Egy amerikaiba oltott ír

Az egyszerű chicagói kétkezi munkásból Fred Astaire-i magasságokig emelkedő Michael Flatley legújabb produkcióját július 9-én mutatják be a világnak, méghozzá Budapesten, a Puskás Ferenc-stadionban. Az előkészületek azonban Londonban folynak, abban a stúdióban, ahol többek között a Bridget Jones naplóját és a Harry Potter-sorozat legutóbbi epizódját is forgatták. Két próba között az új darabról kérdeztük az ír sztepp legfőbb druidáját, végül aztán magát a Kelta tigrist is megleshettük.

Ott jártunkkor Flatley meglepően fiatal csapata éppen a délelőtti próbára melegített, ami olyan, mintha harminc fiatal az augusztus huszadiki tűzijáték hangzavarát igyekezne rekonstruálni - egyébként meglehetős hatékonysággal. Mindez persze csak akkor történik, ha nincsenek ritmusban, a mester egyetlen szavára hadrendbe állnak a fiatalok, és egy olyan előadás veszi kezdetét, ahol a társulat azt játssza el, hogy próbál.

Előbbi mondat nem képzavar, a Flatley-gépezet valóban olyan átgondoltan működik, hogy még arra is van forgatókönyv, ha netán újságírók előtt kell próbát rögtönözni. Ír öntudatával ellentétben a rendező munkamódszereiben letagadhatatlanul amerikai, ezért a szabadruhás próba is csak seregszemlével kezdődhet, ahogy azt a hollywoodi filmnyelv nyomán elképzelnénk. Flatley egy percre sem esik ki szerepéből - egyébként ez a próba egészére igaz - lelkiismeretes őrmesterként szól a táncosaihoz egy-két biztató szót, s bár ez is érezhetően a kedvünkért vállalt póz, nem kétséges, hogy a dolgos hétköznapokon pszichésen is képzi a csapatát.

Erre minden bizonnyal szükség is van, hiszen a táncosok zavarbaejtően fiatal életkora már adja is az újabb morbid párhuzamot az amerikai mozi háborús remekeivel: a csapat mintegy harminc tagja közül sokan alig múltak tizenhat-tizenhét évesek, akik az iskolát, a tanulást hagyták ott az ír szteppért - avagy, hogy tovább erőltessük a filmes allegóriát: a polgárháborúért, a világháborúért, Vietnamért.

Filmes mélázásunkat csak felerősíti a helyszín, amely a fóti filmgyár felhizlalt, londoni megfelelője, a háttérből éppen csak a bluebox derengése hiányzik. Na de ezen már nincs időnk tovább merengeni, mert végre tényleg elkezdődik a próba: az első öt perc teljes sötétségben zajlik, csak a táncosok ütemes dübörgését hallani, hihetetlenül bonyolult ritmusképletekkel. Talán a szándékoltnál még kicsit többszólamúbb a hangzás, Flatley temperamentumának azonban elhiszzük: ez júliusig sokszorosan változni fog.

A második jelenet aztán már zenére koreografált mozgással folytatódik, jobban ki is jön, hogy ki a gyakorlottabb és ki a kevésbé magabiztos táncos. Flatley ennek ellenére folyamatosan dicsér, bíztat, közben pedig azt magyarázza a kiszolgáló-személyzet egyik tagjának, hogy milyen kivetítőt álmodott a háttérbe. Előkerül egy storyboard is: a filmekhez hasonlóan itt is képekben van megrajzolva, hogy mi lesz a következő jelenet.

A varázslat, ami világhírűvé tette Flatleyt, azonban várat magára az első vegyes táncig. A táncosok hirtelen férfiként és nőként kezdenek el mozogni, persze ínyfeszítően mosolyognak közben, a mester pedig tapsol, tapsol: záporozik ránk a profizmus.

Aztán az egész csapat végigül egy teljes számot - ez lesz a show első dala, magyarázza Flatley egy pólóinges ötvenesnek, gyanítjuk, az előadáshoz készülő DVD gyártásvezetőjének. Közben - mondani sem kell - három kamera veszi a próbát is, kell a nyersanyag a werkfilmhez.

Lányok seregszemlén | Nézzen képeket a próbáról!

Végül minden rendben lemegy, és mi azon gondolkozunk, hogy a progresszív értelemben vett kortárs tánc törekvéseitől eltérően itt vagy nincsenek érzelmek ábrázolva, vagy olyan általános témák kelnek életre, mint a szeretet-gyűlölet vagy az öröm-bánat örök párosa. Tény, hogy a kortárs műhelyek sokkal áttételesebb, kifinomultabb mondanivalót igyekeznek megfogalmazni, Flatleynek azonban van lehetősége - és pénze - hogy a világ vonatkozó legjobb táncosai közül válogasson - s valóban, a csapatban a britek mellett találunk holland, ausztrál, amerikai, ázsiai, sőt egy magyar tagot is.

Ez a megalkuvás nélküliség és grandiózusság persze nem feltétlenül ellensúlyozza az ábrázolt téma felületes megjelenését. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy míg más területeken - filmen például, hogy visszatérjünk a felvezetőben már megkezdett párhuzamhoz - egymást érik a tucatszám piacra dobott monumentális vállalkozások, addig Michael Flatleyből csupán egy van a világon - ez az egyeduralom pedig teljesen ellentétes a szórakoztatóipar - nevéből is kikövetkeztethető - természetével.