Társoldalunk:

Nem a Facebookon akartam híres lenni

2016.11.06. 19:57

A riói olimpia egyik legemlékezetesebb nyilatkozatát a cselgáncsozó Tóth Krisztián adta. A kiváló judoka váratlan kiesése után fakadt ki. Mondandójának lényege az volt, hogy Magyarországon semmi sem felel meg az embereknek, majd azt is elismerte, hogy agyonnyomta őt az olimpia. A 22 éves dzsúdós most elárulta, hogy az ominózus nyilatkozatát kissé félreértették, mert ő amiatt volt bosszús, hogy a kommentelők a barátait bántották. Tóth már hónapokkal az olimpia előtt érezte, hogy gödörben van, és úgy gondolja, túlságosan realista. Így akkor sem hinné el, hogy ő a világ legjobbja, ha jövőre megnyerné a budapesti világbajnokságot.

Egy műtét miatt jelenleg kényszerpihenőn van. Miért volt szükség az operációra? 

Nagyjából kettő és fél éve tudjuk, hogy probléma van a bal vállammal, és az olimpia után érkezett el az ideje annak, hogy megcsinálják. Egy két és fél centis porc volt eltörve,  amit muszáj volt visszarakni a helyére.

A versenyeken, edzéseken mennyire akadályozta a sérülés? 

Természetesen zavaró volt, de a versenyeken elég sokszor elnyomta az adrenalin. Amikor képes voltam rá figyelni, akkor izomból tudtam tartani a vállam, de ha ez nem sikerült, akkor elég erősen begyulladt. Olyankor pár napot mindig ki kellett hagynom. 

A sérülés miatt egyelőre kényszerpihenőn vanFotó: Adrián Zoltán - Origo

Milyen hosszú kihagyást jelent ez a sérülés?

Három hétig tart az az időszak, amíg a csontosodást várjuk, addig nem szabad semmit sem csinálni vele. Utána elvileg fél év szükséges, hogy minden visszaálljon az eredeti állapotba. Nem volt még hasonló jellegű kihagyásom, úgyhogy már kicsit éhes is vagyok a dzsúdóra.  Van azért haszna is annak, hogy nem sportolhatok, az elmúlt két évet ugyanis brutálisan megnyomtam, számtalan edzés, rengeteg utazás, ami mellett szinte nem is volt időm másra. Most viszont több időt tölthetek a barátnőmmel. Pihenek, és a barátaimmal is találkozom. Be tudom pótolni azokat a dolgokat, amikre korábban nem jutott elég idő. 

A riói olimpián az első meccsét megnyerte egy kenyai ellenfelet legyőzve. A második körben ipponnal kikapott a kínai Cseng Hszün-csao ellen, és ezzel véget is ért a verseny. Most, hogy a sérülése miatt nincs annyira lekötve, szokott még agyalni az olimpián történteken? 

Szerencsére egyre ritkábban. Ha valahol meglátom a Rio szót, vagy olyan emberrel, baráttal találkozom, aki szintén kint volt Brazíliában, akkor persze eszembe jut, de úgy érzem, ezt a békát már lenyeltem. 

Mi járt a fejében a hazaút során? Hogy nem csináltam meg, amiért kimentem? 

Úgy éreztem, hogy amit reális célként tűztem ki magam elé, az nem sikerült. 

Úgy érezte az olimpia előtt, hogy ott a helye a legjobb nyolcbanFotó: Adrián Zoltán - Origo

Ez az éremszerzés lett volna?

Igen. Az elmúlt két évben nagyon sokszor dobogóra tudtam állni. Ha valaki megkérdez, azt felelem neki, hogy ott lehet a helyem a legjobb nyolcban. Ám valamilyen oknál fogva nem úgy jött ki ez az egész. Azt hittem, hogy fel vagyok készülve az olimpiára, jártam sportpszichológushoz, rengeteg nagy versenyen vettem már részt. Ahhoz képest, hogy fiatal vagyok, nagyok sok versenyrutint tudtam összeszedni. De az az igazság, hogy az olimpiát nem sikerült feldolgoznom, azt, hogy kimegyek, és a világ legjobbjai között vagyok. Azt éreztem, hogy minden összenyom.  Addig én voltam a legéremesélyesebb magyar dzsúdós, és némileg az is frusztráló volt, hogy előttem nem sikerült a többiek közül senkinek sem érmet nyernie. 

