Látta ezt az embert? – kérdezi az utcán egy plakát, amelyet épp az orrunk előtt ragasztott ki egy napszemüveges, kapucnis férfi, pont olyan, mint akit a plakát szerint keresnek. Mit teszünk? Ha felhívjuk a megadott számot, máris bekerülünk egy mindent felforgató, nagy hatású játékba – több ezer másik emberrel együtt, akik delfinekkel való kommunikációs kísérletre, emberi erőpajzs tesztelésére és hasonló különös dolgokra jelentkeztek más szórólapok alapján.
Így kerülnek véletlenszerűen egy csapatba a Dispatches from Elsewhere főhősei (Jason Segel mellett Sally Field, Eve Lindley és André Benjamin) is, akiknek különféle nyomok alapján, rejtvények során először egy bizonyos Clarát kell megtalálniuk. Van, aki játékként tekint az egészre, más kormányzati összeesküvést sejt a háttérben, miközben a harmadik csapattag komolyan keresi az átjárót egy másik világba, a negyedik pedig csak sodródik az eseményekkel, örül, hogy végre történik valami az életében.
A négy emberben egy közös van: mindannyian úgy érzik, hogy az életnek valami többről kéne szólnia, jelentéktelen mindennapjaik, unalmas munkájuk, korlátozott emberi kapcsolataik mögött valaminek még lennie kell. Úgy tűnik, a játékkal mindenképp meghatározó élményekkel gazdagodnak: ha tudáshoz eleinte nem is jutnak, megtanulják észrevenni az őket körülvevő szépséget – még ha ez néha csak annyit jelent, hogy megtalálják a legjobb kilátást a város legszebb falfestményére.
Sikátorokból, ismeretlen utcasarkokból, titkos ajtókból, spontán művészi alkotásokból és bolond figurákból rajzolódik ki egy elvarázsolt, a valóság és a fantázia határán mozgó világ, amelyhez remek hátteret ad Philadelphia. A város amúgy is tele van izgalmas falfestményekkel és olyan helyszínekkel, mint például a Magic Gardens, Segel ezért döntött úgy, hogy ott fog forgatni.
Az ötletet egyébként egy valódi kezdeményezés adta neki, egy Jeff Hull nevű művész ugyanis 2008-ban San Franciscóban indított hasonló projektet, egy alternatív valóságot megalkotva nagyjából tízezer játékost vont be egy egész várost átfogó nyomozásba. Erről szól egy 2013-as dokumentumfilm, a The Institution is, amely a főcím szerint alapjául szolgált a Dispatches from Elsewhere-nek is, utóbbiba azonban jócskán kerültek fiktív, szubjektív elemek is.
Segelt a saját élete is ihlette, az az időszak, amikor az Így jártam anyátokkal, kilencévnyi állandó munka után légüres térbe került: „Ott volt előttem egy üres vászon, de fogalmam sem volt, hogy mit festhetnék rá... Igazán ijesztő érzés volt, hogy nem tudtam, mibe fogjak, mivel hosszú ideig nem kellett belevágnom semmi újba. Ott álltam 34 évesen, és nem is igazán tudtam, hogy ki vagyok, hisz régóta mások mondták meg, hogy mit csináljak. Erről az érzésről akartam írni" – mesélte még januárban.
Alig pár hónappal később, a világjárvány és az azzal járó elszigeteltség idején sokan érezhetik magukat hasonlóan, szorongva az ismeretlen helyzet miatt: a sorozat talán nekik is segít, ha mást nem, kikapcsolódni kicsit, bepillantani egy színesebb fantáziavilágba.