Vágólapra másolva!
1982-ben ért története csúcspontjára a Vasas nőikézilabda-csapata. Az együttes a hazai bajnokság és a kupasiker után a Bajnokcsapatok Európa Kupájában is első lett, a döntőben a jugoszláv Radnicki ellen diadalmaskodott. A kispadon akkor egy ismeretlen, mindössze 28 esztendős szakember, Mocsai Lajos foglalt helyet, aki 23 év után visszatért egykori sikerei színhelyére, s egy jóval komolyabb németországi szerződést visszautasítva vállalt munkát Angyalföldön. Az [origo] a múlt és a jelen felidézésének apropóján kért interjút az önmaga szerint missziót teljesítő szakembertől.

- A 2004-es olimpia után kellett távoznia a női válogatott éléről. Egy évvel a történtek után, hogy gondol vissza rá?
- Lelkileg megviselt, mert nagyon sokat dolgoztam ezért a válogatottért hat évig, amely a magyar kézilabdázás legsikeresebb időszaka volt olimpiai és vb-döntővel, Eb-arannyal, Eb-bronzéremmel. Az olimpia után kimerültek az együttműködés tartalékai, a motivációs bázis, a váltással összességében jó döntés született, noha úgy állapodtunk meg, az Európa-bajnokságig csinálom a válogatottal. Az olimpiát teljesen a négy skandináv játékvezető páros uralta, eldöntötték egymás között az érmek sorsát. A játékokról, a csapattal való kapcsolatomról, a játékosok felelősségéről, egészségi állapotáról csak annyit: megérne egy külön beszélgetést. Sosem voltam az az edző, aki kiadta tanítványait, de egyszer erről majd számot kell adniuk a játékosoknak is, hogy olimpiai és világbajnoki döntő előtt miért olyan állapotban voltak, amilyenben.

- Mintha csalódottság érződne hangjából...
- Boldog fázist zártam le életemben, de azért van bennem keserűség. A német férfiválogatott a szlovéniai Európa-bajnoki aranyérem után elvesztette döntőt Athénban, ennek ellenére hihetetlen szeretettel fogadták a csapatot. Ez a példa megismétlődött Svédországban, ahol az Eb- és vb-aranyérmes csapat soha sem nyert olimpiát, mégis imádták a csapatot. A magyar embereknek és sportújságíróknak viszont fogalmuk nincs, arról micsoda felelősség, milyen iszonyatos küzdelem, amíg az ember egy csapatot odáig tud felnevelni szakmailag, hogy döntőt játsszon. Hogy megint elbuktunk? Egy világverseny döntőjébe oda kell jutni! Nézzük meg a négy legnagyobb szárazföldi labdajátékot! A futballt, kézi-, kosár- és röplabdát vizsgálva a magyar nőikézilabda-válogatott az elmúlt hat évben meghatározó szerepet töltött be Európában.

- Mégis mi okozhatta az olimpiai gyengébb szereplést?
- Szerintem a játékosok túljutottak a zeniten, abban a küzdeni tudásban, ambícióban és morálban, amit én elvártam emberileg és szakmailag egyaránt, ezt decemberben az Eb is bebizonyította. Akadtak problémák, hiszen a fizikai állapot függvényeként a teljesítőképes tudásnál a szorongás mértékéből előre prognosztizálható volt a vereség. Felméréseink szerint 15 játékosból 13 a nagyon-nagyon mély "piros zónában" volt. Senki sem akarta elfogadni, amikor erről nyíltan beszéltünk, de újfent beigazolódott az Európa-bajnokságon is, amely majdnem katasztrofálisan végződött.

A dán csapatot egy évvel korábban 10 góllal vertük el Csákváron, a norvégok ellen időn túli szabaddobással játszottunk döntetlent - az Európa-bajnokságon láthattuk, mire voltunk képesek ellenük. Ráadásul az Eb-n az osztrákok, a németek és az oroszok elleni meccset - hál' istennek - nagyon komoly sportdiplomáciai segítséggel nyertük meg. Úgy vélem, ha egy hazai világversenyen egy harmadik helyért ilyen támogatásra van szükség, akkor nagyon jó, hogy ennek nem voltam részese. Az pedig, hogy minden idők legnagyobb vereségét szenvedte el a csapat hazai pályán, 12 ezer néző előtt, intő a jövőre nézve. Kiss Szilárdot sajnálva azt kell mondanom, azt hitték, vele megnyerjük az Eb-t, s majdnem egy olyan kudarc lett belőle, ami egy félmilliárdos versenyen nehezen tolerálható.

- Ezek szerint a válogatott a mai napig a szíve csücske maradt?
- Abszolút jó érzés, hogy játékosok, emberek mennyire kötődnek hozzám, keresnek, hogy ha majd egyszer úgy adódik, vállalnám-e újra. Azt tudom mondani, abszolút nem vagyok féltékeny típus - a saját eredményeimre nagyon hiú vagyok ugyan -, szívből kívánom kollégáimnak, hogy hasonló eredményeket érjenek el. Hál' istennek az élet megadott egy olyan pályát, amire büszke vagyok. Kívánom, hogy a Németh András, Zsiga Gyula edzőpáros is eredményes legyen. Kicsit ugyan meglepődve olvastam a Magyar Kézilabda Szövetség honlapján, hogy elérkeztünk az első világversenyhez, ahol a helyezés nem számít.

- Miért meglepő? Mert eddig mindig volt kitűzött konkrét cél?
- Igen. Pedagógiailag meglepődtem, én hat évig vártam erre a lehetőségre. Nekem a minimum elvárás a szövetségtől mindig a 4-5. hely megszerzése volt. A magyar kézilabdának minden világversenyen elvárása van, elsősorban önmagával szemben. Sem edzőt, sem játékost előre nem szabad felmenteni, mert a munka minősége, feszültsége, a szükséges motiváció nem alakul ki. Nem azért, mert ők nem akarják, félreértés ne essék, egyáltalán az attitűd, hogy bármi áron győznöm kell, az nem alakul ki.

- Mit vár a szentpétervári világbajnokságtól?
- A legjobb nyolc közé jutásért lesz egy ki-ki meccs az oroszokkal, a házigazdával játszani ebben a szakaszban nagyon nehéz. Persze lehetséges, sikerül megoldani sportdiplomáciával. Azt várom, hogy dolgozzon a válogatott komolyan, szerencsére ehhez jó edzők vannak, s akadnak tehetséges, rutinos játékosok is. A mostani szituáció már nem nevezhető kényszerfiatalításnak, Görbicz vagy Mehlmann velem is jó pár világversenyt végigcsinált, Balogh Bea nem igazán mondható tapasztalatlannak Ez nem gyerekcsapat, hanem egy jogfolytonos, kiemelkedő képességű együttes.

Pincési László