Ez is pluszteherként nehezedett önre?
Ezek apróságok. Nem azt mondom, hogy azért történt, mert előttem nem szereztek érmet, vagy bármilyen más külső tényező miatt. Csak a sok kis dolog összegyűlt. De már az olimpia előtt is éreztem, hogy hiába próbálok kimászni a gödörből, és hiába beszélek sok mindenkivel erről. Egész egyszerűen nem tudtam magam mentálisan összeszedni a legfontosabb versenyre. 

Ha szavakba kellene önteni, mit mondana, mitől ennyire idegőrlő az olimpia?

Nagyon sokat gondolkoztam ezen. Az egyik oka nyilván az, hogy ennek a legnagyobb a presztízse. Általában össze szoktam hasonlítani magamat a velem egy szinten lévő külföldi riválisokkal, és azt vettem észre, hogy más országokban teljesen máshogy viszonyulnak az olimpiához. 

A végzetes riói pillanat: a kínai Cseng Hszün-csao legyőzte a magyar judokátForrás: AFP/Toshifumi Kitamura

Persze náluk is ez a legnagyobb esemény, de ott megbecsülik a vb- és Eb-érmeket is, és megsüvegelik azt a teljesítményt, amit az adott sportoló elért. Amikor én világ- vagy Európa-bajnoki ezüstérmes voltam, itthon a sportágon belül ezt elismerték, de kívülről szinte semmi visszajelzés nem jött. 

Ez némileg egybecseng azzal, amit a riói kiesés utáni emlékezetes monológjában említett, amikor azt nehezményezte, hogy otthon senkinek nem felel meg semmi. 

Rosszul vették ki a lényeget a szavaimból az újságírók Rióban. Nem arra céloztam, hogy azért nem sikerült az olimpia, mert nem álltak mögöttem, vagy nem vagyok olyan elismert. Valószínűleg azért emelték ki azt a pár mondatot, mert ezeknek drámai kicsengésük volt. Egyszerűen csak a fejemben kavargott rengeteg gondolat, és ezeket megosztottam egy 20-25 perces beszélgetés alatt. Ebből emelték ki ezt a pár mondatot. Azt azért meg szeretném jegyezni, hogy nem ezzel akartam híres lenni, de sajnos ezzel lettem. 

Már az olimpia előtt azt érezte, hogy gödörbe kerültFotó: Adrián Zoltán - Origo

És most, letisztulva, tartja, amit akkor mondott? Hogy mennyire frusztrálja, ami a kommentekben tükröződik? Hogy aki első lett, az biztos csal, aki meg az elsőnél gyengébb helyezést ért el, az érezze rosszul magát? 

Nekem akkor pillanatok alatt szállt el az álmom, amiért annyit harcoltam. Ez érződött a nyilatkozatomban. Ha most jobban átgondolom, akkor lehet, hogy csak azoknak az embereknek a véleményét kellene figyelembe vennem, akik pozitívan szólnak hozzá. Az biztos, hogy én nem álltam volna neki piszkálni azokat, akik ott voltak, mindent megpróbáltak, de mondjuk az első fordulóban kiestek, mert egy világbajnok jött velük szembe. Ilyen a sport, és aki nem fogja fel, hogy ez arról szól, hogy egyszer fent, egyszer lent vagy, az inkább ne is írja le a véleményét. 

Nekem az akkor nagyon rosszul esett, nem is elsősorban az, amit nekem címeztek, hanem amit azok az ismerőseim és barátaim kaptak, akikkel végigküzdöttem két évet. Szinte agyonverettük magunkat, hogy kijussunk az olimpiára.  Láttam, mennyire összetörtek lelkileg, mikor kiírták az oldalukra, hogy „sajnálom, mindent megtettem”, és erre jöttek a mocskolódó kommentek. De abban igazat adok másoknak, hogy ez a reakció az én naivitásomnak és fiatalságomnak volt köszönhető. Mármint az, hogy ennyire ugrottam erre a dologra. Igazából ez azért volt problémás, mert én, mint névtelen mondtam ki ezt, és nem azok, akik ezt kimondhatták volna. 

Az edzője, Pánczél Gábor mit mondott? Hogy megérti, vagy azt, hogy kár volt kifakadni?

