Társoldalunk:

210 perces döntő után ünnepelhettek Eb-aranyat az olaszok

2020.06.27. 09:47

Az olaszok két Eb-döntőjükből egyet, mindjárt az elsőt meg is nyerték, méghozzá ritka emlékezetes módon. Az itáliaiakkal gyakorta hírbe hozott Fortuna nem kis szerepet vállalt az 1968-as hazai sikerben, ugyanakkor azt is meg kell hagyni, hogy a megismételt döntő második meccsén, egy-két visszatérő sztárjuknak köszönhetően valóban jobbak voltak, mint a jugoszlávok.

Bizonyos értelemben ez volt az első Európa-bajnokság, lévén, az Európai Labdarúgó Szövetség, azaz az UEFA ekkor nevezte először a tornát Eb-nek és nem Európai Nemzetek Kupájának. A döntőben ugyan még mindig csak négy csapat vehetett részt (és ez egészen az 1976-os jugoszláviai tornáig így is maradt), de a selejtezőben már 31 válogatott állt rajthoz, köztük az 1966-os angliai vb-n a negyeddöntőbe jutó magyar csapat. Amelyik egy gólra volt attól, hogy sorozatban másodszor is Eb-döntőbe jusson (1964-ben bronzérmes lett), azonban a Csanádi Árpád nehezen megbocsátható kisstűlésége folytán kinevezett Sós Károly vezérletével 2-0-s hazai győzelem után Mészöly Kálmánék 3-0-ra kikaptak Moszkvában a szovjetektől, így a nagy testvér mehetett az Eb-re. Sósról és a Marseille-ig vezető útról a csehszlovákok elleni rossz emlékű találkozó 50. évfordulóján már megemlékeztünk – most ne is vesztegessünk erre több szót.

Az olaszországi döntőbe végül négy ország kvalifikálta magát: a házigazda olaszok (igen, nekik is selejtezniük kellett), a vb-címvédő angolok, az 1962-es vb 4. helye után a '64-es Eb-ről és a '66-os vb-ről is lemaradó jugoszlávok, valamint az addigi két Európa-bajnokságot egy arany- és egy bronzéremmel (1960-ban, illetve 1964-ben) záró szovjetek.

A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy egy honfitársunk azért csak kijutott Olaszországba: a remek játékvezető, Zsolt István az angol-szovjet bronzmérkőzésen (2-0, Bobby Charlton és Geoff Hurst góljával) fújta a sípot.

Zsolt István egy 1971-es Barcelona–Leeds United mérkőzésen:

A torna első meccsét június 5-én rendezték, az olaszok a '66-os vébén a csoportban őket 1-0-ra verő szovjetekkel találkoztak Nápolyban. 70 ezer néző 120 percen át várta a meccset eldöntő gólt, de az csak nem akart megérkezni. Amihez talán a szovjetek áltak közelebb, hiszen az olaszok kreatív középpályása, Gianni Rivera még az első félidőben megsérült, majd az egyik védő, Giancarlo Bercellino térde is megadta magát a hosszabbításban. Dino Zoff azonban szokás szerint remekelt a kapuban, így a hosszabbítás lefújása után, jöhetett az, ami sem előtte, sem utána nem volt Eb-n: pénzfeldobás döntött a továbbjutásról.

Giacinto Fachetti (balra) a szovjetek elleni '66-os vb-meccsen:

A játékvezető a két csapatkapitánnyal, Giaciont Fachettivel és Albert Seszternyovval, valamint a két válogatott két-két hivatalos tagjával az öltözőbe vonult, és jöhetett a szerencsejáték. Fachetti írást mondott, és nyert.

Az olaszok így készülhettek a római döntőre, az ellen a Jugoszlávia ellen, amelyik Dragan Dzajic 86. percben lőtt góljával 1-0-ra legyőzte a világbajnokot Firenzében.

