaszolni. Vagy ha arra gondolunk egy új randevú előtt: Mi van, ha semmi közös nincs bennünk? Akkor erre válaszolhatjuk, hogy talán éppen ez lesz a vonzó.
Amitől katasztrófikus lesz egy kérdés, az valójában a válasz miatt az. "Mi lenne, ha nem kapnám meg az állást?" Válasz: "Az borzalmas volna." Na ettől katasztrófás. Vagy: "Mi lenne, ha nem érdeklődne irántam?" Válasz: "Abba belehalnék". Ezt nevezzük "borzalmasításnak".
A "Mi lenne ha"-záson túl, még "borzalmasítási" módszer a "Megőrjít ez a...", "Ki nem állhatom, ha...", "Halálra szekál ez..." Ezek a gondolatok tesznek minket érzékennyé és alkalmassá arra, hogy aztán megnyomják rajtunk az indítógombot. (Hiszen bejósoljuk, hogy "felrobbanunk, ha még egyszer megszólal a telefon".) Aztán ha megtörténik a dolog, kiderül, hogy mégsem olyan rossz, mint azt "borzalmasításkor" elgondoltuk.
A "borzalmasítás" bizonyos helyzetekben annyira természetes, hogy mint egyetlen megoldást tudjuk csak elképzelni. Erre jár az agyunk. Hétköznapi beszélgetésekben is mindennapos fordulat, hogy "szétrobbanok", az "agyamra megy". De nem robbanunk szét és nem megy az agyunkra. Csak fölöslegesen negatív állapotokat gerjesztünk magunkban. És amikor borzalmasítunk, akkor túlreagálunk, és ezért nem tudunk higgadtan, megoldásra irányultan gondolkodni, dönteni és megfelelően kezelni a helyzetet.

2. A második gondolkodási tévedés az abszolutizáló gondolkodás. Ez olyan mondatokban jelenik meg, hogy "Nekem muszáj...", "Nekem ezt és ezt kéne...", "Ezt kell tennem..." Éljük az életünket és állandóan ilyeneket mondunk magunknak: "Sokkal vonzóbbnak, soványabbnak, felkészültebbnek, tanultabbnak, türelmesebbnek, kreatívabbnak, stb. kéne lennem." Ezt a kell-ezést tanuljuk már gyerekkorunk óta szüleinktől, az iskolában, a munkahelyen, a médiából. Ez viszont lehetővé teszi, hogy mások nyomkodják a gombjainkat (hiszen, ha kimondják, amit mi is gondolunk, akkor "tetten érnek" minket, és depresszióba eshetünk a tökéletlenségünk miatt.). A kell-ezés ellentéte az itt és most elfogadása. Ha 150 cm-t tudok ugrani, hiába csepülöm magamat, akkor sem fogok tudni nagyobbat ugrani.

3. A következő gyakori gondolkodási hiba az emberek hibáztatása, tetteik helyett. Magunkkal és másokkal szemben is elkövetjük nap mint nap. Ha valaki itt és most tévedett, az nem ostoba, nem trehány, nem felelőtlen, hanem jól körülírható okok miatt, itt és most tévedett. Az emberekre, személyiségükre, jellemükre levont túlzott, általánosító negatív következtetés sehova nem vezet, mert csak olyan általánosságokat lehet megfogalmazni belőle, hogy "neked másnak kéne lenned, mint ami vagy." De ha a cselekvést bíráljuk, akkor világossá tesszük, konkrétan mit vártunk volna el, és hogyan lehetne a jövőben ez másként. Ha magunkkal kapcsolatban egy sikertelen vizsga, egy szerelmi csalódás, egy véletlen baleset miatt rögtön egész személyünket alkalmatlannak minősítjük, azzal nem segítjük elő, hogy legközelebb jobban oldjuk meg a dolgokat.

4. A negyedik típusa a téves gondolkodásnak a racionalizálás vagy bagatellizálás. Ez az eddigiek ellentéte, mert ez alulreagálás. Gyenge kísérlet arra, hogy letagadjuk, alulértékeljük azt, ami történt: "Kit érdekel?", "Na és?", "Nagy dolog!".
Szülők gyakran érkeznek el ahhoz a ponthoz, amikor tehetetlennek érzik magukat a gyerekükkel kapcsolatban, és akkor azt mondják: "Tegye tönkre az életét, ha annyira akarja, kit érdekel?". Valójában ez saját "borzalmasításukra", "kellesítésükre" adott reakció. Először ezzel próbálkozunk, és amikor ez nem ment, akkor kiszállunk.
A racionalizálás arra is jó, hogy igazoljuk a magunk számára sem elfogadható cselekedeteket, vagy letagadjuk valódi érzéseinket. E témakörbe tartozik a kognitiv disszonanciával kapcsolatos jelenségkör is.
Ez nagyon veszélyes is tud lenni: egy mellrákkal operált nőcsoportban megkérdezték, mennyi idő telt el az első rendellenes csomó és aközött, hogy orvoshoz fordultak? Átlagosan hat hónap volt ez az idő, de voltak, akik évekig vártak. Hat hónap várakozás jelentheti a különbséget aközött, hogy a csomót vagy a mellet kell eltávolítani.
Szívrohamon átesett férfiakat is megkérdeztek, hogy mit csináltak, amikor a szívrohamukat észlelték, és 30%-uk intenzív fizikai gyakorlatokkal próbálta meggyőzni magát, hogy nincs semmi baja. A racionalizáció gyakran elfedése azoknak a dolgoknak, amelyek valójában igenis megnyomják a gombjainkat.