Teljesen vegyes volt a reakciója, bizonyos dolgokban igazat adott, de volt, amiben kevésbé. Azt mondta, hogy sokat kell tanulnom még, és rutint szereznem, hogy ilyen helyzetekben miképp nyilatkozzak. Nekem is teljesen új élmény volt, hogy lejöttem a tatamiról, nem telt el egy perc, és már ott voltak a tévések és újságírók. Ez ott egy nagyon furcsa állapot, aki nem sportoló, vagy aki nem járt ilyen közegben, az nem tudja azt megérteni, milyen az, amikor készülsz egy adott dologra, és aztán az elmegy egy másodperc alatt. Mert nálam ez történt. A mi sportunkban, ha odavágnak, akkor zuhanyzás következik.  Nincs az, mint egy csapatsportban, vagy a pingpongban, hogy van még egy félidőd vagy még egy szetted javítani. Akik kívülről nézik, hajlamosak úgy gondolni, ha te beletettél ebbe a sportba tíz évet, akkor te vagy a világ legjobbja. Miközben ott áll veled szemben egy másik, hasonlóan elszánt és sokat edző sportoló, és az érmet nem kő-papír-olló alapján adják. Ez az, amit pár embernek fel kellene fognia. Akkor is mondtam, és most is mondom, nem azért mentünk ki, hogy jól érezzük magunkat. Nyilván az is benne van a verseny után, hogy az ember kikapcsolódik, kienged egy olimpiai ciklus végén, lehet is hallani történeteket, hogy mik vannak ilyenkor kint. 

És ezek igazak?

Van, ami igaz, de messze nem minden, amit hallani lehet. A sportolóknál is ugyanolyan a szórás, mint a többi ember esetében, az egyik része kitombolja magát, a másik fele pedig depressziósan ül a szobájában. 

Visszatérve a lelki nehézségekre: nyert már ezüstöt Eb-n és vébén is. Korábban más világeseményen nem fordult elő olyan, hogy felhúzta magát az emberek reakcióin?

Nem, és ezért is volt számomra újdonság, ami Rióban történt. Többé-kevésbé sikerorientált voltam, mindig voltak eredményeim. Nem is emlékszem olyanra, hogy bárki nekem esett volna verbálisan. Számomra azért is volt ez negatív élmény és rossz tapasztalat, mert azt hittem, mindenki mögöttünk áll, és ha megy, akkor együtt örülünk, ha nem megy, akkor meg együtt sírunk. Ez a negatív élmény biztos, hogy sokáig bennem marad még. Ettől még nem fogok úgy hozzáállni, hogy most csak azért is megmutatom mindenkinek, mert magamért csinálom, és azokért, akik tisztelik azt, hogy az ember harcol a céljaiért. 

A cselgáncsban egy másodperc alatt elúszhatnak az álmokFotó: Adrián Zoltán - Origo

Azt mondta még Rióban, hogy azt hitte, elég erős, most viszont megjegyezte, hogy már az olimpia előtt is érezte, hogy nem tud kimászni a gödörből. Mikor tűntek fel az erre utaló jelek először? 

Durván két-három hónappal az olimpia előtt jött az az érzés, hogy úristen, mindjárt itt van a kötelező feladat. Azért használtam ezt a szót, mert azt éreztem, mintha nekem kötelező jelleggel ott kellene lennem az 1–5. helyezettek között. Nagyon sokan mondták, hogy már csak az érem színe a kérdés, és tudat alatt ott volt bennem, hogy meg kell felelnem ezeknek az elvárásoknak. Volt, amikor ez erőt adott, és az volt bennem, hogy na, kint mindenkit agyoncsapok, de sokkal inkább azt éreztem, hogy nyomaszt ez az egész. Azt tudni kell, hogy a dzsúdóban egy-két olyan ember van, akit nem nagyon szoktak megverni, és én nem tartozom közéjük,  nekem a középmezőny tetején, vagy az élmezőny alján van a helyem.

Szokott olyan érzése lenni a nap elején, hogy most mindenkit összepakolok, vagy ennek az ellenkezője, hogy csak az első meccset éljem túl valahogy? 

Csalóka érzés ez, mert volt már mindkettőre példa, és amikor azt éreztem, hogy hú, most nagyon jól fog menni, akkor törtem a dzsúdót, amikor pedig az volt bennem, hogy ez borzalmas nap lesz, akkor szárnyaltam. 

Rióban mit érzett?

Felkeltem, és azt mondtam, úristen, itt az olimpia. 

Az miért nem vette le a válláról a terhet, amikor az első fordulóban legyőzte a kenyai ellenfelét?

