Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Nem gondoltam, hogy ide is ilyen sokan jönnek el”
- mondta egy magyar szurkoló az első Eb-meccsünk helyszínétől, Bordeaux-tól 50 kilométerre fekvő La Porge-ban. Ahol most már a helyiek is tudják, hogy itt vannak a magyarok, mivel
a szállodák erkélyeire sorban kirakták a piros-fehér-zöld zászlót a megérkező szurkolók.
Egy komplett generáció nőtt fel hasonló élmény nélkül, nem tudta, milyen érzés, amikor egy nemzetközi tornán több ezer honfitársaddal együtt énekled a himnuszt a lelátón, be kellett érnie azzal, hogy választott egy külföldi csapatot, hogy azért legyen kiért szorítania a téve előtt vagy a kocsmában ülve.
Most viszont ha megkérdezik, honnan jöttünk, és elmondjuk, hogy Hongrie, nem néznek bután, hogy ti meg mit kerestek itt, igaz, nem is kezdik el sorolni, hogy aha, megvan, az a mackóalsós a kapusotok, és az a magas csatár játszik elöl, aki másfél éve nem szerzett gólt.
El kell fogadni, hogy kicsik vagyunk, de legalább itt vagyunk. Tízből kilenc külföldinek még mindig Puskás neve ugrik be a futballunkról, de a BBC egyik újságírója legalább megkérdezte,
Gera hogy a bánatban képes még mindig a válogatott húzóembere lenni?
A sportban az az egyik legjobb dolog, hogy amíg nem kezdődik el a csapatod meccse, addig mindig lehet reménykedni. A hollandiai 8-1-es vereség óta még három év sem telt el, mégis ott vagyunk az Európa-bajnokságon. Az akkor lemészárolt csapat 14 játékosából 7 most is kerettag. Hogy jobbak lettünk-e három év alatt?
Védekezni úgy tűnik, megtanultunk, ami sokat érhet, hiszen láthatjuk, a mostani Eb-n egymást érik a szoros meccsek, csak a németek és az olaszok tudtak egygólosnál nagyobb győzelmet aratni. A szurkolók lélektana olyan, hogy gólokat vár, ünnepelni szeretne, de gálára ne számítsunk, sokkal valószínűbb, hogy a biztonság lesz az első, és olyan stílusban játszik majd a csapat, mint a selejtezők során a görögök és a románok ellen. Ne szépítsük, az két dögunalmas 0-0 volt, kérdés, lehetnénk-e csalódottak, ha mondjuk az osztrákokkal és az izlandiakkal is játszanánk egy-egy döntetlent?
Storck kapitány képes volt már meglepni a norvégokat, húzott már többször is váratlant, és abban bízunk, sikerül valamit kiokoskodnia, hogy a gólok is jöjjenek, mert az idei három meccsen, a horvátok, az elefántcsontpartiak és a németek ellen egy gólt szereztünk, azt is Dzsudzsák rúgótechnikájának köszönhettük, nem egy kidolgozott akciónak.
Nizzában a tengerparton összefutottunk három magyar fiatallal, az egyik közülük, András olyan magabiztossággal rúgta a labdát kétszer egymás után a bal felsőbe mezítláb, hogy arra a helyi csapat profijai is elismerően bólintottak volna. És utána ugyanilyen magabiztosan magyarázta, hogy "figyeld, fogunk egy ikszet az osztrákok ellen, Izlandot verjük, mert miért ne vernénk,
az négy pont, amivel megyünk tovább a csoportból".
Bár nem beszéltünk minden egyes kiutazó magyar drukkerrel, de biztosak vagyunk benne, hogy mindannyian ugyanígy gondolkoznak, számolgatnak, reménykednek, mert ilyen a szurkoló, ilyenek vagyunk. Vitatkozunk, hogy miért Szalai, miért nem Böde, és főleg miért nem Nikolics? Hogy elég jó lesz-e Korhut, ha Kádár végül nem tudja vállalni? Hogy ki játsszon a védelem közepén a Juhász, Langa, Guzmics hármasból, hogy ki legyen a jobb oldali középpályás, hiszen Lovrencsics már nem lehet?
