Társoldalunk:

Minek szurkolunk?

2012.12.09. 13:59

Erőteljesen átalakult a szurkolás az elmúlt évtizedekben, ma már európai sztárcsapatokért szorít szinte mindenki, miközben a menő stadionokat elfoglalta a középosztály, a csóró fanatikusok pedig a pubokban gyülekeznek. Hadas Miklós szociológus, a Futball és társadalmi identitás című tanulmány szerzője nyilatkozott a szurkolás világtrendjeiről, és több drukker is elmondta a saját sztoriját.

Jellemzően milyen alapon választ csapatot egy drukker?

Abszolút nem mindegy a kontextus, egész más, ha a mai Budapestről, vagy egy angol kisvárosról, vagy pedig a 70-es évek Marosvásárhelyéről beszélünk. Az sem mindegy, hogy meccsre járó szurkolókról, vagy tévé előtti nézőkről van-e szó. Jelenleg nagy változások vannak. Ötven éve még egész Európában családi hagyomány alapján definiálódott a szurkolás, tehát beleszülettek a Liverpool-, Újpest-, vagy Inter-drukkerségbe. Az ezredforduló felé közeledve a globális szórakoztatóipar része lett a foci, tehát távolról sem olyan mély identitás köthető a szurkoláshoz, mint évtizedekkel ezelőtt. Summa summárum, a felé halad a világ, hogy a születéskor meghatározott, életre szóló szurkolói identitás jelentősége gyöngülni látszik, és inkább lazán kötődő, akár váltani is képes szurkolók lesznek.

Ezek szerint másképp szurkolnak a generációk?

Itthon a hatvanas, hetvenes években fontos volt, hogy valaki Vasas-, MTK- vagy Fradi-drukker. A kilencvenes években születettek viszont már inkább a Real Madrid, a Chelsea, vagy a Manchester United közül választanak, ez az én gyerekkoromban még elképzelhetetlen lett volna. Annak esélye, hogy egy mai magyar fiatal egyáltalán elmenjen egy első osztályú bajnoki focimeccsre, 0,001 ezrelék, ezt az NB I-es nézőszámok bizonyítják.

Hadas véleményét tökéletesen alátámasztja a fradista Carlos tapasztalata. "Edzettem hat-hétéveseket, egy kétszáz fős tornán a gyerekek mezei nagyon változatosak voltak, de összesen kettő magyarral (egy Fradi, egy Honvéd) találkoztam."

Barbara a Chelsea-t választotta: "Szerelem volt első látásra, bár csak arra emlékszem, hogy 2004 februárjában az Arsenal elleni derbin már a Chelsea-nek drukkoltam. Már a Ranieri-féle társaság is nagyon tetszett, Mourinho pedig egészen zseniális csapatot rakott össze." A mostani helyzettel kevéssé elégedett: "Szégyen, hogy Di Matteót kirúgták, Benítez érkezése pedig olyan, mint egy rossz vicc, úgyhogy remélem, nem fogja megérni a szezon végét a Chelsea kispadján."



Ez speciális magyar jelenség, az alacsony színvonal miatt?

Nem, mert a foci ma már a globális szórakoztatóüzem része, látványsport. Óriási a csak tévét néző focidrukkerek száma. Amikor először Malajziában voltam a kilencvenes években, Melakka kínai negyedében a helyiek éppen Leeds-Newcastle meccset néztek a tévében, és veszettül drukkoltak a Leedsnek, mert hát fogadtak is rá. Sokkal többen nézik a nem nemzeti beágyazottságú meccseket, tehát a Bajnokok Ligáját és a topligák meccseit. A régi értelemben vett "tényleges" szurkoló, a fan, a rajongó a teljes szurkolópopuláció egy-két százalékát teszi ki. Latin-Amerikában is nézik az európai focit, Délkelet-Ázsiában is.

Kínai Real Madrid-drukkerek
Forrás: AFP/Mark Ralston

Így lehet egyszerre több csapatnak is szurkolni?