Szeretem a biztos dolgokat. Jó, ha tudom, mire kell figyelnem az ellenfélnél, mit kell csinálnom ellene, és hogyan tudom kitaktikázni. Erre kaptam egy olyan kenyait, akiről egyetlen kép sem volt az interneten, sosem találkoztam vele, és ez alapból feszültséget okozott bennem. Elkezdtek cikázni bennem a gondolatok, olyan volt, mint egy spirál, amelyből nem tudsz kikeveredni. Látszott is a dzsúdómon, hogy meg sem moccantam, csak stabilan fogást vettem fel, és taktikailag kerekedtem felül ellene. Hozzáteszem, már ezért is kaptam a fejemre, hogy miért nem dzsúdóztam szépen.  A másik nagyon erős érzést az okozta, hogy a papírforma alapján a második körben az olimpiai, világ- és Európa-bajnok görög Iliadisszal kellett volna találkoznom. Erre a görög kikapott a kínai Cseng Hszün-csaótól. Ekkor mást sem hallottam a meccs előtt, mint hogy kilőtték az Iliadiszt, szabad az út. Miközben én ismertem a kínait, és tudtam, hogy ez egy ki-ki meccs lesz. Az olimpia előtti hónapokban kétszer is találkoztunk, egyszer ő nyert, másodjára meg én. A kínai mindenkit meglepett Rióban. Iliadiszt odavágta egy válldobással, én úgy is mentem fel, hogy eldugtam előle a bal oldalam, hogy velem ne csinálja meg ugyanezt. De hiába készültem ellene, elért engem is, aztán utánam még a svéd Európa-bajnokkal, Marcus Nymannal is megcsinálta. Három éremesélyes ellenfelet úgy vágott ki a teremből, hogy rossz volt nézni. Na, hát ez a dzsúdó, hiába vagy esélyesebb, ha a másik nagyon jó napot fogott ki. 

Őt is meglepte a kínai RióbanFotó: Adrián Zoltán - Origo

Visszanézte azóta a meccset?

Vissza. Nem esett jól, és nem is értem a történteket. Egy szerencsétlen momentum döntötte el a meccset, volt egy olyan pillanat, amikor az én fogásom érvényesült, még volt is bennem egy biztonságérzet, hogy ez itt most jó, meglesz. Aztán nem lett meg. 

Említette, hogy járt sportpszichológushoz. Vele nem próbált megoldást találni arra, hogy elmúljon az a nyomasztó érzés, amely már hónapokkal az olimpia előtt önre telepedett? 

Kintről is skype-oltam Fischer Miklóssal, és itthon is sokat beszélgettem vele. Voltak olyan időszakok, amikor azt éreztem, ki tudok törni a hullámvölgyből, de semmi nem tudta modellezni azt, hogy mi is vár rám kint. Ezt meg kellett élni, és nagyon drága tanulópénz volt.” 

Az jutott eszembe, amit Kárpáti Róbert sportpszichológus mondott, aki ebben a témában példának hozta fel Hosszú Katinkát. Ő iszonyatosan sok versenyen indul el egy évben, és a végén már az olimpiát is úgy kezelte, mintha az is egy lenne a sok közül. Ön is elindult a Világkupáktól kezdve rengeteg viadalon, igaz, önnek ez az első olimpiája volt, neki meg a negyedik. 

Igen, ez egy nagyon fontos különbség. Ő már úgy érkezett Rióba, hogy tudta, mire számítson. Nekem pedig ez új impulzus volt. Valószínűleg Katinkának is ilyen lehetett az első olimpiája, amikor 2004-ben Athénban 15 évesen úszott. Sajnos, én valószínűleg nem tudok négy olimpián részt venni, de ha minden jól megy, akkor Tokióba felkészülten megyek majd – ebből a szempontból is. 

Az olimpiai aranyért járó, 35 millió forintos jutalomról is azt lehetett olvasni, hogy legalább akkora terhet jelentett egyes sportolóknak, mint amennyire ösztönző volt. Önt hogy érintette? 

Engem nagyon nyomasztott.  Ez a probléma az olimpiával, és tőlünk nyugatra ezért lehet más a szemlélet. A németeknél például 5 millió forintnak megfelelő összeg jár az aranyért. Viszont náluk a havi fizetésből meg tudják alapozni a jövőjüket. Nem mindegy, hogy úgy mész ki, hogy ha odaérek, akkor összehozok magamnak egy kis keresetkiegészítést, vagy úgy, hogy te jó ég, ha nyerek, akkor megváltoztatom az életem, de ha nem, akkor megint görcsölhetek négy évig. Hála Istennek nem nekem kell ilyen dolgokban dönteni, de azért érdemes lenne talán elgondolkozni, hogy ne legyen szakadéknyi különbség a mi anyagi juttatásaink és az olimpiai jutalom között. Mondom ezt úgy, hogy nem panaszkodhatunk, mert a korábbi generációkhoz képest sokkal jobb helyzetben vagyunk a támogatások terén. 

