Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A kérdés egy tanárától, dr. Riesz Bélától hangzott el egy sikeres vizsga után, a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. „Judit, mit csinál maga esténként? – fordult hozzám. Nagyon helyes férfiember volt, én meg helyes fiatal lány... akár félre is érthettem volna ezt a kérdést, de huszonhárom éves korom ellenére, még igen kislány voltam" – írta közösségi oldalán.
A tanártól tudta meg, hogy Szegeden lesz az ország egyik első körzeti tévéstúdiója, és oda keresnek fiatal lányokat bemondónak. „Az első gondolatom – rám nagyon jellemzően – nem az volt, hogy de jó, tévés leszek, híres leszek, találkozom majd nagy kedvenceimmel! Nem, én arra gondoltam, de jó, lesz egy kis ösztöndíj kiegészítésem, és ezzel könnyítek anyukámék, a család anyagi terhein, hiszen akkor már építkeztünk Szentendrén."
Néhány nap múlva találkozott Farkas Istvánnal, aki később a stúdió vezetője lett, és Kispál Antallal (aki pedig annak helyettese). „Végül egy márciusi napon három vagy négy lánnyal utaztunk Budapestre, hogy közülünk kiválaszthassák a legalkalmasabbat. Most egy kis kitérőt kell tennem, el kell mesélnem, milyen fiatal lány voltam. Egy kicsi kis faluban, Tiszatenyőn gyerekeskedtem.
Duci gyerek voltam, valószínűleg ez is oka lehetett a gátlásosságomnak.
Ráadásul nagyon könnyen zavarba jöttem, nagyon gyakran elpirultam. Ezért aztán ha idegen környezetbe kerültem, inkább visszahúzódtam. Így maradt ez sok-sok éven keresztül, a gimiben, a főiskolán és még kezdő tévésként is" – mesélte.
Ez a fiatal lány azon a bizonyos márciusi délelőttön életében először beléphetett a Magyar Televízió kapuján. „Lenyűgözött a tőzsdepalota – akkor persze még nem tudtam, hogy valaha az volt – szépsége, eleganciája. Megilletődve mentünk fel a lépcsőn...
Azon a napon, az az imént jellemzett fiatal lány, tőle szokatlanul, teljesen felszabadultan viselkedett,
valahogy nyoma sem volt benne a gátlásosságnak. Nagyon egyszerű a magyarázat: a másik négy lányt okosabbnak, szebbnek, csinosabbnak, rátermettebbnek láttam, éppen ezért tudtam, nincs miért izgulnom. Egyértelmű, esélytelen vagyok velük szemben" – adomázott tovább.
Az esélytelenek nyugalmával lépett be a stúdióba, amely teljesen üres volt, a vakolatlan sivár téglafal kissé nyomasztó hangulatot keltett. Egy kamera állt vele szemben, a tévések pedig a vezérlőből nézték. „Személyesen nem is találkoztam közülük senkivel. Egy égből jövő hang kérdezgetett, adott feladatokat: olvassam fel, mondjam el, mit olvastam, beszéljek magamról, és ehhez hasonlók. A végén a bizottságból valaki – utóbb megtudtam, Fischer Sándor tanár úr volt az –
üzent: csúnya is, csúnyán is beszél, de ezzel a kislánnyal mégis megpróbálkozik.
Hát ez voltam én!" – emlékezett. Soha nem tette fel tanárnak a kérdést, mit látott meg benne, mi volt az, amiért őt választotta.
„Ehhez a naphoz kötődik még egy éles emlék, hogy amikor fel kellett mennünk az emeletre, én a 13-as számú páternoszterbe szálltam be. Nekem szerencsét hozott! És ezzel a döntéssel elfogadtam az élet nagy kihívását. Pszichológusoktól hallottam, nem egyszer, hogy olykor az élettől éppen azt kapjuk feladatként, amitől a legjobban félünk, ami a legkevésbé komfortos számunkra. Lásd, én megkaptam és vállaltam feladatként, hogy a visszahúzódó, zárkózott, szerepelni nagyon nem szerető lányból nyitottá, a színpadon és a képernyőn magabiztosan mozgó emberré változtam, vagyis azzá, aki ma vagyok" – fejezte be az adomát Endrei Judit, aki 1973–1977 között volt a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanulója Szegeden, majd 1976–1998 között tévébemondóként dolgozott a Magyar Televíziónál.