Igen, mert vannak, akik például Beckhamet, Henryt vagy épp Dzsudzsákot követik, így - az utóbbinál maradva - előbb PSV, majd Anzsi, majd Dinamo Moszkva-drukkerré is átcsúszhatnak. Egy Párizsban élő bolgár annak a spanyol csapatnak drukkol, ahol éppen Sztoicskov játszik, vagy annak az angolnak, amelyikben Berbatov, a magyarok pedig így vannak Gerával vagy Dzsudzsákkal. Fontosabb a Gera által közvetített nemzeti kötődés, mint a hagyományos városi kötődés. Az is az új világrend része, hogy nőknél, melegeknél az is jelentheti a kötődés alapját, hogy mennyire jó pasi egy játékos.

"Gyerekként bőven lehetséges csapatot váltani" - állítja a sportpszichológus végzettségű Carlos. "A gyermek fantáziájában ezek a csapatok egyáltalán nem egymás riválisaiként élnek, hanem mindegyik valamilyen látens, önmaga előtt is titkos vágyának teljesítőjeként. Így aztán simán lehet egyszerre Barcelona- és Real Madrid-drukker, amíg a környezet nem szocializálja arra, hogy ezek egymást kizáró dolgok. Ha viszont az ember már elkezd egy csapat értékeivel azonosulni, nem választhatja a riválist. Vagyis kiszeretni lehet egy csapatból, de a riválisára cserélni szerintem nem. Túl nagy belső konfliktust okozna."



A beleszületéses hagyományos modell sehol nincs már?

Dél-Európában még esetleg igen, de Angliában például a csóróbb igazi szurkolók többnyire már kiszorultak a pubokba. A kilencvenes években, a Heysel- és a Hillsborough-tragédia után rendet tettek, megszüntették a stadionok állóhelyes részeit, sokkal drágábbak lettek a belépők is, a puccos, rideg új környezet helyett pedig az igazi fanok a kocsma testmelegét választották. Ha drukkolnak is a ManUnitednek - mert azzal nem olyan könnyű felhagyni -, nem mennek ki az Old Traffordba. Kik töltik meg az Old Traffordot? Nagypapa, nagymama, kisgyerek, nők, középosztálybeli bérletesek, és abszolút nem az réteg, amelyik a nyolcvanas években. A másodosztályú, kisebb csapatoknál azért sok helyen még megmaradtak a régi formák - gondoljuk például a Millwall-ra! Az igazi szurkolónak elege van a zárt láncú kamerás megfigyelőrendszerből, a drága jegyekből, a csupa ülőhelyből, az arab, orosz és amerikai tulajdonosokból, abból, hogy egy negrózásért kizárják őket a stadionjukból, pedig egy munkásosztálybeli szurkoló bármikor simán megereszt egy ilyet Angliában is, csak ott ezért mindjárt ki is tiltják a stadionból néhány évre.

A középosztály elfoglalta a lelátótForrás: AFP/Paul Ellis

A nyolcvanas évek törzsszurkolói mindenhol a kocsmákban ülnek?

Nem mindenhol, ez a modell főleg Nagy-Britanniában erős, ám úgy tűnik, az egész világon terjedőben van. Az angol városokban vannak például Liverpool-, Arsenal-, Chelsea-pubok, ahová az adott csapat szurkolói járnak. Az Arsenal meccsei alatt egész Angliában, mi több, a világ számos országában az Arsenal-pubokban szurkolnak az elkötelezettebbek, sálakban, mezekben.

Gábor megelőzte a korát, jóval a kiforrott számítógépes játékok ideje előtt is a virtuális valóságban lelt csapatra. Minden részletre kiterjedő, szigorú szabályok alapján, egyenlő feltételekkel rendezett gombfocibajnokságot játszott, melyet a Verebes József-féle MTK nyert meg, sőt a sajátos Szuperkupa-döntőben a világválogatottat is lepöccintette. Innen már egyenes út vezetett a Hungária körútra, ahol ugyan a csapat cseppet sem emelkedett a mezőny fölé (sőt rögtön kiesett az NB I-ből), de Gábor a gombfociénál is színesebb világot talált.

A megkérdezett szurkolók nagy többsége többes szám első személyben beszélt a csapatáról, ám olyan is akad, aki néha átvált többes harmadikra. A Liverpool- és Juventus-drukker László bevallása szerint szentimentálisabb hangulatában úgy fogalmaz, "mi", ám "őket" emleget, ha tárgyilagosan próbálja elemezni csapatai viselt dolgait.



