A rendőrfőnök mindig jó fekete

Amerika politikailag korrekt ország - vagy legalábbis a politikailag korrektség látszatát akarják felénk sugározni filmjeiben, sorozataiban, mindenféle médiamegjelenéseiben, azonban ez a törekvés olykor látványosan visszafele sül el. Mivel a magyar tévék adásidejének legalább felét amerikai sorozatok teszik ki, nem mindegy, hogyan gondolkodnak odaát.

Filmekből már belénk rögződhetett az, hogy ha egy színes bőrű karakter megjelenik, akkor az minden bizonnyal sidekick szerepet fog betölteni, vagyis ő lesz a főszereplő, poénokat szállító jóbarátja, a "vicces néger". Persze, ha akarjuk, a színes bőrt mondjuk helyettesíthetjük a homoszexualitással is, hiszen a melegek ugyancsak sztereotípiára építkező szerepeket kapnak legtöbbször. Éppen ezért nagyon alaposan kell átfésülnünk az amerikai sorozatokat, hogy ne efféle jófej, "humorharold" fekete karaktert találjunk.

A másik sztereotípia a fekete (vagy akár az ázsiai) karakterek esetében, hogy egy állandó, de totálisan mellékszerepre kárhoztatott karakter bőrébe bújtatják őket. Ez lehet az epizódonként olykor okosakat mondó halottkém, vagy akár a folyton haragra gerjedő rendőrfőnök is, de mindkettőre leginkább az jellemző, hogy tökéletesen helyettesíthetők: számít, hogy fekete? Éppen ugyanúgy tudná megszemélyesíteni őket egy bármilyen, nem színes bőrű színész?

Persze az efféle szerepek kiosztása esetében nem működik afféle kvótarendszer, egyszerűen csak a készítők próbálnak a minél változatosabb karakterizálásra törekedni, ráadásul a nézők könnyebben is megbarátkoznak egy olyan sorozattal, melyben nem három szőke férfi és három sötét hajú nő szerepel. Nem mindenkinek van kedve egy új sorozat indulásakor, munkától lefáradt aggyal kibogarászni, hogy melyik szőke melyik barnával van együtt, jobb, ha első pillantásra beazonosítható a karakter: magas, alacsony, szőke, fekete, rövid hajú, copfos, raszta, színes bőrű.

Míg a feketékre a sorozatos berkekben, bármennyire sok is a kitörési kísérlet, az efféle mellékszerep a jellemző, addig a latinók, a mexikóiaik, Puerto Ricó-iak és társaik leginkább komikus, harsányságot igénylő szerepekben tündökölhetnek és, ami a legfontosabb, hogy mint a feketék többségének a gettóstílust, a szlenges szövegeket, nekik mintha szándékosan előírnák, hogy akcentusukkal törjék derékba a forgatókönyvet. Persze hasonló a helyzet az angol karakterekkel, akik akcentusukkal legtöbbször ugyancsak komédia forrását hordozhatják, azonban legnagyobb szerencsénkre vagy sajnálatunkra, idehaza ilyesmit nem hallani a szinkronizálás miatt.

Érdekes módon inverz politikai korrektségre is láthatunk példát - és most nem a feketékkel teletömött baltimore-i krimisorozatra, a Drót-ra gondolunk (melyet idei búcsúzása alkalmából rengeteg kritikus mint minden idők legjobb sorozatának titulált és, mi, akik láttuk, nézzük a Duna Tv-n vagy vesszük a DVD-ket, csak bőszen tudunk bólogatni), ugyanis, ha valahol, akkor a Drót-ban bármennyire is mást mutat a látszat, nem sztereotípiákkal foglalkoznak. Erre inkább a UPN adó volt a legjobb példa, mely országos sugárzású volt addig, míg két éve össze nem olvadt a WB csatornával, de addig is leginkább az afroamerikaiakat célozták meg sorozataikkal, leginkább szituációs komédiáikkal. Ki tudja, talán mindezt arra az elvre építették, hogy a feketék jobban szeretik azt nézni a képernyőn, ha feketék bolondoznak egymással, mindenesetre ezen sorozatokra volt jellemző, hogy a vicces feketék helyett vicces fehéreket alkalmaztak, akik a poénforrást szállították.