Nem mi vagyunk az egyetlen ország, amelyik sokat várt az Eb-re, az északírek speciel eddig szűznek számítottak ilyen téren. Aztán megvertek minket Budapesten, pedig negyedórával a vége előtt még mi vezettünk Priskin góljával, és ez hirtelen megtanította őket futballozni, annyira, hogy meg is nyerték a csoportot. Az ötödik kalapból sorsolva, ami már önmagában akkora dolog, mint a görögök 2004-es Eb-címe.
Az Eb-n a derék britek a lengyelek ellen játszották az első meccsüket, és az első félidőben nulla, azaz nulla labdaérintésük volt a lengyel 16-oson belül. Vágták előre a labdákat Lafferty irányába, aki megcsúsztatta, csak éppen nem volt ott senki mögötte, hiszen ő volt az egy szem ék. Viszont hátul úgy mentek minden labdára, mintha az életük múlt volna rajta.
És a szurkolóik, az valami elképesztő volt, ahogy ők támogatták a csapatot, még kívülállóként is a hatása alá került az ember. És ahogy csodáltam őket, akkor tudatosult bennem, hogy ha ez ilyen lelkessé tesz, akkor mi lesz majd a mi meccsünkön?
A kedvenc klubcsapatom meccseit látogatva gyakran előfordult, hogy annyira magával ragadott a szurkolók dalolása, hogy szinte nem is érdekelt, mi megy a pályán, csak élveztem a hangulatot, és ott csak 1500-2000 nézőről volt szó, most meg simán előfordulhat, hogy 20 ezer magyar zendít rá a lelátón.
Csak reménykedhetünk benne, hogy Dzsudzsák és a többiek meg tudják lovagolni ezt a hangulatot, hogy mindenki az Eb-ről beszél otthon. 1986-ban 5 és fél éves voltam, amikor utoljára hasonló izgalmakra készült az ország. A szovjet meccset - valószínűleg önvédelmi okból - kitörölte az agyam, de a vébét megelőző körítésre még emlékszem, és az azt követő letargiára is.
Ilyen szempontból nem lenne rossz tanulni az északírektől, akik kikaptak a lengyelektől, de a szurkolók nem vágtak eret magukon, ugyanúgy buliznak tovább. Nem győzik hangsúlyozni, nekik már az is ajándék, hogy itt lehetnek. Persze egy kétszeres vb-döntős országban nem biztos, hogy mindenki képes ezt így kezelni, és már halljuk is, ahogy előveszik a kissé elkoptatott merjünk nagyot álmodni szlogent.
Nem mintha arról lenne szó, hogy nem merünk, inkább csak nem akarunk újra pofára esni. Jugoszlávia, Málta, Liechtenstein, Hollandia, megvan, ugye? Szépen nyeltük be a pofonokat, aztán újra reménykedtünk, hogy na majd most,
védtük a fejünket, de akkor meg jött a gyomros.
És mégis kimentünk újra, hívtuk a havert, aki kihozta a fiát meg a barátnőjét, hogy aztán az legyen a vége, hogy érkezik az üzenet a Facebookon, hogy itt vagyunk La Porge-ban, Bordeaux közelében, és a szállodák erkélyei tele vannak a magyar zászlóval.
Ugyanezek a zászlók kedd este, 18 óra előtt pár perccel a bordeaux-i stadionban lesznek majd, gazdáikkal együtt, és elég lesz egy közepesen veszélyes beadás, hogy máris lebeszéljük magunkat a "csak semmi túlzott reménykedés" alapállásról, és visszazuhanjunk az elvakult szurkoló állapotába.
Nem tehetünk róla, így lettünk összerakva, rendületlenül és javíthatatlanul hajszoljuk az érzést, hogy végre legyen mit ünnepelni, vagy ahogy Mészöly Kálmán mondta az emlékezetes reptéri monológjában, hogy mi legyünk végre a főkolomposok.
