Két hónappal ezelőtt érkezett a következő levél:
Szeretném, ha megírnád az 1985-ös BEK-döntő történetét. Te voltál ott a Heysel Stadionban, te közvetítettél, s tudom, hogy ennek az estének az emléke azóta is kísért."
Az aláírás pedig Lantos Gábor, az Origosport rovatvezetője, akivel nagyon régóta, lassan 30 éve vagyunk jó viszonyban. Tudta, hogy mi nyomaszt, tudta, hogy milyen hatással volt a pályámra az a nap, hiszen látta-hallotta azt a közvetítést, amely – ma már tudom – kettétörhette volna tévés pályafutásom.
1985. május 29-én Brüsszelben a Heysel Stadionban rendezték a Liverpool–Juventus labdarúgó BEK-döntőt, amely előtt verekedés robbant ki a lelátón. A tragédiában harminckilencen haltak meg a helyszínen, azaz a stadionban.
Nos, most ennek az eseménysornak a történetét írom, írhatom meg. Harmincöt év távlatából. Úgy, ahogy most emlékezem rá. Három és fél évtizeden át hurcoltam a hátamon ezt a képzeletbeli zsákot. Három és fél évtizede jut eszembe minden alkalommal a Heysel, ha a meccsre vagy más eseményre érkező tömegben akárcsak lökdösődést is látok. Az a sok vér, az a tragédia, amit láttam közelről, s ami még mindig kísért. Bízom abban, hogy ezzel végre kiírhatom magamból azt a rettenetes napot, estét, éjszakát. Végre letehetem azt a súlyos, képzeletbeli hátizsákot, amely az utóbbi évtizedekben nyomta a hátam.
1985 márciusa
Fogalmam sincs, hogy miért álltam oda valamikor 1985 márciusában Knézy Jenő elé a következő mondattal:
Jenő, cseréljünk, te menj idén a KEK-döntőre, én meg elmennék a BEK-fináléra" –
mondtam. Jenő barátom első szóra ráállt, mert korábban ő sosem közvetített KEK-döntőt, nekem meg a BEK-döntő hiányzott a képzeletbeli listáról. Minden rendben volt, a csere megtörtént. Ekkor még azt sem lehetett tudni, hogy mi lesz a párosítás, hiszen a kupasorozatok márciusban a negyeddöntőknél tartottak. A csere után Knézy Jenő 1985. május 15-én Rotterdamból kommentálta az Everton-Rapid Wien KEK-döntőt. Nekem ebben az évben ott volt a Videoton nagy UEFA-kupa-menetelése. Ezt is én közvetítettem. 1985. május 22-én Madridból beszéltem a Real Madrid-Videoton visszavágóról. Onnan hazajöttem, a következő héten máris ülhettem repülőre és utazhattam Brüsszelbe a Liverpool-Juventus BEK-döntőre. Nem volt ez annyira rossz élet egy 35 éves embernek, aki egyszer itt ébredt fel, másszor amott, új városokat ismert meg, új élményeket szerzett. A Vasfüggönyön innen élők közül ezt tényleg kevesen mondhatták el magukról.
Mindent igyekeztem előre megtervezni. Egy BEK-döntő sem olyan esemény, hogy odaül az ember a kommentátorállásban a mikrofonhoz meg a monitorhoz, aztán csak mondja. Itthon elővettem a német Kicker című sportlapot, amit Madridban vásároltam meg. Elmentem megvenni a francia L'Équipe sportújságot, amely – a többi nyugat-európai laphoz hasonlóan – 4-5 nap késéssel érkezett meg Budapestre. Emlékszem, a Vörösmarty téren volt egy újságos, amely ezeket a nemzetközi sajtótermékeket árulta, ott lehetett megvásárolni a lapokat. Akkor híre-hamva sem volt internetnek, sem online portáloknak. Hozzáteszem: nem is gondoltuk, hogy egyszer majd egyetlen gombnyomással az egész világ az íróasztalunkon teremhet. De a maiaknak talán az is új információ, hogy
1985-ben nem láthattuk idehaza sem az olasz, sem az angol labdarúgó-bajnokság mérkőzéseit.
(Meg az összes nyugati bajnokságot ide sorolhatnám.) Mit láttunk? Azokat a másfél-kétperces összefoglalókat, amelyeket az Eurovízió műsorcsere programjában a Telesport szerkesztősége megkapott, s amelyeket a nézők az adásokban is megnézhettek. Mi ugyanezt láttuk, semmi mást. Amikor a Labdarúgó kupanap című összefoglaló műsorokat készítettük, akkor is egy-egy meccsről nagyon rövid bejátszások érkeztek. Csak a gólok voltak benne. Mellettük ott állt a telex, azon csak annyi szerepelt, hogy mikor jönnek a gólok és kik szerezték azokat.
A nyolcvanas években dolgozó sportriportereknek esélyük sem volt hetente megnézni az európai futballbajnokságok meccseit, de az európai kupák küzdelmeit sem.
Ma meg ez ömlik ránk mindenhonnan.
1985. május 27. hétfő
A sok hazai jegyzetelés után azzal a megnyugtató érzéssel szállhattam fel a MALÉV brüsszeli járatára, hogy amit lehetett, megtettem a felkészüléssel kapcsolatban. Együtt utaztam a Népszabadság sportrovatának vezetőjével, Lukács Lászlóval, aki szintén a mérkőzésre tartott. Hétfőn, azaz 1985. május 27-én indultunk. Akkoriban az volt a szokás, hogy az adott külföldi meccsek előtt két nappal keljünk útra. A Telesport vezetője, Radnai János ragaszkodott ehhez, hiszen az utazások alatt bármikor történhetett olyan esemény, amely miatt késve érkezhettünk volna meg a helyszínre. Radnai ezzel mindig úgy volt, hogy inkább legyünk ott sokkal előbb, minthogy lekéssünk bármiről is.