Csapatot választani csak érzelmi alapon lehet, vagy racionálisan is?

Van racionális választás is, de ez a kisebbség. A St. Paulit például tudatosan, a klub által képviselt értékek miatt választják a drukkerek. De a világtrend az, hogy a sikeres csapatoknak van sok szurkolójuk, mert az emberek szeretnek annak drukkolni, aki nyer. Többnyire a legnagyobb csapatok legnagyobb játékosai válnak mediatizált alakokká, hollywoodi szupersztárokká, akiket az is ismer, akinek lövése sincs a fociról. Egyszerűen kellemesebb a Real Madridnak drukkolni, mint az Atléticónak. Az El Clásicót hetekkel előre várják az emberek, az [origo] is tele van előzetes cikkekkel, a meccset meg szinte annyian nézik, mint egy olimpiai nyitóünnepséget. Nyilván ekkora populációnál olyan mély és erőteljes identifikáció elképzelhetetlen, mint a hatvanas évek antikommunista Fradijánál, ahol meghatározó volt a hatalommal szembeni ellenállás.

Aligha az ellenállás szándéka vezette a Fradihoz Carlost, pedig a szimbolika adott volt hozzá: a bölcsi piros csoportjában a zöld autót kapta. Később az oviban már a zöld csoportba igazolt: "Itt hallottam először a Fradiról. Tetszett a név, meg hogy zöld. A családban mindenki a Honvédban sportolt, úgyhogy egy ideig azt hittem, a két klub ugyanaz, mert a szüleim nem szerették a focit egyáltalán, és nem volt, aki elmagyarázza, melyik micsoda. Aztán általános suliban már a legnagyobb ciki volt, ha valaki kispesti."

A lokális kötődés a nyolcvanas évek végi Debrecenben meghatározó volt. Gergőnek egészen biztosan. "Engem egy az egyben a szurkolás szocializált, azelőtt a szekrénybe bújtam, ha vendégek jöttek, ám a középiskolára bekerültem a vezérürük közé. 88-ban négyen kísértük szurkolóként a debreceni kinizsit Nyíregyházára, egy német nyugdíjasoktól zsákmányolt gázdudával meg egy szektornyi zászlóval. Mikor kijöttek a csapatok, elkezdtük nyomni a gázdudát, mind az ezer-ezerötszáz néző ledöbbent, de még a játékosok is pislogtak. A kiterített zászlók miatt meg azt hitték, jóval többen vagyunk, oda is jött egy meglepett játékos, hogy hol vannak a szurkolók. A végén elkezdtek beszólogatni a helyiek, mire aztán futásnak eredtünk, de az egyik haver lába gipszben volt, csak úgy kopogott a sóstói úton."


Mennyiben mások a női és a férfi szurkolók?

Nagyon más kultúrák vannak, Anglia ebben is kivételes, ott a legnagyobb a csapatukat akár idegenbeli meccsekre is elkísérő női szurkolók száma. Megjegyzem, a női szurkolók aránya a protestáns észak-európai országokban növekszik. Több olyan angol csapat is van, ahol a bérletesek harmada nő. Nekem is vannak olyan angol, középosztálybeli, hatvan feletti nőismerőseim, akik harminc évre visszamenőleg bérletesek. Általánosságban azonban megfogalmazhatjuk, hogy a nők szurkolói identitása még most sem olyan erős, mint a férfiaké, és a 'szaktudásban' is lemaradnak, klasszikusan a lest sokan közülük nem tudják definiálni. Nem reprezentatív minta, de egy időben rákérdeztem a diákcsoportjaimnál, és harminc-negyven lány közül jó, ha egy tudta, mi az a les. És a fiúk is egyre kevesebben voltak tisztában vele. Egyébként néhány éve ezt már nem kérdezem, mert nem szeretem, ha diákok az őskövületnek kijáró döbbenettel néznek rám. A foci iránti érdeklődés ugyanis nagyon erősen visszaesőben van Magyarországon, csak az ötven felettiek tévképzete, hogy futballnemzet vagyunk. Jellemző, hogy akkor vannak sokan a stadionban, ha jönnek az olaszok vagy a brazilok, tehát az ő kedvükért jönnek. Ilyenkor bukkannak fel a női szurkolók, mert Totti, mint az erotikus élvezetek forrása megjelenik a pályán.

