Egy szamuráj Lengyelországból: Bogdan Raczynski

Richard D. James, azaz az Aphex Twin fedezte fel. 1999-ben, huszonegy évesen három - trilógiaszerű - albuma jelent meg a Rephlex kiadónál. Korábban élt az Egyesült Államokban, aztán a felkelő nap országában is. Kacifántos úton jutott el Londonba, az elektronikus zenék ezredvégi-ezredkezdő Mekkájába.

Különleges hangzásokat készít. Sokaknak észveszejtő, mintha ott folytatná, ahol Squarepusher a Hard Normal Daddy és a Big Loada után abbahagyta, azaz a már amúgy is széttört dobokat és basszusokat robbantaná tovább, a szubatomikus szintig és még azon is túl. Mások Aphex Twin legzseniálisabb tanítványának, követőjének vélik.

Tény, léteznek átfedések, egybecsengések, bár ezek inkább a művészethez való hozzáállásban, semmint a munkák tartalmi-formai jegyeiben érhetők tetten. Bogdan mintha komolyabban venné önmagát és a matériát is. Ritkábban oldja fel az őrületet, ellenpontozásai súlyosabbak, ő nem visel bohócsipkát, de legalábbis nem tréfálkozik annyit, mint nagyhírű mentora.

Muzsikái plasztikusak, könnyen vizualizálhatók. Nem csak zenész: egyrészt képzőművészeti és írói ambíciókat is táplál, másrészt számait nem tipikus környezetekbe szánja. Leginkább azt szeretné, ha utcákon, toronyházakban, mellékhelyiségekben felállított hangfalakból szólnának.

A jövő optimális hangszerének egy "tudatszekvenszert" képzel el, a számítógépes komponálást - az előnyök ellenére - archaikus módszernek tartja. A következő lépés a "tudatkamera" lenne, mely közvetlenül rögzítené a képeket, úgy, ahogy a saját szemünkkel látjuk a valóságot. És akkor nem kellene törődnünk beállításokkal, világítással, vagy ilyen-olyan szögekkel... Matériáihoz filmekben is egyre gyakrabban nyúlnak hozzá.

Ugyanez az érzésnélküliség és jelentéshiány árad a gyorsfogyasztásra szánt alkotásokból is. A könyvek véget érnek, a zeneművek lezárulnak, az autók és a metrószerelvények viszont soha nem állnak le. A neonreklámok se, az eladásra szánt portéka változik csupán. "Úgy tűnik, a trash gyorsabban fejlődik, mint a zene vagy az irodalom" - nyugtázza Bogdan. "Ironikus, nem?" Akkor most írjuk meg a szemét kultúrtörténetét? Vagy Raczynski máris permanensen írja?

Még ironikusabb, ahogy ábrázolja, mert a 2000-es Ibiza Anthems Volume 4 ugyan mi másról szólna, ha nem az elektronikus tánczenei üzlet kigúnyolásáról? Hiszen a hajdanában, például a nyolcvanas évek második felében, mágikus jelentéssel telített Ibiza (ejtsd: Ájbiza, jó angolosan, merthogy...) név az utóbbi időben egyértelműen a rosszízlés, az olcsóbbnál is olcsóbb slágergyártás, a helytelenül értelmezett, viszont annál jobban mediatizált hedonizmus, a minőség nélküli produkciókkal kaszált milliók, a gagyi szinonimájává lett.

Csak sztárok és még náluk is nagyobb sztárok süttetik a hasukat a fövenyen, rajongók hada lesi az autogramokat. Felcsendül a bóvli, lebutított ritmusok futnak, negédes melódiákra szökken magasba a kéz; ez kell, nem több, ezt oltottuk belétek, erre kondicionáltunk benneteket... Hiába viselt álarcot Mad Mike, hiába lázadtak Detroit technohősei, hiába gúnyolódik Richard D. James, hiába üzentek hadat az elektronika jegyében a popiparnak, az erősebbnek bizonyult. Az elektronikus muzsikák progresszív szellemei háttérbe szorultak, magányos utakat rónak, esetleg visszavonultak, vagy jó pénzért feladták progresszivitásukat, és nagyüzemi bohócként billegnek az ibizai éjszakában.