A latino, spanyol ajkú népességnek nem kellett efféle trükkökhöz folyamodnia, hiszen nekik saját, spanyol nyelvű amerikai csatornájuk is van, a Telemundo, mely nemegyszer az angol nyelvű adókat is megszégyenítő nézettség elérésére képes. A Telemundo nem is akar afféle álpolitikai korrektséget megvalósítani azzal, hogy egy-egy akcentusos, de igazi amerikait mutat be telenovelláiban, inkább a hitelességhez ragaszkodnak.

The Cosby Show

Míg manapság a teljesen "fekete" sorozatok a kisebb adókra húzódnak (elég csak az ugyancsak urban közönségnek szóló House of Payne-re gondolni Tyler Perrytől, mely a TBS-en megy) és inkább diszfunkcionális családokat ábrázolnak, addig régebben épp az ellenkezőjére volt példa, hiszen 1984-től 8 évadon át az NBC sugározta a The Cosby Show-t Bill Cosbyval, mely egy igazi felső középosztálybéli mintafamíliát ábrázolt és hatalmas sikert ért el, öt éven át a legnézettebb sorozat volt.

Bill Cosby

Bár nem tudni, hogy a sikernek mennyi köze van ahhoz, hogy mondhatni a Cosby-család szinte semmiben nem hasonlított az afroamerikai családmodellekhez, a tévében addig ábrázolt közhelyekhez, mindenesetre a sikere újabb afroamerikai családokat ábrázoló, azonban nem csak afroamerikai közönséghez szóló sorozatokat eredményezett, például a spinoff-sorozat A Different World-öt (6 évad) az In Living Colors-t (5 évad) vagy az idehaza is adott Kaliforniába jöttem-et Will Smith-szel (6 évad), amely részben ismét a klasszikus skatulyákat kezdte el használni. Némi változás volt, hogy a sorozat Bel Airben, vagyis egy tehetősebb környéken játszódott.

Nem mellesleg a Cosby Show-t annak idején a siker ellenére is rengeteg kritika érte, hiszen a sorozat nem törődött rasszokkal és osztálykülönbségekkel kapcsolatos kérdésekkel, és néhány elemzőt arra a következtetésre juttatott, hogy kvázi a feketéket hibáztatja azért, mert nem aratnak "társadalmi sikereket" - egész egyszerűen a sorozat egy ideális világot ábrázolt és nem is vett arról tudomást, hogy a rasszizmus létező jelenség a kor Amerikájában.

A nőknek sem könnyű

Hiába a politikai korrektséget hirdető szólamok, egyelőre még mindig kevés az igazán fajsúlyos szerep, amit nem fehérek játszanak el. Ez azonban nem rasszokkal kapcsolatos kérdéskör, hiszen éppen ennyire szenvednek a színésznők is, mert kommersz sorozatban nagyon ritkán merik megtenni a készítők azt, hogy egy igazi főszerepre egy nőt szerződtessenek. Komédiákban persze előfordul az ilyesmi, de az igazán nagy fajsúllyal bíró drámák esetében nők leggyakrabban csak az ensemble részei, vagyis a főszereplőmentes, sok fontos karakterre építő sorozatokban a többiekkel egyenértékű szereplők.

Országos szinten ugyan olykor törekednek az efféle háttérbe szorítás megszüntetésére, de a sok negatív példa minden bizonnyal elveszi a stúdiók kísérletező kedvét. Emlékezzünk csak, hogy hiába indított remek nézettséggel a Geena Davis főszereplésével készülő Elnöknő, a 2. évadot már nem érte meg, mint ahogy az idei sorozatok egyik áldozatának számít a Canterbury's Law is, melyben Julianne Margulies alakította a címszereplő kemény ügyvédnőt, de a széria mindössze 7 epizódot ért meg. Reméljük, hogy csak azért, mert valóban nem sikerült jól (vagy csak túl jól sikerült és korát megelőzően került képernyőre), nem pedig azért, mert női főszereplővel bírt.

Kábelsorozatok esetében, vagyis amikor nem a teljes népesség megszólítása a cél, szerencsére akadnak sikeres sorozatok női főszereplővel, elég csak a Nancy ül a fűben-re gondolni (főszerepben Mary Louise Parker) vagy a Damages-re (főszereplő Glenn Close). Bár mindkét sorozat sikere körülbelül egymillió nézőben mérhető, de a nálunk is vetített A Főnök, mely igazi olvasztótégely a fekete és latin karakterekkel és a női főszereplővel (Kyra Sedgwick), mégiscsak Amerika legnépszerűbb kábeltelevízión adott szériája.