Tehát hétfőn délután érkeztem meg Brüsszelbe. Letettem a csomagomat a szállodában, majd Lukács Lászlóval a belvárosba mentem. Soha nem látott házak, stílusok köszöntek vissza rám, olyan dolgok, amiket csak képeken láthattam addig. Brüsszel jelképe, a Manneken Pis szobor tényleg olyan volt, amilyennek az útikönyvekben láttam. A főtér csodálatos, a belga csoki pedig olyan, amilyet még soha nem ettem. Ezzel el is telt a hétfő. A városban ekkor nyugalom volt, nagyon kevés angol szurkoló érkezett meg ilyen korán Brüsszelbe.
Semmi sem utalt a tragédiára.
Gondolatban azzal fejeztem be a napot, hogy kedden reggel megveszem a lapokat, készülök, írok, majd délután az akkor kétéves fiamnak vásárolok ajándékot - némi vigaszt nyújtva, hogy alig látom. Mindezt a Képes Sportban megírt cikkemben meg is ígértem neki.
Hamar elment a kedd is, amelynek nagy részét a szállodában töltöttem, hiszen Belgiumban hozzáférhettem a legfrissebb lapokhoz, azaz a felkészülésben is utolértem magam.
1985. május 29. szerda
A meccs napjának délelőttjén némi hangulatfigyelésre még bementem a belvárosba. Addigra már az angol és az olasz szurkolók is megérkeztek. Némi szorongással figyeltem a Liverpool-drukkereket, akik jelentős mennyiségű alkohol (főleg sör) elfogyasztása után (alatt) már elkezdték átrendezni a belvárost. Felborították a kukákat, s ha olasz szurkolót, Juventus-mezbe öltözött drukkert láttak, a legkevesebb az volt, hogy mutogattak, fenyegettek.
Ekkor eszembe jutott 1981. május 30. Ezen a napon a svájci Bázelből közvetítettem a Svájc-Anglia labdarúgó-vb-selejtezőt. (Egy csoportban voltunk ezzel a két válogatottal, az MTV azokat a meccseket is adta, amelyeken az ellenfeleink egymással játszottak.) Mezey Györggyel, a magyar válogatott másodedzőjével, Mészöly Kálmán szövetségi kapitány segítőjével sétálgattunk Bázel utcáin, s találkoztunk egy csoport angol drukkerrel, akik az aluljáróban őrjöngtek, mi pedig a falhoz lapulva, félelmünkben izzadva vártuk, hogy továbbvonuljanak. De akkor nem esett bajunk.
Vissza Brüsszelbe. Még messze voltunk a meccs kezdésétől, de azt mindenki tudta, mennyire félelmetesek az angol drukkerek. Azt is tudtuk, mert láttuk a tévében, hogy volt olyan hajó, amely tele volt olyan részeg Liverpool-szurkolókkal, akik az áthajózás során egymást verték. Ez a társaság is megérkezett Brüsszelbe. Meg a többiek: repülővel, vonattal, autóval.
Szerdán kora délután még készültem, írogattam a szállodai szobában, megtanultam a neveket, majd indultam a 16 órakor kezdődő nemzetközi televíziós megbeszélésre. Tehát több mint 4 órával a kezdés előtt a stadionban kellett lennem. Itt kaptuk meg az akkreditációnkat, a műsorfüzetet. Az angolok külön ajándéka volt egy kisméretű Liverpool-mez.
Ezen a megbeszélésen találkoztam a Képes Sport munkatársával, Őri B. Péter kollégámmal, akivel előző héten még a spanyol fővárosban a Videoton győzelme után váltunk el. Őri B. Belgiumban egy minifocitornáról tudósította a Képes Sportot, de nem volt akkreditációja a BEK-döntőre. Segítettem neki, kértem részére egy műszaki belépőt, amellyel odaülhetett mellém a riporterállásba. A tévés megbeszélés helyszínéről busszal vittek minket a stadionba, ahol elegáns kiszolgálás, szendvicsek vártak bennünket.
Kiültünk a lelátóra, ahonnan a brüsszeli világkiállítás örökbecsű jelképét, az Atomiumot láthattam. Élmény volt már ez is, no meg amikor megjelentek a pályán a fehér és vörös mezbe öltözött belga gyerekek, akik mintegy bemelegítésként fociztak a Heysel Stadion messziről sem tökéletes gyepén. Hozzáteszem: a létesítmény nem nyűgözött le, hiszen akkor már több mint ötvenéves volt, 1930-ban avatták fel. A sajtópáholyból is látszott, hogy a lelátók egy része omladozik, alig-alig alkalmas egy ilyen nagy esemény lebonyolítására, mint a labdarúgó-BEK-döntő.
Ekkor még nyugalom volt a stadionban, a vörös gyerekcsapat vezetett 3–0-ra a félidőben, a liverpooli szurkolók legnagyobb örömére. A mintegy 25 ezer vörös mezbe öltözött drukker már ekkor úgy szurkolt, mintha a nagy meccs ment volna a pályán. A szünet után a fehérek, vagyis a Juventust jelképező gyerekcsapat gólt rúgott, s ekkor – mintegy jeladásra - elszabadult a pokol.