A Madách Színház fantomja

A Madách Színház május 30-án bemutatja történetének legnagyobb szabású előadását. Az Operaház fantomja azonban nemcsak a több mint 100 millió forintos költségvetésével, hanem egyeduralmával is történelmet ír: május 30-a után (ki tudja, meddig...) csak ezt az előadást láthatják a körúti színház látogatói.

Andrew Lloyd Webber egyik legnépszerűbb musicalje 15 éve fut sikerrel New Yorkban, a Broadwayen található Majestic Theatre színpadán. A szerzők Macskák-ja nem kevesebb szezont ért meg a londoni West Enden és több mint tíz évet a budapesti Madáchban. Ha ebből indulunk ki, Szirtes Tamás legújabb - a nemzetközi sémától eltérő - rendezésének is legalább ekkora jövőt jósolhatunk. Bármilyen is az előadás.

Azt azonban mindjárt az elején leszögezhetjük: jó nézni a színpadot, mert minden öt percben újabb látványt kínál. Kentaur - aki a Miss Saigon szabadtéri díszlete óta nemcsak a "művész"-színházakban, hanem a szórakoztató, zenés produkciókban is otthon van - tökéletesen alkalmazkodik az éppen aktuális kihíváshoz. Az Operaház fantomja a Madáchban nyilvánvalóan nem az a terep, ahol kedvére kísérletezgethet. De arra jó, hogy mindent megmozgasson, ami mobil a színpadon, és óriási tereket rendezzen be.

Leginkább a színpad mélysége irányában terjeszkedik, de előtereket is kiválóan alkalmaz, így pl. létrehoz egy, a Muppet-show két öreg figurájának "őrhelyére" emlékeztető páholyt, ami a színház nézőterének nyúlványaként hat. Két rövid jelenetben pedig tükröt mutat a közönségnek, akik így önmaguk festett másával nézhetnek szembe a színpadra meredve.

Legszebb színpadképei közé tartozik egy gótikus épület perspektivikusan ábrázolt belső tere, valamint az "alvilágba", vagyis a fantom birodalmába vezető csónakút sötét árnyakkal és oszlopfőkkel. Kentaur színpadképei színesek és nagyszabásúak, és - a műfaj keretein belül - még meglepetéseket is tartogatnak. Arról valószínűleg nem ő tehet, hogy ez a színházban játszódó történet csakis a színpadon elevenedik meg, és nem használja ki a közeg adta lehetőségeket.

A fantom akciói csakis a színpadon lézengő statisztákat rémíthetik meg, a közönséget nem, mert a Madách Színháznak nincs fantomja, csak egy előadása az Operaház fantomjáról. A kettő - mely több ponton válhatna eggyé - szinte sosem keveredik, és ezáltal a rendező számtalan ziccert hagy ki.

A fantom egyik legnagyobb félelmet kiváltó tette, mikor a színház grandiózus csillárját megszabadítja a rögzítéstől, ami ezáltal lezuhan. A londoni előadásban - és a világban mindenütt, ahol az eredeti rendezést vették át - ekkor a nézőtér felett elhelyezett csillár ereszkedik alá turbósebességgel, nagy riadalmat keltve. Az utolsó pillanatban pedig egy oldalról megrántott zsineggel akadályozzák meg a becsapódást.

Budapesten csak a színpadi csillár zuhant le, majd folytatta akadálytalan útját a süllyesztőbe, a "nagy felhajtást" pedig két-három petárda keltette. Ugyanígy vált érdektelenné és hatástalanná az, amikor a felakasztott padlásmestert imitáló bábu ringott a színpadi levegőben. A közönség a feje felett himbálózó élethű bábbal talán még részesének is érezhette volna magát a pánikhangulatnak.

Szirtes Tamás tehát nem élt a szabadságával. A büszke Madách Színház pedig hiába szerzett engedélyt egy eredeti rendezésre - a lehetőség kihasználatlanul maradt. A musical "lezajlik" a színpadon annélkül, hogy bármi eredeti vagy meglepő történne benne. A színészek szituáció nélküli jelenetekben énekelnek, és ezáltal inkább énekesként vannak jelen.

Webber musicaljei nem arról híresek, hogy mélyére ásnak az emberi drámáknak. (Magyarországon ezáltal sokakban alakult ki az a tévképzet, hogy a musical nem erre való műfaj. Ez nem igaz.) Az Operaház fantomja sem bajlódik sokat az érzelmek lassú kialakulásával, változásával, nem boncolgatja a lélek rejtelmeit, és nem bíbelődik összetett figurákkal. De Szirtes Tamás koncepciójánál azért többet tartogat. Christine apakomplexusa, a magányával és zsenialitásával küszködő fantom kitörési vágya és kettejük ambivalens viszonya nem feltétlenül sematikus és üres. És nem is annyira meseszerű.

Az előadás szereplői azonban kénytelenek az éneklésben kiteljesedni (amiben tényleg nem okoznak csalódást), a színjátszást pedig meghagyják a prózai kollégáiknak. Persze elképzelhető, hogy a négy szereposztás egyike még ennek a szempontnak is megfelel. Az ismeretlenségből előbukkant Mahó Andrea azonban egyelőre csak csengő hangjával és törékeny szépségével bűvöli el a közönséget. Sasvári Sándor próbál valami újat mutatni magából, de egyelőre csak a benne rejlő lehetőség villan elő, míg Homonnay Zsolt rutinszerűen szenvedélyes szerelmes.

A Madách Színház fantomja tisztes távolban marad, nem kísért, nem háborog, nem borzolja a kedélyeket. Bizonyára így is sokan kíváncsiak lesznek rá.

Gy. D.