Margit nem tipikus női drukker, de elismeri, hogy igazak a sztereotípiák. "Összesen egy nőt ismerek magamon kívül, aki a focit a játék miatt szereti. Olyan izgalomba jöttem már első alkalommal a focitól, hogy rögtön endorfinfüggő lettem. Az, hogy szép kerek seggeket láthatok a pályán, csak plusz öröm. Másrészt annak, aki nő létére rekedtre tudja magát ordítani egy meccsen, le kell nyelnie a békát, hogy egy kalap alá veszik a koca Barca-drukker csajokkal."

Évi sem tipikus, távolról sem. A személyiségformáló éveire Roberto Baggio vb-döntőben fölé lőtt büntetője nyomta rá a bélyegét, talán ezért is kötött ki végül inkább a Forma-1-nél, amiért immár két évtizede rajong. A kezdetekkor szenvedély és racionalitás egyszerre volt jelen. "A Senna-Prost években kezdtem el nézni, az az időszak tele volt szenvedéllyel, ami egy tizenéves fejét könnyen elcsavarja. Viszont nem akartam a nagyoknak szurkolni, mert az olyan mainstream lett volna. Így jött Damon Hill, mert 0 volt a rajtszáma, és mert volt benne potenciál, mégsem volt egyértelmű, hogy nyerni fog, tehát lehetett miért szurkolni. Mire kiszurkoltam neki a vb-címet, addigra teljesen elkábított a dolog. Most Button a kedvenc, ha nyer, természetesen azt mondom: nyertünk."



Miért más a foci közönsége, mint a kosárlabdáé? A huliganizmus vagy az ultrák törzsi ellenségeskedése csak az előbbire jellemző.

A futball százötven éves múltra tekinthet vissza. Lényegében mindegyik európai országban meghonosodott, és nagyon mély jelentéstartalmak rakódtak rá, melyek hozzáférhetőek mindenki számára. Amit mi tudunk a Fradiról és az MTK-ról, ugyanazt tudja egy portugál a Sportingról és a Benficáról. Mivel Európában ez a sport lett a legfontosabb a 20. század első felére, ez a mélyben gyökerezettség magyarázza a futball primátusát a többi labdajátékokhoz képest. A kosárlabdát például mesterségesen találták ki a 19-20. század fordulóján: amerikai egyetemeken igyekeztek általa lekötni a diákokat. Tehát egy viszonylag elzárt, elefántcsontszerű világban alakult ki. Eurocentrikus felvetésnek érzem, hogy a futball lenne a legnépszerűbb sport. Az Egyesült Államokban például számomra is sokkoló volt, hogy mennyire más a sportok prioritási toplistája.

Egy Újpest-Fradi előtt
Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Ez a fociszurkolók prioritásain is változtathat?

A globalizáció következtében az újabb sportok, mint mondjuk a strandröplabda, komoly kihívást jelentenek a futball számára. A turizmus- és élménytársadalom számára belakható, elsajátítható sportágak is globális hatalmi átrendeződést tükrözhetnek. Korántsem vagyok biztos abban, hogy a foci ötvenéves távlatban is megőrzi az elsőbbségét Európában. Ha nem teszik látványosabbá, és a FIFA vezetése konzervatív marad, akkor lehetnek változások. Egy focimeccsen kilencven perc alatt van két-három beteljesülés, azaz gól, míg a gyorsabb sportágakban ennél jóval több. Dél-Koreában például sok helyen karate, szumó, vagy pingpong megy a kocsmákban a tévében. A nagyvilágban sok pörgősebb, látványosabb, áterotizáltabb, piacképes sport létezik.

A foci Európában sem nyűgöz le mindenkit, világított rá Margit. "Egy barcás barátom a meccsekre is kijár. Legutóbb meccs után, a szálloda felé tartva felvette egy pár kocsival. Kérdezték, honnan jött. Megmondta. Csak a meccsért? Igen. Te hülye vagy."