Külföldön jobban kezelik az olimpiai jutalmakatFotó: Adrián Zoltán - Origo

„Nem tudom, hogy ez közép-európai vagy magyar betegség-e, de akivel a faluban beszélgettem ezekről, mindenkit agyonnyom az olimpia” – ezt nyilatkozta a kiesése után. Beszélt a faluban külföldi sportolókkal is? Náluk nem érezte ugyanezt?

Szóba került ez külföldiekkel is, de nem ott kint, hanem már előtte. Róluk általában az sugárzik, hogy nagyon egyben vannak. Mondok egy példát: az oroszoknál borzalmasan erős a mezőny, és ebből kifolyólag más a gondolkodásuk is. Aki közülük kikerül az olimpiára, az előtte legyőzte a hasonlóan erős otthoni riválisait. Úgy van vele, hogy ő tényleg a világ egyik legjobbja, és nincs mitől tartania. Viszont az, hogy én itthon a legjobb vagyok, az lehet, hogy a világon csak az ötvenedik helyre lesz elég,  mert nálunk, ha van is konkurencia, az egy-két embert jelent.

Ifiként majd juniorként is rengeteg érmet szerzett, és már a felnőttek között is van egy vébé- és egy Eb-ezüstje. Ez a két érem nem elég megerősítés, hogy elég jó? Vagy egy arany kellene ahhoz, hogy átszakadjon ez a lélektani gát? 

Az az igazság, hogy túlságosan realista vagyok, ami lehet, hogy egy kicsit negatív pályára viszi az egész karrieremet.  Próbálom magamnak sulykolni, hogy én vagyok a világ egyik legjobbja, de valahogy nem tudom elhinni. Ha most nyernék egy felnőtt-világbajnokságot, lehet, hogy azt mondanám, ebben az adott pillanatban én voltam a legjobb, és pont. Nem tudok úgy elrugaszkodni a földtől, mint a nagy sportolók, pedig ezt régóta próbálom kezelni. Erre példa az olimpián a kínai elleni meccs, amikor jött az első löket, hogy szétvágom, aztán utána azt tört rám, hogy lehet, hogy necces lesz. Ebben kell fejlődnöm. 

Jövőre Budapest rendezi a világbajnokságot, ami megint speciális helyzetet teremt, mert azok is odafigyelnek majd a sportágra, akik egyébként nem követik rendszeresen. A riói tapasztalatokat felhasználva el tudja kerülni, hogy megint túl nagy nyomás legyen önön?

Először is abban bízom, hogy el tudok indulni, hiszen a vállam miatt csak fél év múlva leszek ismét teljes értékű sportoló. Nagyon szeretnék ott lenni a vébén, mert a hazai versenyek eddig úgy sikerültek, ahogy előre elterveztem őket. És most próbálok önző lenni, csak magamra és a versenyre figyelni. 

Itthon mennyire megbecsültek a cselgáncsozók? Ha valakinek azt mondja, hogy olimpikon dzsúdós, mi a reakció? 

Ha azt mondom, hogy cselgáncsozó vagyok, akkor az a válasz, hogy nem rossz. Ha hozzáteszem, hogy olimpikon, azt jobban elismerik. Azt tapasztaltam, hogy ha Németországba vagy Ausztriába kimegyek, és bemutatnak valakinek, ott teljesen máshogy kezelnek. Főleg, ha megtudják, hogy vb- és Eb-második dzsúdós vagyok. Ekkor egyből elkezdenek érdeklődni, kérdezgetni. 

Van arra válasz, hogy a magyar cselgáncsos küldöttség miért nem tudott érmet nyerni Rióban? 

Beszéltünk erről Rióban is, itthon is. A szövetség rendezett már egy szakmai konferenciát, de konkrét okot nem tudnék mondani, maximum azt, hogy lehet, hogy ha minden súlycsoportot egy nappal később rendeznek, akkor három éremmel jövünk haza. Ez tényleg az aktuális pillanattól függ, és nem is lehet szemrehányást tenni a versenyzőknek. Komoly, világszínvonalú sportolókról beszélünk, akik megharcoltak azért, hogy kijussanak az olimpiára, de ott nem jött ki nekik a lépés. 