Európa-bajnokság, 1968, döntő
Olaszország – Jugoszlávia 1-1 (0-1) hosszabbítás után
1968. június 8., Róma, Stadio Olimpico, v.: Gottfried Dienst (svájci)
Olaszország: Zoff – Burgnich, Guarneri, Castano, Fachetti – Lodetti, Ferrini, Juliano – Domenghini, Anastasi, Prati; szövetségi kapitány: Ferruccio Valcareggi
Jugoszlávia: Pantelic – Fazlagic, Paunovic, Holcer, Damjanovic – Trivic, Pavlovic, Acimovic – Petkovic, Musemic, Dzajic; szövetségi kapitány: Rajko Mitic
gólszerzők: Domenghini 80., ill. Dzajic 39.

A június 8-i római döntőt, ami még olasz időszámítás szerint is szokatlanul későn, 22.15-kor kezdődött, az elődöntőhöz képest csak egyetlen helyen változtató jugoszlávok (a később legendás edző és szövetségi kapitány, Ivica Osim maradt ki) kezdték jobban, a sérült Rivera és Bercellino hiányát nagyon érző olaszokkal szemben.

A 2004-ben minden idők legjobb szerb focistájának választott Dzajic megint betalált, és csak a 80. percben érkezett az olasz válasz, amikor Angelo Domenghini gólt lőtt szabadrúgásból. A hosszabbításban a jugók közelebb álltak a győzelemhez, de nem tudták megszerezni a második gólt. Így az 1966-os vb-döntőt is vezető svájci Gottfried Dienst lefújta a mérkőzést, a felek pedig készülhettek a két nappal később esedékes újabb összecsapásra. Egy újabb olyan olasz meccs, amilyen sem az előtt, sem azt követően nem volt.

Hogy őszinte legyek, nem érdemeltük meg ezt a döntetlent - mondta valóban őszintén az olaszok kapusa, Dino Zoff.

Európa-bajnokság, 1968, döntő, megismételt mérkőzés
Olaszország – Jugoszlávia 2-0 (2-0)
1968. június 10., Róma, Olimpiai Stadion, v.: José María Ortiz de Mendíbil
Olaszország: Zoff – Salvadore, Guarneri, Rosato, Burgnich – Fachetti, Mazzola, De Sisti – Domenghini, Anastasi, Riva
Jugoszlávia: Pantelic – Fazlagic, Paunovic, Holcer, Damjanovic – Trivic, Pavlovic, Acimovic – Hosic, Musemic, Dzajic
gólszerzők: Riva 12., Anastasi 31. 

Az olasz válogatott irányítását az 1966-os vb-kudarc (a válogatott nem csak a szovjetektől, hanem Észak-Koreától is kikapott 1-0-ra, és nem jutott tovább a csoportból) átvevető Ferruccio Valcareggi (aki nyolc év alatt 54 meccsből csak hatot veszített el a csapattal) átvariálta az együttesét: öt helyen változtatott, míg Rajko Mitic csak egy helyen cserélt. Az olaszok láthatóan frissebbek voltak és irányították a meccset, és ültek a kapitány cseréi: Sandro Mazzola remekelt a középpályán, a Cagliari legendás csatára, Gigi Riva pedig valósággal őrületbe kergette a jugók védelmét. Mire a 12. percben megszerezte a vezetést, már vagy három nagy helyzetet hagyott ki.

A dupla döntő összefoglalója:

A 31. percben a sokak által a csapat legjobb játékosának tartott Pietro Anastasi (akit azon a nyáron vett meg világrekordot jelentő 650 millió líráért a Juventus a Veresétől) fordulásból lőtt egy gyönyörű gólt, amivel tulajdonképpen el is döntötte a trófea sorsát. A jugoszlávok ugyan végigtámadták a hátra lévő egy órát, de nem tudtak gólt szerezni. Olaszország így összesen három meccset játszva, melyek közül kettő történelminek tekinthető tartotta otthon az Eb-trófeát. Máig az egyetlent a válogatott történetében.