Bobby a Dallasból leugrott a Lehel piacra egy kolbászért

Új sorozatunkban a magyar szinkron kulisszái mögé indulunk. Az egykori Pannónia Szinkron Stúdióban évekig működtek olyan belső kiadványok, amelyek a ház életével foglalkoztak. „Közhíré tétetik” címmel először csak a rajzfilmesekkel, majd a nyolcvanas években „Pannónia Film Híradó”, majd „Szinkronika” címen már a szinkronrészlegekkel is foglalkoztak. Alább pár történet a magyar szinkron nagyjaitól.

Bobby leugrik a Lehel Piacra

Aki szkeptikusan áll a szinkron fontosságához, annak a Dallas című sorozat mindig jó példa arra, hogyan javíthatja fel egy zseniális szinkron az eredeti verziót. A Dallas magyar sikere a magyar hangoknak is köszönhető, akik extra töltetet adtak a produkciónak. A két főszereplő, Jockey és Bobby Ewing hangját a legendás Kránitz Lajos és Csankó Zoltán kölcsönözték, akik a több száz elkészített rész után már pontosan ismerték az általuk megformált karakterek minden megmozdulását.

Bobby igen régen, Csankó 2013-ban

Egyik közös jelenetük alatt történt, hogy Csankó úgy döntött, megtréfálja a teljes stúdiót. Mikor Bobby egy hosszabb monológba kezdett a képernyőn, elképesztő improvizálásba kezdett, mindezt úgy, hogy azt senki nem vette észre. Annyira ismerte a karaktert, hogy tudta, mikor és hogyan fog majd megszólalni. Csankó egy teljesen alternatív történetet vázolt fel, ami többnyire arról szólt, hogy Bobby Ewing most beül a kocsijába, elugrik a Lehel piacra, vesz egy finom szaftos kolbászt, amit mustárral, kenyérrel és ropogós savanyú uborkával majd ízletesen elfogyaszt.

Bobby Ewing, azaz Patrick Duffy

Képzeljük el azt a színészi teljesítményt, ahogy tökéletes ritmikában, nevetés nélkül mindezt előadta az ifjú művész! Az egész stúdió csak pislogott, villámgyorsan kezdték el lapozgatni a szövegkönyvüket, de senkinek nem tűnt föl a tréfa, annyira hiteles volt az előadás, hogy magukban keresték a hibát.

Szakmai ártalom

Azt mondják, hogy a szinkronban az egyik legfontosabb dolog az, hogy a színész teljesen ki tudjon nyílni, és korlátok nélkül tudja szabaddá engedni érzelmeit. Ehhez persze eggyé kell válni a képernyőn szereplő személlyel, pontosan meg kell érteni azt, hogy mit miért csinál úgy, ahogy. Ez egy idő után akár azt is eredményezheti, hogy a magyar színész annyira átadja magát a jelenetnek, mintha ő maga is ott lenne.

Csákány Márta – Balázs Béla-díjas – szinkronrendezővel esett meg, hogy Madridban sétálgatott barátnője társaságában. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az ember,

aki vele szemben sétál, rendkívül ismerős,

ami különös, ha éppen több száz kilométerre tartózkodik az otthonától. Csákány Márta gondolkozott, agyalt, hogy ki is lehet az a rendkívül ismerős alak, de képtelen volt megmondani, honnan. Annyit érzett csak, hogy az arca, a mozdulatai a gesztusai, mind ott lapulnak a memóriájában, régi barátnak, szomszédnak hihette.

Horst Buchholz nem köszönt, de ez nem is véletlen

Már mondani akarta neki, hogy „lám milyen kicsiny a világ!”, amikor rá kellett döbbennie, hogy emberünk egy pillantás nélkül halad el mellette. Méltatlankodva fordult partneréhez: „Ez egy régi ismerősöm volt, és még csak rám sem köszönt!” Barátnője ámulattal nézett rá: „Te ismered Horst Buchholzot? Nem mondod! Most is itt forgat Spanyolországban.” Ekkor bevillant a szinkronrendezőnek: „Igen, ismerem... otthonról, a kettes műteremből.” Ezt hívják úgy, hogy szakmai ártalom!

Lapozzon, a cikknek nincs vége, van még sztori!