Kicsit még feszegetném ezt az önbizalom dolgot: egy cselgánccsal foglalkozó portál azt írta, amikor 2013-ben szabályt változtattak, és megszüntették a lábfelszedést, ami önnek egy óriási erőssége volt, akkor kis túlzással újra kellett tanulnia dzsúdózni. 2014-ben már nyert juniorvébét, második lett a felnőttvébén, harmadik a felnőtt-Eb-n, vagyis elég gyorsan alkalmazkodott a megváltozott helyzethez. Kívülállóként azt gondolnám, ez azért megerősíti az ember önbizalmát. 

Nekem a lábfelszedés volt a méregfogam, hiszen az anatómiából adódik, hogy a kisebb termetem miatt sokkal könnyebb volt elkapnom az ellenfél lábát, mint felnyúlni és megtörni egy 190 centis oszlopot. Akkor ehhez még jött egy súlycsoportváltás is, és kellett egy év akklimatizáció, mire visszajutottam arra a szintre, amit előtte képviseltem. Mindenki azt mondta, hogy ez már lecsó, abszolút úgy kezeltek, hogy innentől esélytelen vagyok, szerintem akkoriban még az edzőm sem hitte azt, hogy ebből lesz valami. Annyit mondogatták, hogy a végén már majdnem én is elhittem, és azt gondoltam, itt a vége, el kell menni tanulni vagy dolgozni. De maradtam, és azóta gyűjtöttem be az érmeim java részét. Nagyon pozitívan érintett, hogy az új körülményekre sikerült átállnom, de ezzel sem sikerült azt a magabiztosságot megalapozni,  ami a klasszisoknál megvan. 

Sokan leírták, mégis tudott váltani a szabályok megváltoztatása utánFotó: Adrián Zoltán - Origo

Huszonkét éves most. Van olyan a cselgáncsozóknál, hogy ideális életkor?

Azt szokták mondani, hogy a 24–28 év közötti számít a legjobb időszaknak, amikor az erőd teljében vagy. De nézzük meg Ungvári Miklóst, aki 36 évesen is a legszűkebb élmezőny tagja, úgyhogy mindez alkattól és súlycsoporttól is függ. Én nagyon akcelerált voltam, emiatt nem lett volna meglepetés, ha 22 évesen nyertem volna Rióban, mert a korán érő típusba tartozom. 

Ha nem cselgáncsozna, mivel foglalkozna?

Jó kérdés, még sosem kérdezték meg tőlem (nevet). Nagyon szívesen lettem volna ügyvéd vagy orvos, de sosem volt erősségem, hogy leüljek, és monoton tanuljak. Ha nem dzsúdóznék, akkor sportközelben sem lennék, és valószínűleg valamilyen szakmát csinálnék. Szerkezeti lakatos lennék mondjuk, édesapám után, vagy nekem nagyon tetszik az asztalosmunka is, mert szeretem az alkotás örömét.

Ki a legeladhatóbb cselgáncsozó ma Magyarországon? Ha megkeresné egy PR-ügynökség, hogy egy kampányhoz kellenek dzsúdós arcok, kit mondana?

Ha azzal akarnánk eladni a kampányt, hogy itt egy olimpiai érmes, már befutott sportoló, akkor Ungvári Mikit és Csernoviczki Évit mondanám. Ha úgy gondolkodna az illető, hogy hosszabb távra tervezne, akkor a nők közül Gercsák Szabinát és Pupp Rékát ajánlanám, akik fiatalok, és nagyon sokra vihetik. A fiúknál magamat, de szerintem lesznek még olyanok, akik kinövik magukat, és hosszabb távon érdemes lesz őket támogatni. 

A budapesti olimpiáról mit gondol?

Sportolói szempontból nekünk nagyon jó lenne, de – és remélem, nem köveznek meg érte, ha ezt mondom – nem tudom, hogy elbírja-e az ország. Szerencsére ebben sem nekem kell dönteni. 

Ha kikerül a cikk, el fogja olvasni a kommenteket? 

El, kíváncsiságból. Felhúzni biztos nem fogom magam. Ha valaki kritizál, és jogosnak érzem, akkor megpróbálok belőle profitálni, ha nem érzem jogosnak, akkor meg elengedem.